Harkivból Kiskőrösre: egy különleges ukrán család története

Az Ukrajnából menekült Vorozhkina Lána és Vorozhkin Anatolij kislányukkal Kiskőrösön élnek, önálló lakásban, és a férfinak állása is van. Hosszú utat tettek meg idáig az eltelt két évben attól kezdve, mikor a hölgyet és down-szindrómás kislányát, Anasztasziját a háború kitörésekor még az ideiglenes ukrán fogadóhelyről is elküldték, mondván, hogy kislányuk az átlagosnál élénkebb. A sok átélt nehézség ellenére árad belőlük a kedvesség, a hála és az optimizmus, mely a háborús országban rekedt családtagok iránti aggódással vegyül. Az interjúra a házaspárral videón keresztül került sor. A fordításban a kárpátaljai származású Fehtel Krisztián segített, aki már néhány éve a Kunságban él és dolgozik.

Honnan jöttek, és mióta vannak itt Magyarországon?

Vorozhkina Lána: Ukrajnából érkeztünk ide 2022. március 8-án a kislányommal, férjem, Anatolij 2022. szeptember 22-én jött el Ukrajnából. Kint maradt a lakásunk Harkivban. Az én szüleim Harkivban, Anatolij szülei Odessza megyében élnek. A kislányunkat Anasztaszijának hívják, szeret táncolni. (Itt Lána odahívta a 7 éves csodaszép kislányt, büszkén mutatta be. Őszintén dicsértem, milyen aranyos.)

Vorozhkin Anatolij: 2022-ben, mikor elkezdtek repülőgépek zúgni Harkiv fölött, és elindultak a bombázások, azon nyomban döntöttük. Egész éjjel nem aludtunk, aztán hajnalban összecsomagoltunk pár dolgot, ami a kezünk ügyébe került, és már mentünk is ki a vasútállomásra. Akkor csak a gyerekeket meg asszonyokat engedték a vonathoz, és azt mondták nekik, hogy a vonat Lembergig (Lviv) megy, majd onnan Lengyelországig.

Lána: De nem így történt, Anasztaszijával felültünk a vonatra, és az egészen Ungvárig vitt minket. Mégsem Ungváron szállásoltak el, hanem öt napig Huszt városában, egy régi, kollégium-szerű épületben laktunk, plusz 10–12 fok hidegben, ahol önkéntesek segítettek. Csak hidegvíz volt, melegvíz talán naponta egyszer, de az nagyon gyorsan elfogyott.

Anasztaszija nagyon eleven kislány, és sokan panaszkodtak rá, hogy bejár más szobákba, zavarja a többieket. Így aztán engem és néhány fiatal anyukát megkértek, hogy menjünk át egy másik menhelyre onnan nem messze, úgy tízpercnyire. Valami gyerekintézmény volt kis bútorokkal, óvoda vagy bölcsőde. Ott maradtunk, és pár nap múlva az óvoda vezetője fölajánlotta, hogy utazzunk Magyarországra, a Strázsa Tanyára, ahol nemcsak szállni tudunk, hanem programok is vannak fogyatékos gyerekek számára, így a mi kislányunk is fejlesztő foglalkozásokon vehetne részt és sok mindenben tudnának segíteni – mondták. Nem sokat hezitáltunk, ideutaztunk.

Aztán idén novemberben költöztünk át Kiskőrösre Szabadszállásról, a Strázsa Tanyáról, a szociális szövetkezetből, ahol Magyarországra költözésünkkor befogadtak. Ekkor Anasztaszija is elkezdett óvodába járni. Szépen befogadták a csoportba a gyerekek, az óvónénik és a szülők is, mintha már évek óta ismerték volna. A kislányunk nagyon eleven. Volt, hogy átfutott a másik csoportba, vagy hogy az óvónénitől elvette a telefont, de mindezek ellenére nagy szeretettel voltak iránta. Azt mondták nekem: „Anyuka, ne izguljon, nincs semmi baj! Ne szóljon rá ezek miatt.” Jóban van a kisfiúkkal, a kislányokkal, kocsikáznak, és szívesen van velük.

Látom, Lána, hogy önnek a legfontosabb az, hogy a kislánya jól legyen. Tudnának még egy picit mesélni magukról, a származásukról, és hogy hogyan éltek, mielőtt idejöttek Magyarországra?

