Ismerkedjünk az új pápával!

Olvasási idő: 4 perc

„In illo Uno unum”, „Őbenne, az Egyben egyek” – olvasható jelmondatként a most XIV. Leó pápa néven hivatalba lépett Robert Francis Prevost bíboros püspöki címerében. Az új Szentatya ágostonos szerzetes, és ezt a mottóját is a rend regulájának szerzőjétől, Szent Ágoston püspöktől kölcsönözte (a 127. zsoltár magyarázatából). Annak idején, püspökké szentelésekor ugyanis e mottóval azt a meggyőződését kívánta kifejezni, hogy a püspök hivatása: előmozdítani az emberek közötti hiteles egységet, ami csak akkor valósulhat meg, ha Krisztusban közösségben élünk.

„Nem fognak viszonylag fiatalt választani, ilyen gyorsan változó időkben nem akarnak egy hosszú pápaságra elköteleződni.” „Amerikai származású pápánk most volt, a következő inkább afrikai vagy ázsiai lesz.” „Vagy újra európai, akár megint olasz.” „Észak-amerikai biztosan nem, főleg az USA-ból nem, politikai okokból, nehogy Trump befolyására lehessen gyanakodni.” „Ferenc pápa irányvonala radikális volt, a következő pápát inkább ellensúlynak fogják szánni, nem az ő közvetlen köréből fogják választani.” „Ha a Ferenc pápa által kinevezett sok új bíboros a perifériákról jött személyt választ utódjául, akkor vajon a kívülről jött pápa tudja-e folytatni a Kúria reformját?” Ilyen és hasonló megfontolásokat lehetett hallani a bíborosok testületének gondolkodását megtippelni próbálóktól a konklávé előtt és alatt.

Prevost bíboros megválasztása szinte mindre rácáfolt, vagy ha igazolta is valamelyik jövendölést, de „nem úgy”.

A Szentléleknek emberi megfontolásokat felülmúló ötlete volt, amit látva utólag mondhatjuk: „Hát persze!”…

XIV. Leó pápa születése szerint észak-amerikai (chicagói), de életének meghatározó részét Dél-Amerikában (Peruban) töltötte missziósként, majd pedig az utóbbi években a Kúriában szolgált egy igen fontos pozícióban, a püspökkinevezésekért felelős dikasztérium élén. Dél-amerikai tapasztalatai alapján USA-beli gyökerei ellenére független lehet az ottani politikától, tapasztalata sokkal inkább a szegény országok, mint a gazdag észak világlátásához köti. (Nemrégiben, februárban J. D. Vance amerikai alelnököt ki is igazította, figyelmeztetve arra, hogy a jézusi szeretet nem szűk, lehatároló, hanem mindenki felé nyitott.) Az észak- és dél-amerikai szocializálódás mellett családilag ott van személyiségében az európai – francia, olasz és spanyol – háttér is. Viszonylag fiatalnak számít, még nem töltötte be a 70. évét, ha Isten úgy akarja, sokáig vezetheti az Egyházat. Viszonylag rövid ideje, ám központi szerepben volt a Vatikánban, így van képe a Kúria működéséről és a szükséges reformokról. Ferenc pápa kreálta őt bíborossá két éve, ő egyengette útját, amelyben a legkülönbözőbb egyházi valóságok megismerése vált lehetségessé számára. Így tehát az ő „embere”, ugyanakkor megvan a saját karakteres személyisége.

Szemléletmódjában központi a misszió lelkülete; a szegények és mellőzöttek szószólója,

első pápai megszólalásában, melyben nagy szeretettel és tisztelettel emlékezett meg közvetlen elődjéről, nagyon hangsúlyos volt a béke – a Krisztusból forrásozó béke – joga és igénye mindenki számára, és határozottan megemlítette a dialógus és a szinodalitás fontosságát is az Egyházban. Elkötelezettségében radikális, a tanításban konzervatív – amilyen egyébként Ferenc pápa is volt.

Névválasztása sokak számára meglepő lehet, ám a hátteret ismerve több oldalról is érthető. A legutóbbi Leó nevű pápa (XIII. Leó a XIX–XX. század fordulóján) származása szerint egy olyan hely szülötte volt, ahol Szent Ágoston tisztelete nagyon élő; ő ezt a tiszteletet meg is őrizte lelkületében, és ezt az ágostonosok számon is tartják, XIII. Leó pápát a magukénak érezték és érzik. Másrészt XIII. Leó a pápaság történetében jelentős fordulatot tett a szegények, az egyszerű nép, a munkások felé. Ő vezette be például „Szent József, a munkás” ünnepét május 1-jére, és ő adta ki az első „társadalmi enciklikát” (Rerum novarum), amivel egy egészen új vonulatot indított el az Egyházban: ennek folytatásaként szinte minden őt követő pápa megnyilatkozott e téren, egészen Ferenc pápa Laudato si’ és Fratelli tutti enciklikáiig. És hogy ez XIII. Leó számára nem csupán elmélet volt, azt jól igazolja, hogy Róma népe a mai napig nagy szeretettel emlékezik meg róla: az egyszerű nép közé menő pápaként tartják számon, és síremlékét a lateráni bazilikában még most, 120 év után is a tisztelet és szeretet jeleivel veszik körül. Az új pápa tehát, amikor a Leó nevet vette fel, egyszerre fejezte ki ágostonos lelkiségét és a Ferenc pápa által olyan erővel képviselt elköteleződés szándékát a szegények és kitaszítottak felé.

Miért nem hallottuk a konklávét megelőzően a fő esélyesek között emlegetni Prevost bíborost? Miközben előfordult azért a neve, mint lehetséges „kompromisszumos jelölté”, ám észak-amerikai gyökerei miatt, politikai okokból az elemzők nem sok esélyt adtak megválasztásának. Másrészt pedig talán azért, mert „nem volt hangos”.

Ismerői „nyugodt erőként” írják le őt, aki mosollyal, megértő figyelemmel, meghallgatással kezeli a helyzeteket, találkozásokat; keveset szól, de akkor a lényegre tapint.

Nagy szorgalmáról, munkabírásáról beszélnek, és mint olyan emberről, aki nyugalommal, ha kell, kis lépésekben, de következetesen halad előre, megalkuvás nélkül mindig a cél felé.

Egy teremtésvédelmi konferencián a közelmúltban Prevost bíboros azt sürgette, hogy most már ideje a szavakról a tettekre áttérni az ökológiai krízis elleni fellépésben, különösen annak a szegény országokat sújtó hatásai miatt, mivel csak ez felel meg az Egyház társadalmi tanításának. Megélni tehát, amit mondunk – nem csak hallani és hirdetni, de elsősorban élni az Igét…

„In illo Uno unum”. Az egység püspöke akart lenni – bizonyára most az egység pápájaként szeretné folytatni, Isten egész népével közösen; ahogy megválasztása utáni első beszédében idézte Szent Ágostont: „A számotokra püspök vagyok, veletek együtt keresztény vagyok”. Legyünk körülötte család, „ut omnes unum sint” – hogy mindnyájan egy legyenek!