Kárpátalja reménye – a Beregszászi Karitász igazgatóját kérdeztük

_{Harapkó Mariann előadást tart Budapesten a Szent Anna Karitász munkájáról}

2020-as adatok szerint Beregszász 23 ezer lakosú város, és a lakosoknak több mint a fele magyar. Mára hogyan változott a helyzet?

Friss hivatalos adatot nem tudok mondani, de hogy ez nem így van, az biztos. Nagyon sokan elmenekültek: a magyaroknak kb. 30-40%-a elment.

A lakosság másik fele ukrán?

Vegyes. Kárpátalja, és ugyanígy Beregszász jellemzője az, hogy itt nagyon-nagyon vegyes a lakosság: sok ukrán, román, lengyel, zsidó, mindenféle nemzetiségű ember él itt, összesen tizenhárom nemzetiséget tartanak számon. Beregszász korábban főleg magyarok lakta terület volt, most pedig már nagyon sok ukrán van, sok az áttelepült. A menekülteket mi itt áttelepülteknek hívjuk: ők a belső keleti országrészből jött ukránok.

Akik már majdnem a határig eljöttek, miért maradnak Beregszászban?

Sokan azért maradnak itt, mert majd haza akarnak menni, várják a háború végét – és addig sem akarják elhagyni a hazájukat. De leginkább a nyelv miatt: nem olyan egyszerű elmenni Európába, mert nem sok mindenki tud idegen nyelvet, ezért úgy döntöttek, hogy itt maradnak Kárpátalján. Kárpátalja most nagyon felkapott hely lett, sokan vásárolnak itt ingatlanokat. Épp az előző hétvégén voltunk Ungváron, a megyeszékhelyünkön, az ortodox húsvét alkalmából látogattuk meg a rokonainkat, és ők mesélték, hogy Ungváron már drágábbak a lakások, mint Kijevben. Magam is meglepődtem – odajártam egyetemre huszonöt évvel ezelőtt –, hogy mennyi új üzlet, sok szép új ház van.

Nem is tűnik logikusnak háború idején…

Igen, háború van, és ott mégis látszik a fejlődés: a módosabb ukránok fektetnek be. Kárpátalja biztonságos, itt nem bombáztak, csak egyetlenegy alkalommal.

Beregszászon is látni hasonlót?

Itt nem jellemző, Beregszász egy csendes kis hely, viszont Nagyszőlősön is ezt láttam: sok új üzlet nyílott meg, új tömbházakat építenek, ha jól sejtem, az áttelepültekre gondolván, hogy nekik majd jó árban el tudják adni ezeket a lakásokat. A jómódú kijeviek sokan fektetnek be ide Kárpátaljára – ez egy szép, értékes vidék, szép a táj, sok termálvizünk, ásványvizünk van, itt a magyar, a szlovák, a román határ, és nálunk nyugalom van. Sok az eladó ingatlan, sajnos főleg

a magyar falvak már szinte amolyan szellemfalvak lettek.

Most volt húsvét, ilyenkor nagy ünneplés, vendégeskedés, locsolójárás szokott lenni, most pedig szokatlan nagy csendesség volt. Sok édesanya a gyermekeivel elment Magyarországra az ott dolgozó családfőhöz, hogy legalább az ünnepen együtt legyen a család. A Caritas Hungarica révén sokaknak tudtam én is segíteni pár napra szállást találni az apa közelében a húsvéti időszakra.

_{Az online készült interjú egy képkockája}

Biztonságban érzitek magatokat? Szokott légiriadó lenni?

