Mentünk a bizonytalanságba, Jézusért valóban elhagyva mindent

Olvasási idő: 9 perc

75 évvel ezelőtt, 1950. június 9-én kezdődött meg a szerzetesrendek felszámolása. Ekkorra már minden iskolájukat államosították, vagyonukat elkobozták, de a közösségek még együtt voltak és igyekeztek valahogy folytatni a szerzetesi életet. Az egyház és állam közötti egyezkedések azonban teljesen zsákutcába jutottak, és az addigra megszilárdult kommunista hatalom a teljes felszámolás mellett döntött. Rózsásné Kubányi Andrea kiadónknál megjelent könyvében (Akiket Isten a tenyerén hordott) 64 szétszóratott vagy az illegalitásban szerzetessé lett nővérrel és testvérrel készített életinterjút, ezekből közlünk most három részletet, három szerzetesnő elbeszélését arról az éjszakáról, amikor megállt a zárda előtt a teherautó, hogy felpakolja őket, gyűjtőtáborba (Máriabesnyőre, Máriapócsra, Újszászra) vigye őket, ahonnan szeptemberben a végleges feloszlatáskor szélnek eresztették mindenféle támogatás, munkalehetőség vagy szálláslehetőség nélkül a mintegy 88 00 apácát és 2300 férfi szerzetest, akik akkor Magyarországon éltek.

„1942-ben leképesítőztem, és újra előhoztam, hogy apáca akarok lenni. Ekkor dúlt a háború. Apám csodálkozott: – Miért akarsz te pont most apáca lenni? Akár a németek, akár az oroszok győznek, semmi jövője a szerzetességnek, ilyenkor nem érdemes apácának menni. – De édesapám, éppen most érdemes! – feleltem.

Beléptem, és jelölt lettem, jól éreztük magunkat, szerettünk ott lenni.

Úgy gondolták a feletteseim, hogy jó lenne, ha még tanulnék az egyetemen, így középiskolában tudnék tanítani. (…) 1942 őszén Szegedre küldtek főiskolára, az Apponyi Kollégiumba magyar-történelem-testnevelés szakra. Ott-tartózkodásom alatt a háború miatt hol tanítottak, hol nem. De azért elvégeztük az évet. A kórházban sok katona feküdt, mentünk őket ápolni. Közben elvégeztem a hat hónapos ápolónőképzőt is. 1946-ban öltöztünk be harminchárman. Egyéves boldog noviciátus következett, ahol erősödött a hivatásunk, nagyon szerettük egymást. 1947. június 30-án letettük a fogadalmat. (…)

1949 márciusában megkaptam az egyetemi diplomát, hogy középiskolában taníthatok, de addigra már nem voltak iskoláink.

Félegyházára kerültem. Hatvanvalahányan éltünk ott, Prudencia nővér főnöksége alatt. Kötöttek, varrtak a nővérek, mert az államosítás után nem taníthattunk. Szemléltető képeket rajzoltam más iskolák pedagógusainak.

1950-ben fordult komolyra a helyzet. Úrnapja kilencedén, június 9-én az esti szentmise után negyven nővért hoztak a házunkba, akiket Délvidéken szedtek össze. Átadtuk a szobáinkat, csuhéjon feküdtünk, az éjszakákat pedig fiatal nővértársaimmal együtt két félegyházi származású nővérünk szüleinél töltöttük, csak az idős nővérek aludtak a házban. Féltett minket az internálástól a főnöknő. Napközben segítettünk a házban, Blandina nővér családi örökségét képező sok hold földből (bolgárkertészet, gyümölcsös, baromfikeltető stb.) jutott bőségesen a konyhára is a termésből.

Szüleim meglátogattak, haza akartak vinni, de én nem akartam menni, a többiek is itt voltak. 1950- ben a hatalmas iskola már tele volt fiúkkal, lányokkal. Június 18-án rettenetes lármával óriási bulit rendeztek a már állami iskolában. Közben a hatóság emberei fölmásztak a padlásra, átjöttek a klauzúra fölé, ahol le tudtak jönni a nővérek lakosztályára, és bezörgettek mindenhova, hogy tessék fölöltözni, tíz perc alatt mindenki legyen az udvaron kis bőrönddel. Az hírlett, hogy Szibériába visznek minket munkaszolgálatra.

