Hogyan fogadjuk be a tőlünk különbözőt? – 12 + 1 jótanács

Az utolsó pillanatban kellett beugranom egy panelbeszélgetésbe a Világvallások Parlamentjén 2023 augusztusában, amely három nő részvételével zajlott, és a „Befogadó szakrális terek kialakítása: vallásközi párbeszéd, szemlélődés és cselekvés” címre hallgatott. Az ottani beszédemben és az alábbiakban a szakrális tér tizenkét olyan jellemzőjét vázoltam – vázolom fel, amelyeket bármely élethelyzetben és helyi közösségben, bárhol a világon meg lehet valósítani.

1. Mosoly

Egy befogadó, szemlélődő tér a mosolyok helye. Az arcomon egy mosoly a mélyen bennem lévő nyitottságot és barátságos lelkületet fejezi ki. Thich Nhat Hanh zen buddhista azt mondja: „Ha nem tudunk mosolyogni, nem lesz béke a világon.” Hogyan mosolyogjunk, amikor szomorúak vagyunk? „Rá kell mosolyognod a bánatodra – tanítja –, mert több vagy, mint a bánatod.”

2. „Erős tartás, gyengéd szív”

A coloradói Boulderben élő tibeti buddhista barátaim hangsúlyozzák, hogy a meditációs gyakorlás során az egyenes üléshez mennyire fontos az „erős tartás”, ezzel szemben a világban való elköteleződéshez „gyengéd szívre” van szükség. A gyengéd szív szó szerint az ölelés helye lehet, vigaszt nyújt a szomorúnak, pihenést a megfáradtaknak. Könnyedén felismerhető a mosolygó arcban és a kitárt karokban.

3. Látni

Egy befogadó, szemlélődő térben valóban látjuk a másikat. Világunkban sokan érzik úgy – személyes és egész népeket érintő szinten egyaránt –, hogy nem látják, nem veszik figyelembe őket, mintha láthatatlanok lennének. Az Amerikában oly jellemző köszöntés, a „Hello”, annyira üresnek tűnik. Nagyon szeretem viszont az egyik afganisztáni barátomtól tanult perzsa köszöntést. Szó szerint azt jelenti, „Téged meglátva boldog lettem.” A dél-afrikai köszöntést is nagyon szeretem, amelynek jelentése „Látlak, tényleg látlak.”

_{A cikkben szereplő képek a Világvallások 9. Parlamentje rendezvényt ábrázolják. Chicago, 2023. augusztus. Forrás: Parliament of the World’s Religions Youtube csatornája}

4. Meghallgatni

Nem a felszínes meghallgatásra gondolok, amikor csak bólogatunk, és közben azt mormoljuk, „aha, aha, igen”, hanem a mély meghallgatásra. Ahogyan Szent Benedek mondta, a „szív fülével” kell hallgatnunk.

5. Történetek

Egy befogadó, szemlélődő tér az emberek történeteinek mély meghallgatására alkalmas hely. Ezek a történetek az ő származási helyükről, anyanyelvükről, szokásaikról szólnak, utazásukról az „onnan” és „akkorból” az „ide” és „mostba”, arról, hogy miért kellett végigjárniuk ezeket az utakat és mit remélnek a gyermekeik számára. Amikor meghallgatjuk az emberek történeteit, nemcsak a szavakat halljuk meg, hanem a testbeszédük minden részletére is figyelünk.

6. Szenvedés

A szenvedésnek és a könnyeknek is helyet kell adnunk, csakúgy, mint a mosolyoknak. Saját történeteink gyakran tele vannak gyötrelemmel, kisebb és nagyobb bajokkal és igazságtalanságokkal, traumákkal és kitelepítésekkel, emberi jogaink és alapvető emberi méltóságunk megsértésével. A szenvedéstörténetek meghallgatása elkezdi begyógyítani a fájdalmat.

7. Csend

A szenvedésre, sőt akár az örömre adott válaszként is gyakran elnémulunk, amikor az Élet kimondhatatlan Titkaival találjuk szemben magunkat. Otthon kell lennünk a csendben, amely időnként az egyetlen megfelelő válasz, és „szívünk gyengédségében”, halk könnyeinkben és finom érintésünkben nyilvánul meg.

8. Néven szólítani

Egy befogadó, szemlélődő tér a nevek helye. Alapvető fontosságú, hogy az embereket a nevükön szólítsák, akkor is, ha azokat nehéz kiejteni. A nevünk a valódi énünk egyik kifejezési módja. Nem arcok vagyunk a tömegben, nem is egyszerű számok, hanem önálló emberi lények egyedi történetekkel, a nevünk pedig ennek a szimbóluma. És végső soron mindannyiunknak csak egy neve van.

9. Ünneplés

Lehet, hogy a történeteink tele vannak tragédiával, mégis annyi mindent ünnepelhetünk: a családunkat, a barátainkat, az ételeket, a zenét, a költészetet, az imádságot, a szent napokat és az ünnepnapokat. Meg kell osztanunk egymással az életnek ezeket az ünnepi aspektusait az emberi lélek rugalmasságának jeleként. Amikor ünnepelünk, elcsitítjuk azokat a „félelemmel teli hangokat, amelyek aggódásunkat táplálják és kihasználják… csak mert önmagunkban és a világban otthon érezzük magunkat” – hogy Joe Primót, a Grateful Living (Hálatelt élet) nevű szervezet vezetőjét idézzem.

10. Szolgálat

Egy befogadó, szemlélődő tér a szolgálat helye. Nemcsak a meditációs gyakorlatokhoz van szükségünk erős tartásra, hanem ahhoz a kemény munkához is, amelyet egymás, a hozzánk közelállók és az egész világon élők segítése jelent. A Világvallások parlamentje nagyszerű erőforrás, hiszen itt olyan kreatív törekvésekre találhatunk, amelyekhez csatlakozva a helyi és a világméretű közösségeket szolgálhatjuk.

