„Világosságot akkor láttunk, amikor kinyitották a vasajtót” – A kommunizmus áldozataira emlékezünk

Magyarországon 1919-ben a tanácsköztársaság 133 napja jelentette a nyitányt, majd 1947-től a kommunizmus összesen 118-szor 133 napig, azaz 43 évig tartott. Hosszú évek alatt ártatlan embereket hurcoltak meg, börtönöztek be, végeztek ki módszeresen, köztük egyházi személyeket, papokat is. A tavaly elhunyt Brusznyai József atya internáltként–túlélőként megélt tapasztalataival, múltidézésével emlékezünk a kommunizmus áldozataira.

vilagossagot-akkor-lattunk-amikor-kinyitottak-a-vasajtot-a-kommunizmus-aldozataira-emlekezunk

2001-től kezdve évente február 25-én tartjuk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. A dátum egy sajátos eseményre utal: 1947-ben a megszálló szovjet kommunista hatóságok ezen a napon tartóztatták le és hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát, az akkori legnagyobb demokratikus magyar párt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A szovjetek bábjaként fellépő Rákosi Mátyás keze alatt a kommunisták áldozatainak száma 1945 után évről évre nőtt, emberek ezreit – másként gondolkodókat, volt arisztokratákat, egyháziakat, polgári értelmiségieket, kolhozellenes gazdákat – zárták börtönbe, százezrek kerültek szovjet hadifogságba, sokak életét tették tönkre.

 

 

 

 

Hogyan próbálta megtörni az egyházakat a kiépülő kommunista hatalom? Írásunkban részleteket idézünk a kommunista diktatúra börtöneit is megjáró Brusznyai József atyával készült interjúból. Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium diákjai készítették az interjút 2011. március 10-én. A beszélgetés szerkesztett változata A huszadik század emlékezete a Galga mentén c. kötetben jelent meg, innen az idézetek.

 

Dr. Brusznyai József 1922-ben született Derekegyházán és 98. életévében, 2020-ban halt meg Kállón. 1945-ben szentelték pappá. A kommunista államhatalom 1950 augusztusa és 1953 szeptembere között Kistarcsára internálta két társával együtt, 1956. szeptember 11-ig rendőrhatósági felügyelet alatt állt.

 

Hogyan került József atya a kommunista diktatúra látókörébe?

 

1950. augusztus 6-án, vasárnap a deákvári, vasúton túli templomba voltam beosztva az esti misére. Elvégeztem az esti szentmisét, utána hazamentem, lefeküdtem, és az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy négy jól öltözött, kigyúrt, rövid hajú, nyakkendős úr rángat engem, hogy legyek szíves felkelni és felöltözni. Kérdeztem, hogy miért, hiszen még éjszaka van. Azt felelték, hogy autóval jöttek, és van benne szabad hely, bevisznek, mert szeretnének velem elbeszélgetni. Erre azt javasoltam, hogy ha már úgyis itt vannak, beszélgessünk most. »Nem, Budapestre megyünk« – felelték.

 

Felöltöztem, és beszálltam az autóba, elöl ült kettő, hátul mellettem jobbról-balról egy-egy, hogy moccanni sem tudtam volna, még ha mertem volna is. Az ablakok le voltak függönyözve, de elöl a sofőr ablakán keresztül láttam, hogy mikor beértünk Budapestre, elhagytuk a Lehel téri templomot, balra kanyarodtunk, átmentünk a felüljárón a vasút felett, a sínek felett. Ebből már tudtam, hogy az Andrássy út 60-ba megyünk. Ott kaptam egy magánzárkát.

 

Milyen volt a ma Terror Háza néven elhíresült „intézmény”?

 

Arról történetek szólnak, hogy az Andrássy út 60-ban milyen gorombaságok történtek. Ezt az is mutatta, hogy a falon volt egy cédula, ki voltak rá írva az őrizetesek jogai és kötelességei. Három jogunk volt őrizetesként: jogunk volt havonta egyszer a hozzátartozóktól egészségügyi és élelmiszercsomagot kapni, egy kiló kenyeret, fél kiló szalonnát, fél kiló cukrot és mosóport. A másik: ha egészségi állapotunk megkívánta, akkor jogunk volt soron kívül kopogtatni, orvosi segítséget kérni.

Harmadszor pedig jogunk volt bármikor akár éjjel, akár nappal jelentkezni, hogy beismerő vallomást akarunk tenni.

Egyik vasárnap éjszaka, fekszem szépen előírás szerint hanyatt, nem takartam el a szememet, se oldalra nem fordultam, hogy a fülemet eltakarjam. A szemközti zárkából egyre erősebb, hangosabb szóváltás hallatszott, egyre ingerültebb és hangosabb mondatok hangzottak el, és egyszer csak egy nagy zuhanás következett. A következő párbeszédet hallottuk:

– Jaj, a derekam!

– Keljen fel, maga piszok strici!

– Jaj, nem bírok!

– Keljen fel, maga utolsó csirkefogó!

S ebben a pillanatban valamit – rádiót vagy lemezjátszót – bekapcsoltak, és elindították Liszt Szerelmi álmok című melódiáját.

Az illetőt biztos jól vesén ütötték, azért jajgatott és esett el a kihallgató padlóján. Közben szólt Liszttől a Szerelmi álmok

 

 

Milyen volt a kistarcsai internálótábor?

 

Az első három hónapot Kistarcsán magánzárkában töltöttem. Itt vaksötét volt, ablak nem volt rajta. Volt valamelyik sarokban egy rács, hogy a levegő cserélődjön, de fénysugár nem hatolt be. Világosságot akkor láttunk, amikor kinyitották a vasajtót, hogy beadják a reggelit az ebédet vagy a vacsorát. Valami eszközzel, más eszköz nem lehetett, csak a kanál nyele, egy kereszt volt a meszelt falba bekarcolva, körülötte pedig félkörben a következő szöveg: »Ha eszt látod, ne érezd, hogy szenvedsz.« sz betűvel.

 

Ott más berendezés nem volt, csak a fa priccs, egy kübli, az evőkanál és a műanyag pohár, valamint egy posztó katonai köpeny. Az én zárkámban alighanem szovjet katonai köpeny lehetett, mert még a golyónak a nyoma is látszott rajta. Ezzel takaróztunk, de ez volt a törölközőnk is, amikor reggel kivezettek a mosdóba mosakodni, és hetenként egyszer, amikor kivezettek a zuhanyzóba, ez volt a törölközőnk is. Azért tartottak bennünket három hónapig magánzárkában, hogy nehogy valami friss hírt be tudjunk vinni a többi internáltnak. Ott mással nem tudtunk még szót se váltani, volt a folyosós, aki ugyancsak internált volt, de aki szolgálatokat tett az ávónak, és azért őrá volt bízva a folyosón az ételbeadástól kezdve minden, ha szólítani kellett valakit kihallgatásra vagy gyengélkedőre. A folyosós félrehajtja a kukucskálót a vasajtón, benéz, azt mondja:

– Téged honnan hoztak?

– Vácról. – feleltem.

– Mi a foglalkozásod?

– Katolikus pap vagyok.

– Te pap vagy? A veled szemben lévő zárkában meg valami püspök van, azt Esztergomból hozták, valami Meszlényi Zoltán nevezetű. De az nagyon beteg, mert sokszor kellett a gyengélkedőbe átkísérnem. (…)

Szegény Meszlényi püspök ott a magánzárkában töltött el egy vagy másfél évet, idegileg teljesen tönkretették, ott is halt meg. Nem bírta a magánzárkát elviselni, hogy egyetlen szót nem tudott szólni.

 

Mindszenty József hercegprímás 1948-as letartóztatása után Meszlényi Zoltán (1892-1951) lett az esztergomi érseki helynök 1950-ben. „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!” – ezekkel a szavakkal zárta esküjét. 1950. június 29-én Esztergomban letartóztatták, majd Kistarcsán tartották fogva, mindenkitől szigorúan elkülönítve. Őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték. Semmilyen kapcsolatot nem tarthatott a külvilággal. Sok szenvedés után, 1951. március 4-én halt meg. Meszlényi Zoltánt 2009. október 31-én boldoggá avatták az esztergomi bazilikában.

 

Én annak köszönhetem, hogy kibírtam ezeket a hónapokat – folytatta Brusznyai atya –, hogy az internáló tábor közelében volt egy iskola. Onnan mindig behallatszott hozzánk a ki- és becsöngetés. Amikor becsöngettek, akkor azt mondtam magamban, ’na, most tartok magamnak hittan órát.’ Azalatt a 45 perc alatt, ameddig a kicsöngetés nem jött, addig hittan órát tartottam, elmondtam, ami imádságot tudtam, elmondtam, amit a Bibliából fejből tudtam, kicsöngettek, akkor 10 perc szünetet tartottam. A zárkának a szélessége 2 méter, a hossza 3 méter volt, abból ugye 2 négyzetmétert a fapriccs foglalt el.