Györgyi nővér odament a szekrényhez, fiatal volt még, azt mondta:

A halálba nem kell semmi – és becsukta a szekrényajtót. (…)

Kalocsán összegyűjtötték a nővéreket, és onnan vitték tovább őket Máriabesnyőre. Tizenhárom leponyvázott teherautóra szálltak fel. Máriabesnyőn angolkisasszonyok, Isteni Szeretet Leányai, karmelita nővérek laktak még velük. Két nagyszerű zenész kalocsai nővér tartotta a lelket az emberekben: énekre tanították az ott lévőket. Mások nyelvórákat adtak nekünk. Életünk legszebb időszakára emlékszünk vissza, úgy éreztük, egységessé lettünk. A közös munka, a mosás, a főzés ezt segítette. 500-600 nővér élt együtt a hetven férőhelyes rendházban, de mégis rendben ment a munka: mostunk, vasaltunk, takarítottunk. Nem keseredett el senki, hittünk a Gondviselésben. Mégsem Szibéria és Oroszország következett, hanem a szétoszlatás után mehetett mindenki, amerre látott. Egyesek a családjukhoz

térek vissza, de többen nem mehettek haza, mert a családtagjaik féltették az állásukat. Inkább messziről segítették őket lehetőségeikhez mérten.”

Nagy-Pál Mária Consummata nővér

(kalocsai iskolanővér)

^{Vincés apácák 1943-ban Pannonhalmán (Fortepan/Rados Tamás OSB)}

***

„1950 június elejétől már jöttek a hírek Pécsről, Kaposvárról a rendek feloszlatásáról és a kitelepítésekről. Engedélyt kaptunk a távozásra a rendből, de senki nem ment haza, pedig dombóvári születésűek is laktak velünk, akik hazamehettek volna.

Június közepén kis úti csomagokat készítettünk magunknak, kevés pénzt, levelezőlapokat osztottunk szét mindenkinek, éjjel ügyeletet tartottunk, ruhában feküdtünk le. Június 17-én, éjjel 11 órakor megszólalt a riasztócsengő. Öt percen belül a nappali szobában voltunk. Ezen az éjjelen nagy bált rendeztek a tornatermünkben. Kivilágítás, zene, ricsaj mindenhonnan. Azt hittük, nem lesz semmi, de éppen most jöttek. Az utcán már délután óta két leponyvázott teherautó vesztegelt. Addigra minden bejáratot, folyosót megszállt az ÁVH.

A társalgóban névsorolvasás és a csomagok átnézése után figyelmeztettek, hogy hosszú útra megyünk. Az egyik konyhásnővérrel, aki a kalocsai érseki konyhán tanult meg főzni, és nagyon jó szakács hírében állt, lementünk a konyhába, és a kamrából összeszedtünk élelmet. Az imakórusról elhoztuk az ima- és énekeskönyveinket. A harmóniumra gyorsan ráírtam, hogy „a plébánia tulajdona”. Reggel a pap megtalálta és átvitte a plébániára. Amíg a főnöknőt a hálószobájában faggatták az ávósok, addig én a nappali szobájából összeszedtem az összes maradék aprópénzt.

Egy alsószoknyát viseltem egy nagy zsebbel. Mind a zsebembe öntöttem a pénzt, gondoltam, jó lesz még kiosztani valamire. Itt aztán bajba jutottam, amikor fel kellett szállni, mert ahogy összefogtam a nagy szoknyát a tele pénzzel, az egyik katona hátulról meglökött. Én térdre estem a kocsin, de a pénz azért megmaradt. Csutorás Dominika nővérünket, aki ágyban fekvő volt, a teherautóra matracon helyezték el. Az úton végig imádkozott, mosolygott, szerencsére nem lett semmi baja.

Éjjel fél 1-kor két leponyvázott teherautó indult el velünk a keleti országhatár felé, Máriapócsra. A teherautó elején és végén ült egy baka puskával. Azt mondták, kilesni, papírt kidobálni tilos! Végleg elhagytuk fiatalságunkat, örömeinket, munkánk színhelyét.

Mentünk a bizonytalanságba, Jézusért valóban elhagyva mindent, de senki nem volt szomorú, aggódó. Az úton imádkoztunk, beszélgettünk. Győzködtük a kocsi végében ülő fiatal katonát, aki alig mert megszólítani minket. Budapest után egy kis erdőnél fél órára megálltunk pihenni. Útközben cédulákat dobtunk ki,

hogy így küldjünk értesítést magunkról rokonainknak.

Június 18-án, délután 5 órakor érkeztünk Máriapócsra. A kalocsai jezsuita atyák mosolyogva fogadtak minket. Ők a görögkatolikus atyák rendházába kerültek, minket szemben, a görögkatolikus nővéreknél szállásoltak el. Azonnal a kegytemplomba mentünk köszönteni a pócsi Máriát.

Csak üres szobák álltak rendelkezésünkre, szalmát a kertből hozhattunk fekhelynek. Szobánként egy-egy lavórt kaptunk. A házat tilos volt elhagyni. Főnöknőnk, M. Ernesztin Kisvárdán tartózkodott, megtudta, hogy a közelében vagyunk. Őket még nem államosították, mert hozzájuk is vittek nővéreket ellátásra, gondozásra. Civilben parasztkocsira ült, eljött hozzánk, felírta, kinek mire van szüksége. Két nap múlva kocsival hozatott matracokat, lavórokat, ruhákat.

A jó híveink tudták, hogy elhoztak bennünket. Másnap a vasúton már ott voltak a dombóvári vasutasok közül többen szülők, és hoztak takarókat, meg azt, amire gondolták, hogy szükségünk lesz.

Közben kihallgatásokkal, rábeszélésekkel, állásajánlatokkal, átképzéssel akartak minket elterelni eredeti hivatásunktól.

De a pócsi Szűzanya velünk volt, kitartottunk.

Amikor a Tanácsházára kellett mennünk egyenként, a jó pócsiak figyeltek minket. Minden padra leült egy-két ember, és odasúgták nekünk, csak úgy, a foguk alatt: Itt vagyunk! Őrködtek felettünk, láttuk, hogy velünk vannak. Azóta is mindig imádkozom értük, akik nem hagytak el bennünket a bajban.

Az egykori búcsúsi mézeskalácsos hallgatott ki, és agitált engem, hogy az ország bármelyik iskolájában alkalmaznak, csak írjam alá, hogy nem vagyok nővér. Mondtam, hogy engem nem erre tanítottak, és különben is, kidobnának hamar az iskolából. Felajánlotta, hogy majd átképeznek. Mondtam, hogy köszönöm nem.

Találtunk munkát a kertben, konyhán, takarítást, mosást. Énekkart is szerveztünk, és a kalocsai jezsuita atyák liturgikus előadásokat tartottak. Többször mondták, hogy aki akar, elmehet, de nem ment el senki, csak akkor, amikor már fölszólítást kaptunk a távozásra. A jó hívek a környékről, messzebbről is jöttek a búcsúkra megpakolva élelemmel, és hozták élelem-ajándékaikat a szegény, üldözött nővéreknek. Mivel a konyha a szuterénban helyezkedett el, és ablakai az utcára nyíltak, ott adogatták le a hívek az élelmet. Annyi kenyerünk, kalácsunk volt, hogy nem győztük megenni. Édesanyám is meglátogatott Gödről, és hazahívott.

Domonkos-rendi apáca ostyakészítés közben a veszprémi plébánián – a kevesek, akik maradhattak (Fortepan/Krantz Károly)

Szeptember elején a püspöki kar kényszer-megállapodást kötött az állammal. Ha nem egyeztek volna meg, akkor a nővéreket, és a többi szerzeteseket mind átadják az orosz határon. Ez volt a tét! Közben Witz Béla püspöki helynöktől futár útján jött az értesítés, hogy feloszlatás után világnézeti szakokon ne vállaljunk munkát. Lehetőleg egyházi pályákon helyezkedjünk el.

A Szűzanya lábainál levetettük a szerzetesi ruhát, és felajánlottuk neki.

Kértük, adja majd vissza a szerzetesi életet. Szeptember közepén megkaptuk az elbocsátó papírt, elbúcsúztunk a Szűzanyától. Ezután ment ki-ki ahová tudott. M. Ernesztin Kisvárdáról értem jött, hozott világi ruhákat. Elvitt Budapestre Mária nővéremhez, akivel Gödre mentünk, szüleinkhez „szentjánosbogárnak”. Szokatlan volt visszacsöppenni a családba tizenöt év után. Harminchárom éves voltam akkor. Tétova voltam a világi életben, nem szoktam hozzá, hogy magamnak kell intéznem a dolgaimat.”

Mácsik Teréz Auguszta

(orsolyita nővér)

***

„Amikor elérkezett az aratás ideje, kaszáltam a búzát, mások összerakták a kévét, és a gépbe tették. A tanyán disznót, baromfit tartottunk, de sorban levágtuk, mert tudtuk, hogy el kell mennünk, így nem veszett kárba a sok munkánk. Az állatok levágása után ott maradt a szalma vizesen az ólban, és tele lett bolhával, nem lehetett odamenni, mert az embert pillanatok alatt ellepték. Az aratás vége felé otthon voltunk hárman. Angéla nővértársam el akarta égetni a rossz szalmát. Füstölt a tanya, a toronyból a hatóságok figyeltek, és azt hitték, ég a búza a nővéreknél. Hamarosan megjelentek, dörömböltek: Rendőrség, nyissák ki! Felriasztották a főnöknőt, de nem a tanya égett, hanem a gazt, a törmeléket egy kupacban meggyújtotta Angéla nővér, azt látták a toronyból.

Mi ketten nem mertünk kimenni a házból, az ajtó mögül figyeltünk. A rendőrség elvitte megbilincselve a nővért, és háromévi fegyházra ítélték. Nem hittek neki, hiába mondta, hogy a bolhákkal teli szalmát égette el. Azt fogták rá, hogy fel akarta gyújtani a tanyát, hogy égjen el a búza. De szerencsére a börtönőrök rájöttek, hogy tud dolgozni, befogták a konyhán, krumplit pucolt, minden munkát elvégzett. Végül egy rendes orvos intézkedett az ügyében: így szabadlábra helyezték. Az orvos vállalta a felelősséget, elvitte a lakására, ott dolgozott neki. Így szabadult ki Angéla nővér. Egyébként a búza ott volt a folyosón zsákokban. Egyesek figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk, mert ott állnak a tanácsháza előtt a nagy teherautóval egy hete a hatóságok.

Mi tudtuk, hogy azt várják, végezzünk a betakarítással, és csak utána fognak elvinni bennünket.

1950-ben július vége felé az egyik hétvégén, éjnek idején arra riadtunk fel, hogy verik a nagykaput. Az elöljáró kinyitotta. „Visszük magukat, semmit nem hozhatnak, csak a legszükségesebbet. Tíz perc alatt legyenek kész, szó nélkül szálljanak fel a kocsiba!” – szólt az utasítás. A szomszédok a redőnyön keresztül figyeltek minket.

Újszászra vittek, ahol egy nagy kastély állt. Hatalmas zöldterület vette körül, fenyvessel, kerttel, mellette kukoricás, az udvaron tó. Számos elhurcolt nővérrel együtt két hónapot töltöttünk ott, szeptember 15-ig.

A táborban az orsolyita nővérek szabás-varrást tanítottak, akit érdekelt a nyelv, azt tanulhatott, így könnyebb volt a fogságot elviselni. Mindennap sorba kellett állnunk délután négy órakor kisebb csoportokban, attól függően, ki honnan érkezett. A hatóság emberei népszámlálást tartottak, hogy megvagyunk-e. Nagyon megalázó volt, hogy suhanc ávósok dirigáltak nekünk. Én már akkorra „pimasz” lettem. Mi kilencen voltunk, amikor szólítottak, nem jelentkeztem, hanem lebújtam, és visszaszóltunk nekik, hogy „keressétek meg, akit nem találtok!”

Kis nyári ruhát hordtunk, mert le kellett vetni a szerzetesi habitusunkat. Közölték, hogy szeptember 15-ig mindenki hagyja el a lágert, mehetünk, ahova akarunk. Én 13-án jöttem el. Azt terveztük két nővértársammal, hogy kórházba jelentkezünk dolgozni. De a rendi vezetőség másképp gondolta a jövőmet. Elküldtek az egyik nővér testvérének a családjához Győrbe, akik három fiúgyereket neveltek. Ott adtak szállást, rám bízták a házvezetést, a gyereknevelést, a kicsit még pelenkázni kellett. A körülmények nagyon rosszak voltak, hatan laktunk egy bérelt szobában. Nekem a két gyerekkel egy ágyban kellett aludnom. Két évig éltem így, és nagyon rosszul esett, hogy szinte cselédként kellett dolgoznom.”

Varga Anna Mária Karola

(Boldogasszony iskolanővér)

A könyv megrendelhető itt.