IV. Károly: jó szándék és balsors

A Rubicon Intézet és a Habsburg Ottó Alapítvány közös rendezvényének apropója Boldog IV. Károly király halálának az évfordulója volt, méltó helyszíne pedig a Gödöllői Királyi Kastély, ahol négy hónapon át tekinthették meg a látogatók a Száműzöttként Madeirán című emlékkiállítást.

^{Fejérdy Gergely, Fábry Eszter és Péterfi Gábor}

Prőhle Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója köszöntötte a megjelenteket, aztán Péterfi Gábor, a Rubicon Intézet munkatársa vette át a szót: mint az este házigazdája, ő kérdezte az emlékkiállítás egyik kurátorát, Fábry Esztert és a Habsburg Ottó Alapítvány tudományos igazgatóhelyettesét, Fejérdy Gergelyt.

„Békét akart, és háborút kellett folytatnia. Az egységre törekedett, és felelős pozícióban kellett végignéznie egy soknemzetiségű birodalom pusztulását.”

A történelmi adottságok, események adták IV. Károly életének keretét: betekintést kaptunk az 1916 (koronázás éve) és az 1922 (Károly halála) közötti időszak történelmébe, de bepillanthattunk a család bensőséges életébe is, megismerhettük nemcsak a királyt, de az embert is.

A „jó szándék és balsors” nagyszerűen foglalja össze IV. Károly életét, fogalmazhatnánk úgy is, rosszkor volt rossz helyen. Jószándékú elképzelései voltak, nagy ambíciókkal fogott neki az uralkodásnak, keserű sorsát aztán mindvégig optimistán és Isten akaratába belenyugodva viselte. A Nagy Háború zajlott, amikor Károly magyar király és osztrák császár lett: nemzetközi együttműködés volt az álma, békét akart teremteni az országok között. Nemzeti intézkedéseiben is mindig a közjót tartotta szem előtt, szociális érzékenység és praktikus gondolkodás jellemezte. Ő volt az első uralkodó Európában, aki népjóléti minisztériumot alapított, és tervei közt szerepelt a választójog kiterjesztése a nőkre is.

1918 novemberében lemondott a hatalom gyakorlásáról, elképzelése szerint csak átmenetileg, de nem tudott többé visszatérni az ország élére. 1921 végén kényszerszáműzetésbe vitték, kalandos úton, hiszen nehezen született meg a végállomás kijelölése. A feljegyzések tanúsága szerint a hosszúra nyúlt hajóút végén, amikor már lehorgonyoztak a kikötőben, Károly és felesége, Zita csak azért maradtak még három órát a hajón, hogy egy ünnepség keretében elbúcsúzhassanak a matrózoktól, akikkel az út során sokszor tartottak közös zenei esteket.

Gyermekeik később érkeztek meg Madeirára, a Portugália fennhatósága alá tartozó „örök tavasz szigetére”, de a szülők már alig várták a családegyesítést, mindent megtettek, hogy mielőbb láthassák gyermekeiket, és gondosan tervezgették, hogy lesz majd a szobabeosztás, kinek hol legyen a helye a család otthonául szolgáló villában. Zitához, aki harmadik gyermekük svájci vakbélműtétje miatt engedélyt kapott az utazásra, csak a visszaúton, Spanyolországban csatlakozhattak végre a gyermekei. És bár éjjel három óra volt, amikor a királyné felszállt ugyanarra a vonatra, amin gyermekei utaztak, első dolga nem az volt, hogy kényelembe helyezze magát és aludjon ő is, hanem kikérdezte a nevelőnőket, hogy mindent megtudjon a gyerekekkel kapcsolatban.

Károly közben táviratban értesült a jól sikerült vakbélműtétről – a szigeten annyira szerették, tisztelték őt, hogy a postamester nem csak egyszerűen átadta a táviratot, hanem örömmel gratulált is a jó hírhez. Jó kapcsolatot ápolt minden helyivel, és még az őt felügyelő rendőrökön is sokszor megesett a szíve: étkezést biztosított nekik, ha látta rajtuk, hogy fáradtak, éhesek. 1922 márciusában a gyermekek nevelője ezt jegyezte fel: „Az egész szigetet villámgyorsan rohanta be a hír, hogy a király beteg. Nem tudtunk jóformán a kapu elé lépni, hogy ne láttunk volna résztvevő, gondterhes arcokat és mindenki érdeklődött, mindenki rettegett, szegény és gazdag egyaránt”.

Amíg családja úton volt Madeira felé, Károly igyekezett gondoskodni a hegyen álló villa rendbehozataláról, a hiányzó dolgok beszerzéséről. Sokszor kellett felmennie, volt, hogy gyalog, volt, hogy kölcsönautóval, de az is előfordult, hogy öszvérháton, mert az eső utáni nagy sár miatt nem volt más választása.

1922 februárjában volt újra együtt a család: az uralkodópár mindig törekedett arra, hogy sok időt töltsön gyermekeivel. A hét gyermek közül (Zita várandós volt a nyolcadik gyermekkel, aki már Károly halála után született meg) Ottó volt a legidősebb: édesapja trónörökösként tekintett rá, mindennap hosszú sétákat tett, sokat beszélgetett vele. Károly humorát tanúsítja, hogy a séták egyikén elszavalta fiának Petőfi Akasszátok föl a királyokat című versét is.

A házaspár mély hitet és Isten odaadó szeretetét örökítette gyermekeire, természetes volt számukra a mindennapi szentmise, napi áldozás, a gyerekek is ismertek minden vallásgyakorlatot: amikor Károly beteg lett, ők is imádkozták a rózsafüzért, a családi kápolnában szentségimádáson vettek részt, a kilencedet is elkezdték édesapjukért. Károly betegségéből – a szigeten lakók addigi tapasztalatai szerint ártalmatlan spanyolnáthából – hörghurut lett, de nem is sejtették, hogy ebből már nem fog felépülni. Mivel azonban egy korábbi influenza miatt gyengébb volt a szervezete, ezenfelül a reménytelen küzdelem, a sok csalódás és próbatétel testileg-lelkileg meggyötörte, a tüdőgyulladássá súlyosbodott betegséget már nem tudta legyűrni, és április 1-jén, szentségekkel megerősítve elhunyt – utolsó szavai ezek voltak: „Amint akarod, én Jézusom”. Ottó aznap látta utoljára édesanyját színes (rózsaszín) ruhában, az özvegy királyné attól kezdve haláláig, még 67 évig gyászruhát viselt.

^{A német nyelvű felirat jelentése: “Nyugodj békében, te jó és nemes császár!” (a cikk szerzőjének fotója)}

Habsburg Ottó 1972-es visszaemlékezése nyomán tudjuk, hogy IV. Károly a halála előtt azért kérette maga mellé Ottót, hogy a trónörökös lássa, „miként tér meg Teremtőjéhez egy keresztény”.

IV. Károly akkor mintegy az élete összegzéseképpen ezt mondta fiának: „Mindig arra törekedtem, hogy Isten akaratát felismerjem, és engedelmeskedjem neki, mégpedig a legtökéletesebben”.

„Amikor az ember Teremtője elé áll, Ő előtte csak a kötelesség teljesítése és a jószándék számít. (…) Halála megmutatta nekem, hogy amíg az ember lelkiismerete nyugodt, nem lehet igazán kudarcot vallani.”

Károly életében meghatározó volt a hit, az alázat, a kötelességtudat, a felelősségtudat és a közjó keresése. IV. Károlyt, aki mindig a rábízottak érdekeit tartotta szem előtt, 2004-ben avatta boldoggá Szent II. János Pál pápa – akinek édesapja épp IV. Károly király iránti tiszteletből adta a Karol keresztnevet.

A Száműzöttként Madeirán című emlékkiállítás következő tervezett helyszíne Gyula, ott is szeretettel várják majd a látogatókat!