Legutóbb múlt héten volt légiriadó. Minden alkalommal összerezzen az ember egy kicsit, de már úgy megszoktuk, hogy most már nem szaladunk a pincébe, mint az elején – akkor még nagyon ijesztő volt, csúnya, erős hangja van a szirénának. Én biztonságban érzem magam itthon. Inkább az a nehéz, hogy a férfiakat viszik el, behívókat osztogatnak, olyan érzésem van, hogy már mindenkit el akarnak vinni, mindenkit mozgósítanak, hogy menjenek harcolni, és nem látni ennek a harcnak az értelmét, meg nem látni, hogy mikor lesz vége. A mozgósítás miatt nagyon sok fiatal fiú, sok férfi van otthon már egy éve: nem nagyon járnak ki, csak ott helyben a faluban. Az embernek ez

nagyon nyomasztó, hogy rettegésben kell élnie, nehogy hozzák a behívót.

Vannak persze kiutak: védettségi papírt kapnak a nagycsaládos férfiak, bizonyos munkakörben dolgozók, vagy a rokkantak, illetve akik ápolnak valakit. És hát tudunk olyanokról, akik jó pénzért megvásárolták a védettséget. De az a jellemzőbb, hogy fiatalemberek otthon ülnek házi őrizetben, úgymond, önkéntesen, és nem járnak ki.

A téli hónapokban az áram- és a vízszolgáltatás hiányával küzdöttetek, most is fennáll ez a helyzet?

Hál’ Istennek már áramszünetek nincsenek, novembertől tartottak egész január-februárig – nagyon gyakran kb. 18 órán át nem volt áram, ezek megviseltek mindenkit. De mire mindenki beszerzett áramfejlesztőt, invertereket és hasonlókat, addigra megoldották, és most már van villany és víz is.

Akkor a besorozás az, ami leginkább szembesít azzal, hogy háború van?

Igen, és az fáj nekem, hogy egyre kevesebb az ismerős arc, egyre kevesebb a magyar szó. Sokan elmentek, újak jöttek belső Ukrajnából. Sajnos ez van, de próbálunk pozitívan állni hozzájuk, mert azért előbb vagy utóbb úgyis az lesz, hogy aki itt marad, annak muszáj alkalmazkodni ehhez a helyzethez, és nekünk is el kell fogadni őket, és úgy viszonyulni hozzájuk, hogy jó legyen nekünk is, meg nekik is.

_{Mariann a családjával, 2023 húsvétján}

Ez kölcsönös, ők is igyekeznek alkalmazkodni?

Igen, igen. Én azt érzem, hogy nagyon rendesek. Persze voltak már gondjaink, egy adományosztás alkalmával ellopták a kolléganőm telefonját, vagy elvárták, hogy a fizetésünkből vásároljunk be nekik, mert nekik ez jár, de ez nem nemzetiségfüggő, és nem is ez az általános. Lakik nálunk például egy anyuka a kislányával, akinek egy éve elesett a férje a háborúban, és sokáig nagyon elveszettnek érezte magát. Neki úgy megtetszett Beregszász, hogy itt akar letelepedni, és meg akar tanulni magyarul is.

Ti, mint Karitász, hogyan tudjátok segíteni az áttelepültek beilleszkedését?

November óta van egy mentál programunk, ahol lelki segítségnyújtást adunk. Még az elején készítettünk egy felmérést, egy kis közvélemény-kutatást: összeállítottunk egy kérdéssort, hogy mióta vagy itt, hány éves vagy, honnét jöttél, mi tetszik Kárpátalján, hogy viszonyulsz a magyarokhoz. Óvatosan beleraktunk rázósabb kérdéseket is, és mivel többen is azt írták, hogy szeretnének magyarul tanulni, akkor elkezdtük a magyar oktatás megszervezését is.

Így most tartunk magyar nyelvtanfolyamot

– a főiskoláról jár ide egy tanárnő –, több család is tanul. Tapasztalatom szerint az idetelepülők nagyon tisztelik, becsülik a magyarokat, és hálásak, hogy itt lehetnek.

_{Az önkéntesek által készített levestészta eladásából befolyt összeg is az adományokat gyarapítja}

A program más területei a lovasterápia, a legújabb a kutyaterápia, és én szoktam kézműves foglalkozásokat is tartani a gyerekeknek. Ehhez persze az anyukák is csatlakoznak: legutóbb gyertyát öntöttünk, de volt már kőfestés, dekupázs – ezeket én még a Nagycsaládos Egyesületben tanultam, amikor ott kézműves klubot vezettem.