Egy méterszer két méter szabad területünk volt, azon sétáltam, négy lépést előre, négy lépést hátra. Utána tartottam földrajz, majd irodalom órát, és elmondtam a verseket, amiket fejből tudtam, így tudtam valahogy szinten tartani magam.

Mivel töltötték a napjaikat?

 

Először is reggel ötkor volt az ébresztő, akkor teljes takarítás volt. A priccseket rendbe kellett rakni, a pokrócokat elsimítani úgy, mint a katonaságnál, a fejrészen a pokrócot ki kellett feszíteni. Ezután következett létszámellenőrzés, mikor jött az ávós, a szobaparancsnok jelentette: »Jelentem, a létszám 57 fő, nem hiányzik senki.« A reggeli után újabb takarítás következett, majd jött a szabad foglalkozás délig, ebédosztásig.

 

Miből állt a szabad foglalkozás?

 

Működött nálunk az internáló táborban, a papi szobában énekkar. Csongrádon a gyerekekkel kánonokat tanultunk, Vácon is én vezettem a kispapok kórusát. Amiket korábban megtanultunk, azokat énekeltük. Egy kikötés volt, csak pianissimóban énekeltünk, hogy ne hallatsszon ki.

Működött ott teológiai főiskolánk is, mert az ávó volt olyan szíves, hogy összehordott egy egész tanári kart meg egy egész osztályt is.

Tehát voltak teológus növendékeink, volt teológiai karunk, azon kívül sakkozhattunk és olvashattunk.

 

Hogyan lehetett ott sakkozni?

 

A sakkot mi magunk csináltunk úgy, hogy a fehér kenyérbelet jó puhára összerágtuk, aki pedig olyan kenyeret kapott, hogy az alja szénné volt égve, azt gondosan levágtuk és azt az égett kenyérhéjat rágtuk össze, abból csináltuk a fekete figurákat. A havi csomagnak a csomagolópapírjából meg csináltunk sakktáblát, és így működött három sakk készletünk.  Az olvasásra rátérve, megengedték, hogy a havi csomagban mindenki otthonról hozathat be magának könyvet, de csak orosz szerzőknek a műveit. Mi hozattunk be otthonról könyveket, és akkor először azt az 57 könyvet körbe adogattuk, elcserélgettük, elolvastuk. Bevallom gimnazista koromban keveset olvastam. Alig tudtam időt találni arra, hogy a kötelező olvasmányokat elolvassam, mert egyébként benne voltunk a sportkörben, a cserkészcsapatban, a gimnázium futballcsapatában és az úszó egyesületben. Kistarcsán volt idő Tolsztoj és Dosztojevszkij összes műveit elolvasni. Így telt el az időnk.

 

Közben Kistarcsáról elvittek egy szállítmány internáltat Recskre. Őket mi irigyeltük, mert azt gondoltuk, hogy milyen jó nekik, hogy innen kiszabadulhatnak. Később viccelődtünk is azzal, hogy a »recski« társaink szabadok lettek, és diplomáciai pályára kerültek. Egy kis szójáték: török nagykövet, miközben kőbányában dolgoztatták őket…

 

 

A recski tábor 1950. július 19-én hajnalban „nyitotta meg kapuit”. Az idő múlásával, ahogy nőtt a tábor létszáma, úgy durvult fokozatosan az őrök viselkedése is. A tábor maximális létszáma 1300–1700 fő között mozgott. A „magyar Gulágnak” nevezett Recskről Michnay Gyulának sikerült külföldre szöknie. 1951-ben a Szabad Európa Rádióban felsorolta közel hatszáz rabtársa nevét, így tájékoztatta a világ közvéleményét a tábor létezéséről.

 

Az atya mikor szabadult Kistarcsáról?

 

Ezt annak köszönhettük, hogy Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt 1953-ban megszüntette az internáló táborokat. Én egy évvel korábban, 1952 végén szabadulhattam volna, amikor a »bölcs tanítómesternek«, Sztálinnak a hetvenedik születésnapja volt. Akkor engem is el akartak engedni, azzal a feltétellel, ha vállalom a beszervezést. Ez abból állt volna, hogy jelentést teszek arról, hogy a környezetemben kik, mit mondanak, tesznek-e valami rendszerellenes kijelentést. A kihallgatáson egy A/4-es lapot adtak a kezembe írószerszámmal, majd visszakísértek a magánzárkába. Azt mondták, írjam fel a papi szobában, ki tett rendszerellenes kijelentést, és ki vétett a táborrend ellen. Letérdeltem a priccs előtt a magánzárkában, és ott a következőket írtam a papírra: „»Brusznyai József internált jelentette: a papi szobában nem tett senki rendszerellenes kijelentést, a táborrendet pontosan betartottuk.« Majd aláírtam. Másnap hívatnak megint a kihallgatásra, odaadom az ávósnak a papírt, elolvassa, és azt mondja: »Hát ez? (Akkor egy olyan magyar szót használt, amit nem akarok kimondani, csak utalok rá, hogy a lótenyésztéssel van kapcsolatban ez az anatómiai szakkifejezés.) Vezessék el!« – üvöltötte… Ott maradtam még egy évig.

 

Kistarcsáról kikerülve József atyát papnak nem, csak kántornak alkalmazhatta az egyház, emellett egy szőlős brigádban lett fizikai munkás. Naphosszat kapáltak, a brigádvezető döntött arról, hogy kit oszt be a jól fizető permetező munkára.

 

A Cipó bácsi engem beosztott permetezésre. Akkor azt mondtam: »Cipó bácsi, kérem, nagyon köszönöm, tudom, hogy jóakaratból tette, de azt kérem, ne tessék engem permetezésre beosztani. Megmaradok a kapálásban.

Tessék beosztani helyettem permetezni a Bogdányi Jóskát. Ő cigány ember, nyolc gyereket kell felnevelnie. Énnekem a keresetemből csak édesapámat kell eltartanom, de a Jóskának nyolc gyereket.«

Amikor ezt hallotta a brigád, mindenki meg volt döbbenve. Ez volt a leghatásosabb prédikációm.”

 

1957-től nyolc éven keresztül Kállón, Erdőkürtön, Erdőtarcsán, valamint az akkor még létező Magyalos-pusztán is ellátta a papi teendőket. Kállói állomáshelyén idős édesapjával élt. Itt érte a hír, hogy öccsét, Árpádot az ’56-os forradalomban vállalt szerepe miatt koncepciós perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

 

Brusznyai Árpád, klasszika-filológus (1924-1958) az ötvenes években Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban tanított. Az 1956-os forradalomban a Veszprém megyei Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke volt. Józanságát mutatja, hogy amikor a diákok fegyvert akartak fogni az oroszok ellen, meggátolta ezt, ellenzett minden erőszakot, önbíráskodást, ténykedése alatt nem történt vérontás. A forradalom leverését követően kéthónapnyi tanítás után a kommunista hatóságok állították bíróság elé. A sors iróniája, hogy a tárgyaláson az a volt megyei főtitkár vallott ellene, akit korábban ő mentett meg. A Győri Katonai Bíróság Népbírósági Tanácsa életfogytig tartó börtönre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Tanácsa ezt kötél általi halálra változtatta. Brusznyai Árpádot 1958. január 9-én hajnalban végezték ki, mindössze 33 éves volt. Amikor a bitófa alá vezették, a Himnuszt énekelve várta az ítélet végrehajtását. A rendszerváltáskor rehabilitálták, mártír társaival együtt újratemették.

 

Brusznyai József atya, a túlélő (1922-2020)

 

Brusznyai József először Kállón, aztán Kiskundorozsmán, majd Dunakeszin volt plébános. Nyugdíjas korában, 2000-ben tért vissza onnan egykori állomáshelyére, Kállóra, ahol 2009-ig besegített a lelkipásztori munkába is. Kálló község díszpolgári címet adományozott neki, 2013-ban megkapta a Parma FideiHit Pajzsa kitüntetést, melyet azoknak az élő egyházi személyeknek ítélnek oda, akik a kommunista diktatúra alatt is meg tudták őrizni keresztény hitüket és magyarságukat. A kitüntetés átvételekor József atya a köszönetéhez hozzátette:

 

Megőrzésre átveszem a díjat, és amikor majd tudom, átadom Árpád testvéremnek.

Fotó: A kommunizmus áldozatainak emlékhelye, Lágymányos, 2016 / Wikimédia, Aaron G / Pixabay, Recski barakk / Wikimédia, Váci Egyházmegye

Legújabb könyveink: