Megállt az idő a kubai magyarok számára – filmajánló

„Elvtársak és elvtársnők! Mindannyiunk fő feladata egy saját és fenntartható szocializmus építése” – szól a tévéből Raúl Castro kubai elnök beszéde. Erős indítás a fakóan színes, hőségtől szikkadt utcaképekkel: ezek az első képkockák a dokumentumfilmben, amelyet a Kubába „szakadt” magyarokról készített Breier Ádám rendező és Blaumann Edit operatőr. Főként három idős asszony: Irén, Ágnes és Zsuzsa életébe nyerünk bepillantást a kubai valóságon–válságon keresztül.

A három asszony más-más karakter, de sorsukban vannak hasonló pontok. Mindhárman a házasság révén kerültek Kubába az 1960-as években, és mintha két világ között ragadtak volna egy másik korban…

Irén történelemprofesszor az egyetemen Havannában, magyar történelmet is oktat a kubai diákoknak. Egyik szakdolgozója a Jobbikból írja a szakdolgozatát.

Ágnes fizikus. Ő is férjhez ment ki a szigetországba, aztán kint ragadt. Könnyeivel küszködik, mikor magyarságáról, a nyelvről, a magyarországi képzésről beszél.

Zsuzsa gyógymasszőr. A nincstelenséget megjárta, kubai férjétől elvált, két gyerekét egyedül nevelte föl. Unokái már nem beszélnek magyarul.

Különös hangulatot áraszt minden képkocka. Látva az életszínvonalat, a körülményeket, a lepusztult környezetet, a retró lakásbelsőket, az ember nem hisz a szemének: itt valóban megállt az idő. Az emberek tengődnek, nyomorognak az aprócska pénzükből. Az ételt és bizonyos árucikkeket csak jegyre lehet kapni. Az utcákon 40–50 éves kocsikat látni, mindegyikről süt a sufnituning. Mintha 50 évet visszaugrottunk volna, egyenesen a ’60-as, ’70-es évekbe. Kuba részlegesen még mindig el van zárva a világtól: az internet csotrogány gépekről csak vezetéken keresztül érhető el, illegálisan wifizni az emberek tömegesen járnak az erre a célra birtokba vett közterekre.

_{Illegális netezés köztéren (jelenet a filmből)}

Különös élmény az is, ahogy a három asszony a magyarságához, a magyar nyelvhez, kultúrához és az anyaországhoz viszonyul. Nagyon erős a kötődésük, miközben az unokák már nem beszélnek magyarul. Konzerválódott bennük saját fiatalságuk élménye, a nosztalgia varázsa. Honvágyuk van, de nem mernek hazatérni.

A film főszereplői is a ’70-es években jártak a harmincas éveikben. Elhivatottsággal, reményekkel telve érkeztek Kubába a kubai férjeikkel, és lelkesen építették a szocializmust. Bizonyosan nem volt akkor sem szivarból meg cukornádból a kerítés, „de legalább rend volt”. Az emberek emlékezetében ez a prosperálás korszakaként él: 1991 után, amikor a Szovjetunió, Kuba legfőbb szövetségese és kereskedelmi partnere széthullott, kártyavárként dőlt össze a kubai gazdaság, iszonyatos recessziókkal és nélkülözéssel kellett a lakosságnak szembenéznie. Emellé jött az amerikai kereskedelmi embargó, amely végképp elzárta a szigetország elől a külvilágot. Csupán néhány, szocializmus-közeli ország – úgy, mint Venezuela – üzletel Kubával, ám ez sovány vigasz. A lakosság tengődik valahogy, mindenkinek van rokona, családtagja, aki külföldre (főleg Amerikába) emigrált, és onnan küldi haza a pénzt.

Miért maradtak mégis ilyen sokan? És miért maradtak ezek a magyar asszonyok, miért nem jöttek haza, Magyarországra? Hiszen annyi átdolgozott év után sem tudják vagy nem is fogják élvezni a nyugdíjukat, a gyerekeik, családtagjaik már szinte mind elhagyták az országot. A válasz összetett, és nem egyértelmű. Annyi bizonyos, hogy már nehéz lenne számukra a váltás: „az a Magyarország már nem az a Magyarország”. Visszatérő motívum, amelyre Irén inti a kubaiakat: csak nehogy ugyanazt rontsák el, mint Magyarország a Kádár-korszakban, mert az a szocializmus végéhez vezetne…

Én magam már a rendszerváltás után születtem, még valamennyire talán érzékeltem a szocializmus szelét, de a megelőző rendszert csak a családom, rokonok, ismerősök személyes élményeiből és a történelemkönyvekből ismertem meg. Vegyes válaszokat kaptam, mert nagyon szubjektív, ki hogyan élte meg az életet a vasfüggönyön innen – bár nyilván ismerem a rendszer bűneit, borzalmait, hibáit. Mégis mindig árnyalja a képet, ha különböző társadalmi „osztály” képviselői nyilatkoznak ugyanabban a kérdésben. Volt, aki túlélt, volt, aki jól élt. Volt, aki szegény volt, de fölemelték, volt, akit mellőztek. Volt, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, kivégeztek… Miért hagyták mégis az emberek, hogy ez mind megtörténjék? Tényleg csak azon múlt ’56, hogy bejöttek az oroszok és a nyugat nem állt mellénk? A csendes többség valahogy elfogadta ezt a helyzetet Magyarországon, hiszen 40 évig tartott a diktatúra. Havannában mégis maradt minden: immár Fidel Castro öccse, Raúl az elnök, és egyelőre stabil a rendszer, hiába a sok kiábrándult fiatal.

_{Havanna, csak oda (2016)}

Látva és hallva a Kubába szakadt, sokat átélt nők személyes történetét, a helyiek véleményét, azt hiszem, kicsit megérthettem az egyik okot a sok közül, hogy miért maradhat fönn egy ilyen rosszul működő rendszer. Az ideológiára épülő államberendezkedés olyan eszméket hangoztat, amelyek rokonszenvesek, szélesebb társadalmi rétegekben rezonálnak. Amikor kialakul a rezsim, az elején sokakat hajt a lelkesedés, hogy egy új, igazabb és igazságosabb társadalmat építsenek. Ezek az emberek a kezdeti (vagy ifjúi) lelkesedéstől fűtve fiatalon megélték a jólétet, a reménységet, amikor az eszmék megvalósíthatónak tűntek. Nyilvánvaló, hogy sokan csomó mindent nem láttak és nem is láthattak a terrorból. Hálásak a rezsimnek azokért a javakért, amelyeket a múltban kaptak – gyakran jobb pozícióba kerülve, mint a forradalom előtt. Azt, hogy most milyen nehéz helyzetben van az ország, inkább hajlamosak a külső hatalmaknak tulajdonítani. A hála fölülírja a kritikus gondolkodást: biztos, hogy nem lehetne máshogy irányítani az országot? „Szeretem a kormányomat. Miért szidjam, mikor annyi mindent tett értem?” – teszi föl a kérdést valahogy így az egyik helyi, kubai szereplő. És valóban: az emberi lojalitás és hála nem mondathat mást ezzel az asszonnyal. Senki sem szeretne hálátlan lenni. Beleharapni abba a kézbe, amelyik (valaha) annyit simogatta, táplálta, megvédte, gondoskodott róla…? A propaganda működik. Az emberek elhiszik, hogy az amerikaiak fojtogatják a gazdaságukat, és a kormány nem tud tenni ellene semmit. Azt viszont már nem feszegetik, hogy akkor mitől jó a kormányuk, ha ezt a nehéz gazdasági helyzetet sem tudja már több évtizede megoldani, és folyton csak másokra mutogat? Mitől „fenntartható” a szocializmus, ha éppen csak pöfékel? Miért mennek fiatalok–idősek tömegesen külföldre dolgozni, és aztán eszük ágában sincs hazajönni? (Főleg, hogy nem is engedik haza a nyugattól „megrészegült”, a szocializmusból kiábrándult emigránsokat.) Sokan csak legyintenek a fiatalokra, akik elégedetlenkednek a rendszerrel. Egyszerűen nem hiszik el nekik, hogy lehetne máshogy is.

Emberi sorsok, amelyek hol szerencsésen, hol igen szerencsétlenül alakultak. Válás, hajléktalanság, munkanélküliség, nélkülözés egy olyan országban, amely egyenlőséget, kommunizmust hirdetett mindenkinek. Mitől éltek túl ezek az emberek? Hogyan lehet magyarnak maradni spanyolajkú környezetben? Mi jelenti az otthonosságot „idegenben”, mitől válik az „idegen” otthonná? Mit látnak a kubai magyarok a mai Magyarországról?

A dokumentumfilm műfajához híven nem hoz ítéletet, csupán bemutat, tényeket közöl. A kérdések a nézőben vetülnek föl: egy részükre kap csak választ. Egy bizonyos: a film elrettentő azok számára, akik nosztalgiázni szeretnének a rendszerváltás előtti korszak fölött.

Mindössze 55 perc, de lebilincselő élmény, és bőven ad gondolkodnivalót, feldolgozandó mozzanatokat a Havanna, csak oda mindenkinek, aki csak végignézi! Érdemes rászánni az időt.