11. Különbözőségek

Nem elég egyszerűen tolerálni és elfogadni a különbözőségeket, hanem értékelni kell, tartóra helyezni. Tapasztalatom szerint ez fokozatosan bontakozik ki. Először észrevesszük a különbözőségeinket, és lehet, hogy meg is ijedünk vagy megrettenünk tőlük. Itt lehet szó egy „idegen” emberről vagy egy „idegen” ötletről. Majd mélyebbre megyünk, és felfedezzük a közös pontokat, sőt, megörülünk, mennyire hasonlítunk egymásra. A harmadik lépcső, hogy megint felismerjük, mennyire mások vagyunk, de most egy teljesen új szinten, telve kíváncsisággal, csodálkozással és a felfedezés lelkületével. Nem félünk, hogy a „másik” megfertőz bennünket, hanem örülünk a kölcsönös megtermékenyítésnek. Valerie Kaur szikh vezetővel, a Revolutionary Love (Forradalmi szerelem) projekt alapítójával együtt valljuk: „Nem idegent látok. A részem vagy, akit még nem ismerek.”

12. Sebezhetőségből átalakulás

Ez a legnagyobb lecke, amelyet a több mint negyven évnyi vallásközi párbeszéd során megtanultam. Raimon Panikkar, egy spanyol, római katolikus anyától és indai, hindu apától származó ember tanítása inspirált, amely szerint, ha buddhistákkal beszélgetek, buddhistákkal találkozom, még nem jelenti azt, hogy buddhista leszek. Egyáltalán nem. Azt jelenti, hogy egészen másfajta, befogadó kereszténnyé válok, mint Panikkar, és felfedezem magamban „azt a földet, ahol a hindunak, a muszlimnak, a zsidónak és az ateistának is lehet helye – a szívemben, az intelligenciámban, az életemben.”

A Világvallások Parlamentje panelbeszélgetése, ahol elmondtam ez előbbi pontokat, három nő részvételével zajlott. Egyikük a muzulmán Ustazah Liyana Rosli Asmara volt, aki a legfiatalabb és első női igazgatója annak a Harmónia Központnak, amely a szingapúri Iszlám Vallási Tanács kezdeményezésére létrejött vallásközi hálózat. A másik beszélgetőtárs pedig Deepa Patel egy szúfi vezető volt, aki a Slow Down London alapító igazgatója és a vallásközi párbeszédek képzett előmozdítója. Az én munkám pedig az, hogy másokat segítsek befogadó, szemlélődő teret kialakítani a saját szívükben és otthonaikban, amely aztán kisugározhat a világi munkájukra.

Beszélgetésünkben arra kerestük a választ: Mi az, ami közös hármunkban? Hogyan alakítunk ki befogadó, szemlélődő teret: vallásközi központot, vallásközi párbeszédet, vallásközi szívet?

+ 1 – Nyitott konyha – 13.

Miután a parlament női panelbeszélgetésén a szakrális tér tizenkét jellemzőjét felvázoltam, átéltem, hogyan ebédelteti a szikh közösség az embereket. Most tehát engedjenek meg nekem egy tizenharmadik jellemzőt.

Egy befogadó, szemlélődő tér tulajdonképpen egy „nyitott konyha”, ahogyan azt a parlament során a nemzetközi szikh közösség nagylelkűségén keresztül megtapasztaltuk. A szikh vallás a világ ötödik legnagyobb vallása. Az első szikh guru, Nának Dév Dzsi volt az, aki a langár (közösségi étkezés) hagyományát elindította. Az indiai Pandzsáb államban található amritszári Aranytemplomban, a Darbar Szahibban a szikhek minden nap több mint 100 000 ember ingyenes étkezéséről gondoskodnak. A hagyomány a minden ember közötti egyenlőség elvére épül, amely szerint nem számít a vallás, a bőrszín, a kaszt, a rassz, az életkor, a nem vagy a társadalmi helyzet.

Amikor megérkeztünk a chicagói McCormick Place pázsitján felállított nagy sátorba, a szikhek első csoportja meleg fogadtatásban részesített minket. Ezután az alázat és a tisztaszívűség jeleként levettük a cipőnket és kezet mostunk. Egy másik szikh csoport fehér kendővel takarta be a fejünket, és bevezetett minket a sátorba, ahol a közös emberségünket szimbolizálva mind a földre ültünk. Több száz fehérbe öltözött szikh férfi és nő szolgálta fel nekünk ugyanazt a tápláló és finom ebédet. Néhányuk viselete eltérő volt, színes turbánt viseltek: a főszakács narancssárgát.

Ellátogattam a szabadtéri konyhára is, mert látni szerettem volna, hogyan lehetséges a parlament minden napján több mint 3000 embert étkeztetni rizzsel, dallal (lencsével), salátával, joghurttal és süteménnyel. Nagyon érdekes volt az a henger alakú „sütő”, amiben a nant könnyen meg bírták sütni. A forró kenyeret a szerető kezek és a hosszú fekete fogók másodpercek alatt szedték ki roppant ügyességgel. Az ingyenes ebédet tisztelettudó szikhek szolgálták fel, akik kiváltságként tekintettek arra, hogy kiszolgálhatnak bennünket, és olyan légkört teremtettek, hogy ez lett az egész Kilencedik parlament legszentebb helye.

Most már látom, hogy a „nyitott konyha” a tökéletes metafora nemcsak a Világvallások Parlamentjére, hanem saját szemlélődő tereinkre is, és az egész bolygóra.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy az egész világ nyitott konyhává váljon?