Anatolij: Kint, Ukrajnában sofőrként, fuvarosként dolgoztam, Lána pedig otthon volt Anasztaszijával, és ellátta a háziasszonyi teendőket. Mikor megérkeztem Magyarországra, Bea, a Strázsa Tanya vezetője segített nekem rögtön munkahelyet találni, így találta meg a TT Logistics céget Kiskőrösön, ott helyezkedtem el, és most már ugye ide is költöztünk a lakásba, amit a cégvezetés talált nekünk.

Nemrég volt karácsony, ami a család és a hagyományok ünnepe. Hogy élték meg ezt idén?

Lána: Most csak hármasban töltöttük, asztalhoz ültünk, és ünnepi ételeket tálaltunk fel, sok gyümölccsel, zöldséggel. Kicsit furcsa volt, üres, hiányoztak a rokonok, ismerősök. Otthon az a szokás, hogy vendégségbe megyünk, és hozzánk is jönnek vendégek. Itt nem tudjuk, mi a szokás, és nem is tudunk senkivel sem kommunikálni. Furcsa volt az is, hogy egyetlen ember sem volt kint az utcán, mintha kihalt volna a város.

Vallásos szokások kapcsolódnak a karácsonyukhoz?

Anatolij: Pravoszlávok, ortodox keresztények vagyunk. Általában Ukrajnában eljártunk szent liturgiára, és gyertyát gyújtottunk. És különben mostmár Ukrajnában is december végén tartják a karácsonyt.

Lána: A mise után mindig azzal az érzéssel jövünk ki a templomból, hogy a lelkünk megkönnyebbült. Aztán utána jöttek a vendégek, és együtt ünnepeltünk. Különben itt már többször beültünk a katolikus templomba, persze nem sokat értettünk. Annyit értettünk, hogy valami történetet meséltek Jézusról, volt valami koncert, amin a gyerekek is felléptek, és azután a végén édességet osztottak a gyerekeknek.

Milyen most itt lenni, milyenek a hétköznapjaik?

Lána: Anatolij elmegy dolgozni, én viszem a gyereket az óvodába, és aztán az óvoda melletti játszótéren maradunk. Nemrég költöztünk ide, de van már néhány ismerős, és én igyekszem tanulni a magyart.

Anatolij: Én hétvégén nem dolgozom. Ilyenkor együtt, hármasban sétálunk, minden játszóteret körbejárunk Kiskőrösön, Anasztaszijának köszönhetően. A munkahelyemen – és ezt nem gondoltam volna –, minden szuper, pozitívan csalódtam. Kedvesen fogadtak, és nagyon támogatnak engem mindenben. Magyarul még egyikünk sem tud jól, de a munkatársaim közül sokan tanultak oroszt, és abból megértjük egymást.

A rokonaikról, az otthon maradottakról milyen híreik vannak?

Lána: A szüleim, a nagybácsik és nagynénik Harkivban maradtak, és Anatolijnak az egész rokonsága Odesszában. A sok bombázástól a házak megrepedeztek, már a tető is kezd omladozni, félelmetes a helyzet. Lelkileg is rosszul bírják, az édesapámnak nagyon magas lett a vérnyomása.

Mi már semmiképp nem fogunk visszatérni, reménytelen ott a jövő. Már a nyelv is probléma, mi oroszul beszélünk, és ott most már nem is lehet oroszul kommunikálni. Anasztaszija itt Magyarországon, magyar nyelvű iskolába fog járni az óvoda után.

Milyen keretek között fogadták önöket a Strázsa Tanyán?

Lána: A Strázsa Tanya tulajdonosai, Bea, a férje, Csaba és a lányuk Dóra kimentek egészen a határig, és velem és Anasztaszijával együtt körülbelül húsz embert elhoztak Szabadszállásra. Pontosabban a tanyára nem messze Szabadszállástól, az erdő közepén, nagyon szép helyen. Megetettek, szállást adtak, minden családnak külön-külön szobában. Úgy húsz család lett időközben, 45–50-en laktunk ott, akik a háború elől elmenekültünk.

A mi dolgunk az volt, hogy magunkhoz térjünk lelkileg. Ebben segített a friss levegő, a sok állat, vaddisznó, ló, csirkék, kutyák, cicák… lovaglással is foglalkoztak.

Adtak egy határidőt, hogy meddig maradhatnak? Ezért kerestek más helyet?

Lána: Azt a választ kaptuk, hogy addig maradhatunk ott, ameddig folytatódik a háború.

Nagyon rendes emberek lehetnek!

Mivel találtunk munkát, és ez a munka Kiskőrösön volt, ahol a cégvezető szállást is fölajánlott, ezért mi magunk döntöttünk ők úgy, hogy átköltözünk Kiskőrösre. A rehabilitációra visszahordom Anasztasziját Szabadszállásra. Hálát adok az Istennek, hogy idáig az utunkon mindig olyan emberekkel találkoztunk, akik csak segíteni akartak, és hajlandók voltak befogadni a családjukba is. Nyitottak, segítőkészek, jóhiszeműek.

Nehéz lehet tudni, hogy ott vannak a rokonaik, a két városban, ilyen súlyos helyzetben. Tudnak-e tenni valamit az ott maradottakért?

Lána: Innen nem nagyon lehet nekik segíteni. Édesapám már szívesen eljött volna ide Magyarországra, de édesanyám ragaszkodik a házukhoz, és nem akar sehova se menni. Legfőbb aggodalmam most az, hogy nap mint nap, mikor a szüleimmel beszélek, próbálom őket meggyőzni, hogy jöjjenek ide hozzánk legalább télire, hisz itt meleg van. Itt van víz, áram. Mondom nekik, hogy itt bármit ehetnek, amit szeretnének, húst, halat, túrót…

Anatolij: Az én édesanyám és a húgom a férjével Odessza központjában laknak. Nem nagyon akarnak elköltözni, mert van saját lakásuk és munkájuk. De közben a helyzetük kilátástalan. Bár talán mostmár egy kicsivel biztonságosabb, mint előtte.

Igaz-e a hír, hogy be akarják hívni katonának a külföldön élő ukránokat is? Ez hogyan érintené önt?

Anatolij: Hallani hallottam, de rendelet még nem jelent meg. Be szeretnék vezetni, de leghamarabb talán a márciusi parlamenti üléskor döntenek róla. Az azt fogja eredményezni, hogy senki sem fog visszautazni, látogatóba se. Jelenleg nagyon sok ember utazik Ukrajnába. A határokon buszok, tele kocsik hosszú sorokban állnak.

Hogy éreznek a hazájuk iránt?

Lána: Nagyon fájó látni, ami történik. Napról napra reménykedünk, hogy valami javulni fog, csak sajnos épp az ellenkezője látszik. Mindennap rossz híreket kapunk, és egyre rosszabb a helyzet.

Anatolij: Sokszor azt mondják, hogy jobb a helyzet, haladunk előre, a győzelem felé, hogy már majdnem kiszorítottuk az ellenfelet, de aztán kiderül, hogy pont az ellenkezője az igaz.

A háború és a politika következtében a barátokkal, ismerőseikkel is megváltozott a kapcsolat?

Lána: A kapcsolatok egy része megromlott, mondjuk fele-fele. Az ismerősök egy része továbbra is szóba áll velünk, de akik most inkább az ukrán nyelv felé fordultak, azok nemigen. Van olyan, aki eddig egy szót se beszélt ukránul, de mostmár áttért rá. Mások azért haragszanak ránk, amiért „elszöktünk”, kiutaztunk. Zavarja őket, hogy a gyerek óvodába járhat, a férjemnek jó munkája van, lakásunk van.

Anatolij: Más ismerősök, volt kamionsofőr kollégák Lengyelországba utaztak ki, szintén a családjukkal. Ők is neheztelnek ránk, mert nekik ott mindenért fizetni kell, a lakásért, az óvodáért. Már rájöttünk, az a legjobb, ha el se meséljük nekik azt, hogy az emberek itt milyen segítőkészek.

Nagyon köszönöm a beszélgetést, és szívből gondolunk önökre, hogy a családjaik helyzete is jobbra fordulhasson!

Jövő héten a házaspár által oly sokat emlegetett Strázsa Tanyának a vezetőjével készült interjút közöljük, akit ennek az interjúnak a hatására kerestünk fel.