Pilinszky János – aki küszködésemnek hangot, újrakezdésemhez erőt ad

Nézem a naptárt, április 11. – a költészet napja. S ki jut eszembe rögtön, Pilinszky János, aki az idén lenne 100 éves. Mennyi élmény, mennyi történés! Most róla emlékezem. Röviden.

harmadnapon-pilinszky-janos-ajandeka-nekem-vagy-pilinszky-janos-aki-kuszkodesemnek-hangot-ujrakezdesemhez-erot-ad

Egyetemista koromban nyomta kezembe egyik barátom Pilinszky kötetét. Fanyalogtam. Aztán egy Kassák kiállításra mentem Székesfehérvárott, ő mondott nyitó beszédet. Két méterre álltam tőle, de a végén nem mertem megszólítani. Azután személyesen nem találkoztunk, 1981-ben meghalt. De a verseiben mégis találkoztam vele, azóta többször is. A kapott kötetet ugyanis elolvastam. Egy vers nagyon megragadott.

 

 

 

 

Halak a hálóban

 

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

 

Gyerekkorom óta, neveltetésemből adódóan hívő vagyok. Hittanra jártam érettségiig, dogmatikát tanultam autodidakta módon, most is az egyházközség aktív tagja vagyok. Mégis. A hitemmel valami baj van/ volt. Az értelmemmel mindent elhiszek, de érzelmileg csak ingadozom.
Félelem, kétely, erőtlenség. Minden gyónásom ugyanaz.
S ekkor mellbevágott ez a vers. Hisz ez én vagyok!
A képi élmény megragadott. Pilinszky gyermek-ifjúkorában sokat nyaralt a Balaton mellett. Hányódások, semmisség, száraz űr, fuldoklás, egymás elleni gyűlölet, ellenségeskedés telepszik rám. S jön a „zárszámadás”:

 

„… Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.”

 

Ismerős ez az elkeseredés, reményvesztettség, méltó akkordja a zárás.

 

„Bátran viseld magányodat,
én számon tartalak téged,
ne hagyd a sorsodat csillagokra,
benned érjen a végzet…”
(Magamhoz, részlet)

 

S következik egy személytelenség, elkeseredés, üresség, csönd.

 

„Testvértelen szád meztelen
remegni kezd és tiszta
fénnyel ragyog fel melleden
az ismeretlen stigma,
bordáid közt a drága jel,
mely örök sebet éget
és többé sosem tűnik el…”
(Stigma, részlet)

 

Az elkeseredett személy és életélmény rázuhan, elkeseríti, de mindig keres Istenhez utat. Házassági válásakor írta:

 

Négysoros

 

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

 

És később:

 

Ama kései

 

                         Németh Lászlónak

 

Ama kései, tékozló remény,
az utolsó, már nem a földet lakja,
mint viharokra emelt nyárderű,
felköltözik a halálos magasba.

 

És küszködött egész életében. Menekült Bach orgonajátékához. Igen erősen hatott rá a fiatalkorában, katonaként megtapasztalt lágerélmény.
Egész életében küszködött, kereste a megbékélést, de csak az erőtlenséget tapasztalta meg. De mindig újra kezdett. És ez nekem az ő ajándéka a költészetében. Törekedjek állva maradni, s ha mégis elbuktam, ne essek kétségbe, hanem akarjak mindig újra felállva Jézussal együtt élni:

 

Harmadnapon

 

És felzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szíve –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.   

Fotó: cultura.hu

Legújabb könyveink: