Hogy a férfi önmaga lehessen – Beszélgetés Zöldy Pállal, a Férfisátor mozgalom alapítójával

„Minden férfiember minta a következő generáció szemében. Nem mindegy, hogy a tőlünk fiatalabbak látnak-e férfiakat, akiket követni lehet és érdemes. Társadalmunkban manapság a fiúkból nehezen válnak valódi, a szó klasszikus értelmében vett felelősségteljes férfiak.” – véli Zöldy Pál a ’Férfisátor’ Magyar Keresztény (keresztyén) Férfiak Baráti szövetsége szellemi atyja, akit a család, az utóbbi időkben a férfi és női szerepek körül kibontakozott társadalmi vita kapcsán kerestem fel kérdéseimmel.

hogy-a-ferfi-onmaga-lehessen-beszelgetes-zoldy-pallal-a-ferfisator-mozgalom-alapitojaval

Mielőtt bármit is kérdeznék, idézem a honlapod beköszönő oldalán található versed:


SÁTORTÁNC


Felhők alatt születtem

Sátorban lapozom az én életem
Lapozom, meg írom is
Ott nevetek, és ha kell hát sírok is!


Gyere-gyere, itt a sátor, ülj le hát, hallgatunk

nekünk most az idő énekel!


Volt apám és volt anyám

És mióta itt hagytak, hát van hazám
Itt hagytak, vagy én jöttem el
Nem mindegy ez! de rajtam kívül, senki mást nem érdekel!


Gyere-gyere itt a sátor, ülj le hát, hallgatunk,

nekünk most az idő énekel!

 

 

 

 

Az idő énekel… Mit üzen nekünk ma, mit jelent a mai világban férfinak, apának, nagyapának lenni?

 

Férfi az, aki helyet tud adni másnak. Tehát nem helyet szerez, hódít, hanem adni tud. Mert belül van a súlypontja, oka van a létének. A cél csak ebből vezethető le. Tud egyedül lenni, fázni, éhezni, meztelenül ázni a sötét viharban úgy, hogy még mindig tudja, hogy kicsoda ő. Nem azt, hogy jó, vagy rossz, hanem hogy kicsoda.

 

Apa az, aki gyerekeket nevel. Ezek lehetnek biológiailag lekönyveltek, ők a családomban található gyerekek. És van még az összes többi. Mert mindenki, akivel találkozom, lenyomatot visz magával rólam, belőlem, akár tudja, akár nem. Akár akarom, akár nem!

A családomban levő, növekedő kicsi személyek szorosabb és több lenyomatot, mintát, impulzust visznek magukkal. Több sérülést is okozok nekik. Amúgy sokkal többet tőlük sem várhatok, mint az összes többi, úgymond gyerekemtől. A Duna ugyanis lefelé folyik. Amit én nekik adtam, azt a szüleimtől (meg másoktól) kaptam, és ők nem nekem kell, hogy visszaadják, hanem a saját gyerekeiknek (vagy bárkinek). Gondoznak-e majd? Régen az gondozta a szülőket, akié a ház lett. Ma? Jó emberek ők, de mire lesz lehetőségük? Dolgoztam idősek otthonában pár évig, és azóta árnyaltabban látom a kérdést…

 

Nagyapa az, akihez igazodni lehet. Biztos pont, sziklacsúcs, világítótorony.

Nem igazán komfortos hely, nem is szoktak hosszú időre berendezkedni ott. Teljesen más, mint a nagyanya, aki viszont maga a tenger. Nehezen körülhatárolható, állandóan mozog, halakat, élőlényeket, algákat, moszatokat, korallokat mozgat és épít, bont, hajóroncsokat öblöget, és egyébként hajók úsznak az ő hátán. A világítótorony más. Őt nem is kell elérni. Sőt, úgy nem is lehet. Elég, hogy tudod, hogy létezik és mindig ugyanott van. És nem segít, hogy odaérj. Csak annyit kapsz tőle, hogy megtudd, te magad hol vagy.

 

 

Hogyan kommunikálhatók az évszázados és a saját megélt tapasztalatok a jövő generációi számára ebben a zavaros és ingoványos világban?

 

Röviden szólva úgy, ha őszinte vagyok, hiteles. Valójában úgy, akkor, hogyha ők megkérdeznek. Kifutó, divatból kimenő típusok vagyunk. „Ti ezt már nem értitek”, „Ez már egy más világ”, mondják nekünk. És igazuk van. Mi sem voltunk kíváncsiak az öregek kihűlt maradékaira. Az unott bölcsességekre és vértelen összefoglalásokra. Pedig az ő világukhoz még hasonlított a miénk.

Megöregedtem, de itt volt az életem. Az egész. Valójában minden napom egy szó vagy egy mondat volt az üzenetemből. A lényeget már továbbadtam. Ja, hogy olvashatatlan? Értelmetlen? Én csináltam… Ennyi voltam… Örüljek, ha kérdeznek még. Reményfutam. Bízhatok abban, hogy nem váltottam sokszor nyelvet életemben. Talán nem mondtam ellent önmagamnak. „Legalább a hibáidban következetes voltál”, állapította meg egyik gyerekem. De ezek már az én önvizsgálati utamnak hegyei, völgyei, kaptatói. És milyen jó, ha erre még van esélyem.

 

Mi az üzenete a férfisátornak?

A férfisátor az a hely, ahol szót értünk. Mi, férfiak. Ennyi és nem több.

Akik abban a sátorban ülnek, hallják egymást és hallják önmagukat. Van idejük dadogni, hallgatni. Nem kínos, ha kijön a könnyem, mert itt jövök rá, hogy elrontottam valamit. Itt tudjuk átbeszélni a táborokat, melyeket a gyerekeknek, fiataloknak csinálunk. Éneklünk, táncolunk. Verselünk, ha az jön. A sátor üzenete az, hogy mindenki teljes embernek született. Mindenkinek igazivá kell válnia. Társkeresésben segít. Abban, hogy mi nem keressük végtelenségig az igazit. Tudjuk mindannyian: igazivá nekem kell válnom, és ez kemény munka! És akkor, horribile dictu, bárkinek fogom meg a kezét, ő igazivá fog válni. Mellettem. A nő nem versenytársad, megmentőd, hanem szövetségesed.

 

 

Pontosabban miben áll a tevékenységetek? Mi a férfisátor rendezvényeinek lényege?

 

Segítünk abban, hogy önmagad lehess. Felteheted a legvadabb kérdéseidet. Ez azért fontos, mert egy bölcs ember szerint „a kérdés nem más, mint föllazított válasz”. Itt kérdezhetsz, beszélhetsz, hallgathatsz és ha megrendülsz, nem csodálkozunk. Ehhez a sátrakon kívül is találkozunk. Zarándoklatokra indulunk, ahol végigelmélkedjük Jézus életének kilenc titkát, saját olvasót is fontunk erre az alkalomra. Ilyenkor gyönyörű, régi Mária-énekeket éneklünk, és részt veszünk a szentáldozásban, zömmel ugyanis katolikus hagyományokon nevelkedtünk és egyszer az évben ezt ki is nyilvánítjuk közösen.

A családjával a vallási életet mindenki maga intézi, és elmegyünk egymás gyerekeinek a keresztelőjére, esküvőkre stb. Egyszer egy évben közösen, mert egyébként vallásos tartalmakat nem érintünk a programjainkon. „Férfi” ugyanis előbb vagyok, mint „magyar”, vagy éppenséggel „katolikus”.

A sátorba belépve leteszed a különböző formaruhákat, értsd, azt, hogy magyar vagy cigány vagy, katolikus, zsidó, avagy buddhista… Ott mi csak rád vagyunk kíváncsiak.

Mindenki levetkőzik és Isten gyermekeként mindenki tiszteletre méltó. Aztán sokkal komolyabban vesszük föl újra lerakott kiegészítőinket.

 

Nomád táborokban edződünk vagy éppen kerítést bontunk, építünk, vagy szüretelni segítünk egymásnak. Iskolákba megyünk el, és ott programozunk, beavatunk vagy „csak” íjászunk a gyerekekkel és beszélgetünk velük. Megérzik, hogy kíváncsiak vagyunk rájuk. És ez kell ahhoz, hogy bontogassák a szárnyaikat. És vannak elvonuló hétvégéink, ezeken éppen az anyánkkal, párválasztással, társunkkal való kapcsolatokról beszélgetünk. Ugyanilyen alapvetően fontos az apánkról való eszmecsere, hogy időben jöjjünk rá, mit csinálhatunk másképpen, vagy ugyanúgy. Foglalkozunk kudarctűrő képességeinkkel, a konfliktuskezeléssel. A szerepeinkkel – otthon, munkahelyen, az életünkben.

 

Nem kerülhetjük meg ebben a beszélgetésben sem a férfi identitás un. kényes témáit. Ilyen a másság, a meleg közösség témája is. A ’férfisátor’ mozgalom alapítójaként te hogyan vélekedsz erről?

 

Ismerek több embert is, aki érintett ebben a kérdésben. Semmiképp nem általánosítanék. Mindig egy-egy emberről van szó, akinek arca és neve is van. Ha így gondolkodom, rögtön megváltozik a hozzáállásom. Már nem egyszerűen egy más nemi identitású ember számomra, hanem Max vagy Béla, vagy Georg. Vannak az ismerőseim között olyanok, akik kihívóan vállalják fel másságukat, de vannak olyanok is, akik szoronganak ettől, mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. A tabukkal.

 

Nem az én dolgom kideríteni, megítélni a miérteket, mert az illető vagy tudja, és akkor, ha akar, kezd vele valamit. Vagy pedig nem tudja, és akkor nem biztos, hogy én akarom tudni, pláne nem minősíteni vagy megoldani a helyzetét. Más az, ha megkeres valaki és elsuttogja, hogy ő „érzelmileg meg van kavarodva”. Ilyenkor beszélgetünk. Korábban sokkal sarkosabban, keményebben gondolkodtam minderről, de ma már sokkal több bennem a megértés, már érdemi diskurzust is tudok folytatni az érintettekkel.

A régi időkben is volt ilyesmi, de szigorúbb volt a csoportnorma, és nyilvánosan nem tört ki belőle senki. Ma úgy tűnik, a szabadságba minden belefér. Nincsenek következmények.

Platón, George Sand, Oskar Wilde esetét nem emlegették a kemény időkben sem. Pedig tudtuk. Szókratész és a Lakoma stb.

 

Hallottam olyan véleményt is, hogy a természet önvédelmi reakciója a túlnépesedés ellen. A jólét őrülete, mikor már semmi nem arra való, amire az esőerdőkben használtuk.

Abban a csoportban, ahol szigorúak a normák, ott rend van. És a rendet nem az egyház, nem a rendőrség, hanem a közösség tartja és tartatja be. Zorba, a görög története elmondja, hogyan bántak azzal, aki kilógott a rendből. Rómeó és Júlia nem lehettek egymáséi, mert más-más törzsből származtak. Kemény történetek, de amikor ezeket leírták, akkor nyilván aktuálisak és beszédtémák voltak!

 

Hogyan harmonizál mindez a hitünk szerint istenképmási identitásunkkal?

 

Aki a hit szerinti istenképmási emberi identitásunkkal akar harmonizálni, annak segítséget a szakemberektől kell kérni, teológusok, lelkivezetők állnak ugrásra készen. Saját, bombabiztos magyarázatokkal… Számomra az első időszakban az isteni természet anyai, óvó, elfogadó, komfortos. De innen, a biztonságos anyaölből szabadulni akarok – ezt van, aki fejlődésnek nevezi –, és nem a puszta létre, hanem elismerésre, méltóságra, egy jóváhagyó bólintásra vágyok. Arra, hogy az apai természettel bíró Isten helyet szorítson nekem maga mellett a padon. Vagy ahol éppen van!

 

 

 

 

A két fél, a jin és a jang harmóniája és egysége valósul meg a humán identitásban?

 

Igen, mert ez a kettősség azért folyamatosan megnyilvánul felém.

 

Milyen egy férfi számára a női ideál, milyen elvárások vannak, lehetséges-e egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat?

 

Nem a nőideálnál kezdődik a válasz. Hanem onnan, hogy tudom-e én (férfi!), hogy hová tartok. Ha tudom, jó. Ha nem tudom, akkor tudjam meg, de egyedül. A második kérdés, amelyet föltehetek: Ki tart velem? És a két kérdés nem cserélhető föl, mert ha fölcseréled, gyerek maradsz, csak anyát váltottál. Gyakori hiba, és ha elkövetem, a társam bedarálja a célomat. De az életem végén egyedül leszek, és nem az lesz a kérdés, hogy kivel jöttél, hanem, hogy hol vagy, hol akadtál el?

A nőideál nem rivalizál. Látni engedi a gyengeségét, és ezt el tudom fogadni. De teljes ember. Vagy törekszik az lenni. Ő maga! Nem én teszem teljessé, és tőle sem várom, hogy engem kiteljesítsen.

Igazi szövetség csak két teljes ember között lehet. Szerintünk a házasság ideális esetben 200%. Az elvárás a kettejük dolga. Amúgy a szex fontos dolog. És azt is tudni kell, hogy mást jelent mind a kettőnknek. Jó az elején tisztán látni, mire van igénye a másiknak. Amire most van, arra lesz később. Nem fog megváltozni… Az, hogy a Maslow-piramisnak az alsó sorában helyezkedik el a szex, az a férfinak természetes. Nem árt tudni, hogy a nőnek hol is van, mit jelent ugyanez. Ez amúgy agyonhallgatott téma. De a főzés, mosás, a szekrényekben való rendszerezés, időgazdálkodás, javítunk vagy újat veszünk – ez mind olyan téma, amelyet a sátorban jól ki tudunk beszélni, és így már otthon nem vita van, hanem egyeztetés. Ha a másik attól érzi jól magát, hogy…, és meg tudom tenni, hát legyen.

 

Mi lehet egy életen át tartó házastársi kapcsolat megtartó ereje. Létezik ilyen?

 

A tisztelet, a kedély és a barátság…

 

Milyen eligazodást, segítséget nyújt a fent említett kérdésekben az Istenhit?

 

Nekem az Istenhit alapvető. Mindig is így határoztam meg magamat, mint Isten teremtménye, társa, szövetségese. Sőt, egyszer úgy fogalmaztam, hogy a kuktája vagyok, és együtt sütünk-főzünk, mert végtére is a világ az ő konyhája. Néha rám bíz valamit, én meg nem figyelek, aztán odaégetem…

Istennel csak szoros kapcsolatban érdemes lenni.

Ha már nem tudom megtenni, hogy az ő lélegzetvétele az enyém is legyen, akkor legalább az ő kilélegzése legyen az én belégzésem. És tanultam egy mondatot huszonéves koromban, akkor nem értettem, ma sem, de érzem, hogy fontos: „Semmit sem látsz, amit nem Isten lát.” És Isten irgalommal lát. Bizony esténként végig kell gondolnom, hogy mit is láttam ma. Láttam-e egyáltalán? Vagy csak vakon tapogatódzom a világban? És akkor most hol is vagyok én ebben a nagy életszentségben…

Fotó: www.satorfa.hu

Legújabb könyveink: