Hogy holnap is éljenek… – Tandari Évára, a hajléktalan lét krónikására emlékezve

Tandari Évát egy irodalmi esten ismertem meg, ahol hajléktalan költők, írók művei is bemutatásra kerültek. Törékeny alkatán maradandó nyomot hagytak az utcán töltött évek. Görbebotjára támaszkodva, sántikáló léptekkel közeledett felém. A szemében azonban testi gyengeségét meghazudtoló fény lobogott.  Erre szokták azt mondani, hogy karizmatikus kisugárzása van. Barátok lettünk, első pillantásra. Akkoriban már több mint tíz évnyi hajléktalan lét után egy önkormányzati szoba-konyhás lakásban élt. Gyakran meglátogattam, s együtt terveztük kötetei megjelentetését. Lassan-lassan bontakozott ki előttem megrendítő mélységeket és magasságokat rejtő életútja.

Állami gondozott kislányként 14 évesen férjhez ment, négy gyermeket szült, mindet elvették tőle. Húsz évesen az alkoholt választotta, harminc évesen a hajléktalanságot. Negyven évesen sikerült megkapaszkodnia a szociális hálóban. Ekkor már írott szavakba öltötte mindazt, amit hányatott életútján megélt. Megrokkant egészsége miatt idejekorán, 2007-ben távozott el közülünk, több ezer oldalt hagyva maga után versben és prózában.

Tandari Éva otthonában (tandarieva.freeweb.hu)

Írásaiban megszólal az érzékeny szívű és sebzett lelkű ember, aki visszatér az Út egy-egy megélt állomására. Az olvasó pedig úgy érzi, hogy a szeme láttára bújik ki bábjából a pillangó, azaz: megszületik a Művész, az Ember.

Mindannyiunk okulására álljon itt néhány idézet visszaemlékezéseiből és verseiből:

_ . _ . _

A hajléktalanok világa zord világ. Zord, és kegyetlen… De még ebben a zord és kegyetlen világban is akadnak, akik tán a mindennapi értelemben vett kéregetést szégyellve – versek árusításával próbálják meg a Semmi markából kikönyörögni mindennapi betevő falatjukat.

Természetesen saját, végső esetben sorstársaik verseit árulják, mint valami fura, kissé tán torz, de feltétlenül őszinte virágokat, melyek csak ott nőnek az aszfalton. S valóban, a kenyér-keresetnek ez talán kevésbé lealázó s elembertelenítő módja, mint a kéregetés, de hogy sokkal becsületesebb, mint a lopás, az biztos.
Az viszont még így sem biztos, hogy az, aki ma egy-egy versét eladja nekünk, holnap is ott áll majd, ahol ma állt…

Nem, mert a közeledő tél irgalmatlansága ellen nem megoldás – talán csak ideig-óráig könnyebbség -, a versekért kapott, s többnyire az italboltok kasszájába vándorló forint. Mert a „költő” éppúgy fázik, mint bármely más társa, de annyi pénzt úgysem kap, hogy ruhát, kabátot, vagy ne adj’ Isten lábbelit vehessen. A ruhadarabokat pótló ócska lőrére viszont elég. Vagy elég kell, hogy legyen.

Egy ideig, egy-két évig még tán szégyellik, hogy így, az irgalom-hullajtotta krajcárkákon italozva próbálnak „melegedni”, aztán a szégyen elpárolog, majdnem olyan gyorsan, mint az alkohol adta melegérzet dermedt tagjaikból. Mert az is gyorsan tovaszáll, a tartós mínuszokkal ellentétben…
És akkor minden kezdődik elölről. A kín, a dermedt ujjal szorongatott versek félszeg felkínálása, aztán az újabb flakon bor, amely eltünteti tudatuk mélyéből a hideget.

Egy időre. Csak addig tán, míg a „kapatos” ember zavaros, riadt és riasztó álomba merül, egy olyan álomba, melyből nem biztos, hogy lesz még számára ébredés…

Barátom – aki tán nem is annyira a barátom volt, semmint csupán sorstársam – így pusztult el egy télen, tán, ha öt-hat esztendeje. Még a Szállón éltem, mikor valaki hozta a hírt: „A Költő Sanyi a nyílt utcán megfagyott… ’Költő Sanyi’… Csak így ismerte mindenki, bár már rég nem írt. Nem tudott, nem is tudhatott, hisz az alkohol tán már a nevét is kimosta fáradt, megtört értelméből. Azt a nevet, amelyet senki sem ismert közülünk. Nem, mert nem is volt rá szükség, amint a többi utcán élő neve sem fontos már egy idő után. Így egy lett Ő is csupán a név nélkül maradt halottak közül. Pedig Költő volt. Nem is rossz Költő… Néhány versét még ma is árulják az egykor vele – mellette élő sorstársak az utcákon, s tereken kóborolva. Mára azonban már csak egy névtelenné, tehát személytelenné és Múlttalanná lett halott.

A Kor áldozata? Az alkoholé? Vagy az embertelenné lett „emberiségé”?  Ki tudja? Én sem tudom, s te sem, kedves olvasó. Annyit tudunk csak, te is és én is, hogy ennek nem kellett volna, nem lett volna szabad így történnie.
Hogy holnap is megtörténhet ugyanez máshol, és mással? Tudom, hisz ma is ezrével élnek az utcákon, tereken, erdők mélyén, s ki tudja még, hol nem. És a ma kint élők közt is akadnak „Költő-Sanyik”. Olyanok, akik egyszer tán valóban büszkeségei lehettek volna, lehetnének-e nemzetnek. Így azonban csak névtelen, semmibe-lökött, s néha tán valóban vétlen szenvedőivé, netán újabb, temetetlen áldozataivá válhatnak. Olyanok, akik ma még szembe jönnek velünk az utcán.
Segítsünk hát nekik, hogy holnap is szembe jöhessenek…

_ . _ . _

Örökre hajléktalanul

Tudod; már testem nem …
Már „csak” a lelkem „hajléktalan” …
Hisz keresném én Helyem, és Időm :
~ de már rég minden veszve van…

Már hiába keresnék Köztetek
lelkemmel egy parányi zugot,
már túl sebzett, túl fájó
elviselni a holnapért a harcot!

Pedig még keresném az Álmot, a Tervet…
~ de már rég mind a sárban hevernek,
s a lábak ezre úgy tapod rajta mind,
hogy semmivé lettek, s meghaltak égő színeik.

S már csak halott, fakó álmokat vonszolok…
~ Hát hogy feledjek így magányos tegnapot?
És hogy fogadjam tisztán, mit még a mára hagyott?
én nem tudom nem meglátni rajta a sár – koloncot…

Hát örökre kívül rekedt, magányos,
és „hajléktalan” marad lelkem,
mert nincs nálatok egy csöndes zug,
hol a kínt, s a fájdalmat letegyem…

Nincs egy szó, egy bízó mosoly,
mi újraéleszthetné bennem,
hogy Közületek való voltam egykor…
S már nem is lehetne igazzá a szó lelkemen,
Tudom: már örökre más áll a helyemen.

_ . _ . _

Ha így utólag végig nézek a megtett Úton, kezdve az első rossz házasságtól egész az új lakásig, azt kell mondjam, hogy egy hatalmas kört írtam le. Az írásban találtam egy Célt: valamit, amit bár talán sohasem érhetek el, mégis erőt ad még egy darabig folytatni az utat, most már ezt a másféle utat, ahol nincs annyi sár, nincs annyi megaláztatás, minden más egyezik, legalább is bennem: a bensőmben, a tudatomban, és összetört, s rosszul összeforrt lelkemben…

Igyekszem megmutatni a „fent” élő embereknek a sarat, és a sárban élőket, és igyekszem a „lent” élőknek megmutatni önmagukat, és talán némileg fénybe állítani azokat a „kapaszkodókat”, amiket meg kell ragadniuk, ha valaha is vissza, vagy el akarnak jutni oda, ahol emberibb, kiteljesedettebb, tisztább, valódibb életet élhetnek…

_ . _ . _

A magban rejtezik a Holnap

Kell, hogy vállald Sorsodat
Kell hogy lásd a csillagok fényét
Kell érezned a Nap izzó Szeretetét
És kell hinned a Hold erejét;
ezüsttel csillámló éji vizét…
Kell érezd esők éltető cseppjét
kell hinned hólepel tiszta színét…

Kell érezned: Földed mint forog
Kell tudd: fájó szíved percenként
hetven erős riadással fel és feldobog
Véredben kell érezd az ősi Erőt:
az Istentől kapott Mindenség-magot
mit elvetve szülhetsz fiak szívében
Napot, Holdat, Szivárványt s Csillagot
hogy élhetővé tedd, s értelmessé

a nékik és értük is teremtett
Tiszta Holnapot…

_ . _ . _

Utóirat: még hallom a hangját, ahogyan felolvas nekem. Magam előtt látom törékeny alakját, és a lélek fényétől ragyogó tekintetét, ha rá emlékezem és sorait olvasom.