„A börtön leomlik, mint homok” – Galgóczy Árpád lágerfogoly visszaemlékezéseiből

„…egyetlen nép szellemiségét, lelkiségét, művészetét sem szabad azonosítani az őt megnyomorító és elaljasító politikai rendszerrel…”

1945-ben egy szovjetellenes diákszervezkedés részeseként Galgóczy Árpád 15 évesen hadbíróság elé került. Biztos volt abban, hogy kivégzik őket. A vizsgálati fogság után végül 1947-ben 20 év szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélték.

Megjárta Cseljabinszk és Karaganda (ma Karagandi, Kazahsztán) környékének munkatáborait. A fogságban töltött évek eseményeit, a helytállásról, szolidaritásról és a magyarok együvé-tartozásáról szóló történeteit egy háromkötetes trilógiában örökítette meg.

A szovjet koncentrációs és munkatáborok rendszerét 1919-ben szervezték meg azzal a céllal, hogy elkülönítsék, megbüntessék és munkaerejét ingyen felhasználják mindazoknak, akiket a szovjet rendszer vélt vagy valós ellenségeinek tartottak. A „gulág” szó jelentése: lágerek központi igazgatósága; a köztudatban ez lett a szovjet koncentrációs táborok gyűjtőneve.

Ezekben a táborokban több tízmillió ember halt meg. A rabok bányákban (többek közt mérgező rézbányákban), vasút- és útépítéseken dolgoztak, ők ásták ki a Fehér-tenger- csatornát (Belomor Kanal) – embertelen körülmények között, megfelelő szerszámok, élelmezés és ruházat nélkül. Több százra tehető azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akiket szovjet hadbíróságok ítéltek halálra vagy hosszú szabadságvesztésre, ahogy ők nevezték, „javító kényszermunkára”.

Galgóczy Árpád egyike volt a Gulág „legszerencsésebb” rabjainak. 1947 végén került ki a Szovjetunióba, s az első cseljabinszki év után, ahol 43 kilóra fogyott az éhezéstől, a karagandai lágerbe került „jobb” körülmények közé. Itt főként politikai foglyok voltak köztörvényes bűnözőkkel együtt. Ekkor már szűnőben volt az iszonyatos éhínség, s nem éhezett úgy, mint a háború utáni legelső évek rabjai, nem látott kannibalizmust, nem fenyegette közvetlen fagyhalál. De hosszú évekig

együtt raboskodott olyan magyarokkal, akik átélték ezeket a borzalmakat, s akik jelesre vizsgáztak emberi tartásból, áldozatvállalásból, összefogásból.

A szögesdrótkerítés mögött ismerkedett meg Puskin nyelvével, Lermontov és más neves orosz költők írásaival. 1954-ben szabadult, de csak 1960-ban térhetett haza. Ezután segédmunkásként, műszaki fordítóként és szinkrontolmácsként is dolgozott.

Az 1960-as évek közepétől jelentek meg fordításai: a XVIII., XIX. és a XX. században élt orosz, ukrán költők műveit fordította le nyelvünkre. A három évszázad 68 orosz költőjének 460 versét magyarul megszólaltató műfordító számos hazai és külföldi kitüntetést kapott.

Az alábbiakban a munkatáborokban töltött évekről szóló visszaemlékezéseiből és orosz költők verseinek általa készített műfordításaiból idézünk:

A rab

Cellámban ülök, csupa rács ez a fal.

Rabkosztra fogott szomorú fiatal

Sas a társam, a szárnya suhogva dagad,

s véres lakomát csap az ablak alatt.

Csapkodja, dobálja a húst, be-benéz,

És mint aki tervem osztani kész,

Biztatva kiált, a tekintete jár,

És szinte sugallja: „Gyerünk, gyere már!”

Mi, szabad madarak, szálljunk tova hát,

Hol bérc hava fénylik a fellegen át,

Hol kékek a fények a tenger ölén,

Hol senki se jár, csak a szél… no meg én!

(Alekszandr Szergejevics Puskin)

„Hogy az élet hogyan folyt a lágerben? Az első év Cseljabinszkban tankgyáralap építésével telt, harminc fokos fagyban. Éjjel két órakor az ember már nem tudott aludni az éhségtől. Reggel hat órakor hozták az egész napi fejadagot, ami egy 60 dekányi kenyéradag volt. Ehhez kaptunk még naponta háromszor hol félliter, hol háromnegyed liter rothadt káposztalevest, vagy zablevest. Nekünk azt adták, amit már semmi másra használni nem lehetett. Azon kívül havonta kaptunk 12 deka kristálycukrot. Ha dolgozó brigádba sorolták az embert, délben kapott még tíz deka vízben főtt köleskását. Az első nagyon nehéz év után átkerültünk a karagandai nagylágerbe. Moszkvából jött az ukáz, hogy bennünket, politikaikat szét kell választani a köztörvényesektől. Karagandába vittek, ahol egy óriási, közel húszezres gyűjtőtáborba kerültünk. Itt főként csak politikai foglyok voltak és még néhány tucatnyi „maffiózó”. Ugyanis az egyéb köztörvényeseket féltették tőlünk, nehogy a tisztességes szovjet krumplitolvajokat, vagy bankrablókat megfertőzzük a fasiszta elveinkkel”.

Imádság

Ha súlyos perceket élek át,

S csüggedni kezd szívem,

Egyetlen-egy imát

Ismétlek szüntelen.

E néhány csengő röpke szó

Erőt lehel belém,

S varázslatos, gyönyört hozó

Szent-mámort érzek én.

És nyomban újraéledek,

Bú, kétség messze jár –

Egyszerre sírok és hiszek,

S oly könnyű, könnyű már!

(Mihail Jurjevics Lermontov)

„A lágerélet hivatalos nyelve az orosz volt, aki életben akart maradni, annak meg kellett tanulnia oroszul. Én hat év alatt jutottam el odáig, hogy elolvassam oroszul a Háború és békét akadály nélkül. Mi magyarok különleges helyet foglaltunk el a láger életében. A táborban minden szakmának a legjobb képviselője magyar volt: a legjobb kovács, a legjobb kőműves, pék, a legjobb zenész…

Úgy látszik, nekünk olyan volt a neveltetésünk, hogy ne áskálódjunk, ne gyűlölködjünk, hanem segítsük egymást, néha már-már az esztelennek tűnő önfeláldozásig is.

Elmondok egy történetet, hogy miben is rejlett a mi összetartozásunk ereje. Az a barátom, akit annak idején velem együtt internáltak, a táborban sárgaságot kapott. Olyan súlyos állapotba került, hogy az orvos menthetetlennek nyilvánította. Egyetlen esélye a túlélésre az lett volna, ha sikerül egy kicsit felhizlalni. A magyar foglyok összefogtak és a saját fejadagjukat neki adták. Így sikerült is megmenteni az életét.”

Galgóczy Árpád életét a „véletlenek”, vagy inkább az isteni gondviselés beavatkozásainak sorozata mentette meg, ahogyan az a Gulág éveiről írott visszaemlékezéseiből is kiderül. A karagandai táborban fedezte fel veleszületett művészi képességét a rajzolás terén, s így lett ő a tábor rajzművésze, akivel a foglyok és a tábori vezetők is megörökíttették arcképüket.

„Ezekben a politikai lágerekben a létszámnak körülbelül hatvan százaléka szovjet állampolgár volt. Ők kaptak hazulról csomagot és küldhettek haza levelet… Emlékszem egy csomagos orosztól kaptunk egy darab papírt, aminek a hátuljára elkezdtem rajzolni egy lófejet. Kedvenc gyermekkori rajztémám volt a ló, az apám huszártiszt volt és gyermekként vele lovagoltam. Lali barátom, akivel együtt kerültem a lágerbe, ránézett és azt mondta:

– Te hülye vagy, hogy ilyen kézzel lovakat rajzolsz?

– Hát mit rajzoljak? – kérdeztem.

– Embereket!- mondta ő.

– Jajj Lali, hát kinek kellenek az én rajzaim?

– Ne hülyéskedj, a rengeteg szovjet „csomagos”, mennyire örülne, ha tudna küldeni magáról egy képet a családjának.

Lali nem hagyott békén, s sikerült annyira megdumálnia, hogy azt mondtam, ülj törökülésbe, megpróbáljuk. Kis idő múlva döbbenten látom, hogy Lali néz rám vissza a papírról… Odajön hozzám egy öreg orosz ember, s azt mondja: engem tíz évvel ezelőtt hoztak el, mennyire örülne a családom, ha kapnának egy képet rólam! Engem is le tudna rajzolni, meghálálnám…

Másnap meg is hálálta, szalonnát kaptunk, cukrot kaptunk, kenyeret kaptunk, amit a magyar rabtársakkal megosztottunk.”

1953 márciusában meghalt Sztálin, és lassan a táborban is minden megváltozott. Már kantin is működött, az őrök is sokkal engedékenyebbek lettek.

„Orosz húsvétot ünnepeltünk, két héttel a szabadulásom előtt: egy szobában laktunk négyen, a borbély, az orvos, a villanyszerelő és én. Vodkát szereztünk, ittunk, megjelent az őrmester az ajtóban, benézett, kérdezte: hát ti mit csináltok? A láger rendtartása szerint meg kellett volna büntessen, a borbély felugrott, egy csészébe vodkát töltött, odanyújtotta az őrnek, és azt mondta: parancsolj polgártárs, Krisztus feltámadt! Az őr levette a sapkáját, igazi szláv áhítat jelent meg az arcán, felhajtotta a vodkát, és az orosz szokás szerinti választ adta: valóban feltámadt. Aztán kifordult az ajtón, és elment. Valahonnan Szibériából származott, egyszerű ember volt, nem volt benne gonoszság. Azonban Sztálin halála előtt a saját életét tette volna kockára ezzel az engedékenységgel.”

A foglyokat kezdték elengedni, az első csoportot 1953-ban, a másodikat 1955-ben. Galgóczy Árpádot, mint kiskorúként elítéltet 1954-ben egyszerűen kitették a lágerből egy kevés rubellel a zsebében. A magyar hatóságoktól nem kapott útlevelet, így Kazahsztánban kellett maradnia, ahol egy bányatelep tűzoltóparancsnoka lett. Ezt úgy érte el, hogy az utolsó lágerparancsnoka kezeskedett érte. Hat évet töltött Kazahsztánban, papíron már szabadon, de csak 1960 májusában került haza.

Üzenet Szibériába

Szibériai bányamély

A hős kitartást meg ne törje,

Nem tart sokáig már az éj,

Magasztos eszménk nincs letörve!

A bajnak jó testvére már

A hit, mely lent, a vaksötétben

Derűt, jókedvet kelt serényen,

S a lélek nemhiába vár.

A hű barátság s szeretet

a néma záron áthatolnak,

Miként szabad hangom maholnap

Rabodvatokba elvezet.

A börtön leomlik, mint homok,

Lehull bilincstek – szép szabadság

Vár kint, s a társak visszaadják

Megőrzött tiszta kardotok!

(Alekszandr Szergejevics Puskin)

„Amikor elnémultak a fegyverek, és véget ért a második világháború, az egész földkerekséget bejárta a nácik rémtetteinek híre. Auschwitz, Dachau, Buchenwald és a többi haláltábor nevét megismerte az egész világ. Az emberiség nagyobbik része akkor még nem tudta, hogy vannak szovjet haláltáborok is, amelyek, ha az elkövetett bűnök súlyát tekintetében nem is, az áldozatok számát illetően többszörösen felülmúlják Hitlerék hasonló természetű intézményeiét.

Én nem tudok különbséget tenni az elgázosítás és a tarkólövések között.

A katyńi tömegsírba mészárolt tízezer lengyel tisztet, az ártatlanul kivégzett oroszok és ukránok millióit, a Gulág táboraiban éhen pusztult, vagy halálra fagyott németeket, örményeket, japánokat, letteket éppúgy sajnálom, mint a gázkamrákban megsemmisített több millió zsidót.

Gyilkosság és gyilkosság között nincs különbség, legyen az barna, vagy vörös köntösbe bújtatva. A gyilkosságot sem elfelejteni, sem megbocsátani nem lehet. Nem szabad…!”

Az összeállítás Galgóczy Árpád írásai és műfordításai, valamint a vele való beszélgetés nyomán készült.