Hol tartod a foglalkozásokat?

Múlt héten épp a tőlünk 15 kilométerre lévő menekültszálláson voltam. Ott korábban árvaház volt, a háború miatt azt alakították át menekültszállássá. Nagyjából száz ember él most ott.

Főleg nők meg gyerekek?

Igen.

Milyen nyelven beszélsz velük?

Ukránul. Én tudok oroszul is, ukránul is. Igazság szerint sok az orosz ajkú is, de ők félnek az anyanyelvükön beszélni. Megértem őket, olyan ez, mint nekünk másutt magyarul beszélni – dolgoztam korábban biztosítótársaságnál, ott a magyarok csak hozzám mertek jönni… Fontosak ezek a kézműves alkalmak, mert közben megnyílnak a gyerekek is, az édesanyák is. Megtudom, honnan jöttek, hogy érzik itt magukat. Sokszor kétségbeejtő a helyzetük. Eleinte segélyosztáskor is mindenkivel barátkoztam, mindenkit végighallgattam, de rájöttem, hogy ez így engem is felemészt – azóta az adományosztást kicsit gépiesebben csinálom. Kénytelen vagyok.

Milyen további profilja van a Karitásznak?

A Beregszászi Szent Anna Karitász 2011-ben alakult, akkor a fő profilja az ingyenkonyha működtetése volt, ezzel kezdődött, mert azért háború előtt is elég sok rászoruló vagy idős, rokkant ember volt itt, akiknek szükségük volt a segítségre, és Michels Antal atya akkor itt szolgált Beregszászban, és ő alapította a Karitászt. Az ingyenkonyha még ma is a fő profilunk (50 főre főzünk), de mással is foglalkozunk, van egy régiós programunk, az esperesi kerületbe tartozó magyar falvakat plusz Beregszászt ellátjuk élelmiszercsomagokkal, gyógyszer-, illetve rezsitámogatással. Kéthavonta osztjuk szét: minden faluban van egy önkéntesünk, aki ezért felelős.

_{Ebédfőzés a Beregszászi Pásztor Ferenc Közösségi és Zarándokházban}

Van egy tűzifa programunk, ami nyáron a „Magyarok Kenyere” akcióval kezdődik: a gazdák, akik adományozni akarnak, behoznak egy-egy zsák búzát, és az ezek eladásából befolyt összegből veszünk téli tüzelőt a rászoruló családoknak. Ez nagyon jó, mert így gyakorlatilag egymásnak segítenek a családok.

Aztán a Megyei Karitásztól kaptunk jó minőségű műtrágyát, amit az itthon maradt gazdák között osztottunk ki, ami, hát gondolom, segítség volt nekik, , mert rengeteg pénz kell ahhoz, hogy az ember bevesse a földjeit, meg még jó időjárás is, úgyhogy imádkozunk is, hogy legyen valami haszon a földekből. Nagyon kevés ember van itthon, így nők is végzik már ezeket a dolgokat: traktoron ülnek, szántanak.

Most Kanadából facsemetéket ígértek őszre: ezeket most nem a rászorulóknak adjuk, hanem mindenkinek, aki az egyházunkhoz tartozik, így próbáljuk őket biztatni, hogy itthon maradjanak, mert

ha az ember fát ültet, az azt jelenti, hogy meg szeretné érni, hogy termőre fordul és gyümölcsöt hoz.

És ti hogyan, mikor tudtok töltődni?

Szoktak lenni lelkinapjaink ősszel, tavasszal, nyáron, ahova mindig meghívunk előadókat. Tavaly a siroki plébános – egyben az Egri Egyházmegyei Karitász vezetője –, a 200%-on működő Árvai Ferenc atya adott nekünk szuper feltöltődést – ránk is fért, kimerültek voltunk lelkileg is, fizikailag is, hisz már fél éve tartott a háború, épp már leeresztettük a kezünket, de akkor ő lelket öntött belénk.

_{Mariann Árvai Feri atyával}

Az ebédet házhoz viszitek?

Igen, mert vannak ágyhoz kötött, idős, beteg ellátottjaink is. És hál’Istennek most már van járműve is a Szent Anna Karitásznak! Eddig önkénteseink mindig a saját kocsijukkal hordták ki az ételt, de a Barabási Központban megismerkedtünk a Váci Egyházmegyei Karitász vezetőjével, aki felajánlotta a háború idejére az egyházmegye használaton kívüli furgonját. Ez segélyhordásra is tökéletes.

Hány dolgozótok és hány önkéntesetek van?

Hárman vagyunk állásban, a konyhafőnök, Ibolya, én és a kolléganőm, Mária, aki egy éve dolgozik nálunk. Az elődje a háború kitörése után nem sokkal felmondott, nem bírta a stresszt és a fokozódó igénybevételt, és a családjával elhagyták Kárpátalját. Az önkénteseink sok özvegy, idős néni, akik bármiben segítenek, a konyhában dolgoznak, levesbetét tésztát készítenek – ez a portéka már Amerikába és Izraelbe is eljutott. Az ebből befolyt összeget gyerekek étkeztetésére fordítjuk.

Milyen adományozókra, támogatókra számíthattok?

Elsősorban a magyarországi karitatív szervezetekre. Itthon a beregszászi egyházközség a stabil pont, az ingyenkonyhát pedig évek óta a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány finanszírozza. Civil gyűjtések is sokszor vannak, hálásak vagyunk mindenkinek. Vannak külföldi magánszemélyek is, akik rajtunk keresztül küldenek támogatást, pl. egy Amerikában élő orosz származású fiatalember vagy egy Svájcban élő kárpátaljai hölgy – ő kitelepülő családok elhelyezésében is segített.

_{Ez a kétgyermekes család Svájcba utazott tovább}

Havonta van nálunk ingyenes orvosi konzultáció, de sok Mikulás-csomag is érkezett decemberben, amiket például a Szent István Lovagrendnek köszönhetünk, és vannak bőven névtelen támogatóink is. Hálásak vagyunk az Aszódi Evangélikus Gimnáziumnak is, amelynek a közössége tartós élelmiszert és tankönyveket is gyűjtött már nekünk.

Miért kellett tankönyv?

A Bethlen Gábor Gimnázium felsőbb osztályaiban úgy lecsökkent a tanulók létszáma, hogy egy általános iskola első osztályt indítottak – a kicsiknek kellettek a magyar tankönyvek.

_{Az Aszódi Evangélikus Gimnázium diákjaival és tanáraival}

Mit tudtatok még kimondottan a kisgyerekeknek nyújtani?

Színielőadásokat is „kaptak”, méghozzá a Beregszászon az Illyés Gyula Színházban elhelyezett művésznők felajánlásából. A szállásért cserébe nagyon szerettek volna segíteni valamit. Kezünk alá dolgoztak a konyhában is, de szerettek volna valami színészi produkcióval készülni, így játszottak el egy mesét a gyerekeknek, nagyon jó hangulatot teremtettek.

Hogy vagytok most, és mi ad nektek reményt?

El vagyunk keseredve, de a hit, az istenhit segít mindnyájunkat a továbblépésben. Enélkül nem menne.

Erőt ad nekünk az emberek hálája és kedvessége,

legutóbb épp nagyon megrendített az, hogy egy magatehetetlen bácsi semmi mást nem kért, csak könyvet, amikor azt kérdeztük, mire van szüksége. Sajnos sokan elmentek, ugyanakkor sok új betelepülőnk is van. Egy kicsit nehéz a csiszolódás, de én nagyon alkalmazkodóképes vagyok, nagyon igyekszem, hogy próbáljunk együtt dolgozni, együtt továbblépni, és a munkatársaimmal a feladatunkra, az emberek megsegítésére koncentrálni. Ez nekem nem is munka, inkább hivatás.