Sziklára épített életek – kárpátaljai beszámoló a háború első évéről

Napra pontosan egy évvel ezelőtt, 2022. február 24-én tört ki az orosz–ukrán háború. Akkor egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy kétségbeejtő a helyzetetek. Mi történt azóta? Lehet-e alkalmazkodni a háborúhoz?

Mindenkit sokkolt a háború kitörése, de nyilván nem lehet sokkos állapotban élni egy éven keresztül, tehát valamilyen módon mindenki elkezdett alkalmazkodni, illetve döntéseket hozni: menni vagy maradni, és ha maradni, akkor hogyan folytatni tovább. Bizonyos szempontból tehát normalizálódott az életünk egy része, annak ellenére, hogy objektíve tovább romlott a helyzet. Most már tudjuk egy lépés távolságból szemlélni a dolgokat és azt keresni, hogyan lehet ezt az egészet túlélni.

_{Popovicsné Palojtay Márta}

Nagyon sok riasztó hírt hallunk élelmiszer- és gyógyszerhiányról, kikapcsolt közművekről, villany-, víz- és gázhiányról. Hogyan lehet ilyen körülmények között az alapvető életet fenntartani?

Nem minden igaz, ami megjelenik rólunk a sajtóban; élelmiszerhiány most már nincs, és a gyógyszerhiány sem jellemző. Ami tényleg súlyos, az az áramhiány: napi 16-18 órán keresztül nincs áram. Ezzel együtt jár, hogy a fűtés sem megy, nincs internet, és a telefonhálózat is akadozik. Sok helyen nem megfelelő a vízellátás sem. Október óta vannak kikapcsolások, épp a napokban mesélte valaki, hogy nála még nem volt olyan nap, hogy egyszerre lett volna víz és áram… Így például a mosógépet sem lehet bekapcsolni.

Sötétben ülni mindennap, ezt nehezen viselik az emberek. Sokszor például csak éjszaka egy és négy óra között van áram: az édesanyák rákényszerültek, hogy ilyenkor végezzék el a háztartási teendőket, de ez hosszútávon nagyon kimerítő. Olyan embert próbáló helyzetek ezek, amelyekhez valamilyen szinten mégis kénytelenek vagyunk hozzászokni.

Amihez viszont nem lehet hozzászokni: a behívások és a halottak. Ez minden alkalommal megrázó.

Azok a férfiak, akik a háború első napján nem mentek el, utána már nem is tudtak, mert azonnal lezárták a határt. Aki nem jutott ki, itt rekedt, de a kényszer-besorozások ilyen mértékére senki sem számított. Sok család számára mindennapos konkrét félelem és rettegés, hogy mikor és hol kapják el az apukát: otthon, a munkahelyén vagy a boltban, vásárlás közben? Ebben a félelemben az is benne van, hogy akit besoroznak, az komoly eséllyel soha többé nem fog élve visszajönni. Kárpátalján már jó ideje mindennap több temetés van, ezt nem lehet megszokni.

Milyen gyakran van légiriadó?

Napi rendszerességűek a riadók, de nem lehet előre tudni, hogy aznap lesz-e, és ha igen, akkor mennyi. Akkor van légiriadó, ha valahol elindul egy rakéta. Mi abban reménykedünk, hogy nem nálunk esik le. Szerencsére eddig csak egy rakéta csapódott be Kárpátaljára, ezért is jön ide ilyen sok belső menekült, mert ez most a legbiztonságosabb hely Ukrajnában.

Ha megszólalnak a szirénák, azonnal abba kell hagyni a tanítást, bezárnak a boltok, leáll a tömegközlekedés. Sose lehet tudni, hogy ha elindulsz valahova busszal, akkor megérkezel-e.

Nem lehet ügyeket intézni, mert elindulsz, de vagy légiriadó, vagy áramszünet hiúsítja meg a terveidet. Egy munkatársam már háromszor indult el éhgyomri vérvételre, de még egyszer sem sikerült levenni tőle a vért.

Mennyi belső menekült van most Kárpátalján?

Nagyon nehéz pontos létszámot mondani, mert sokan az ide érkezők közül nem regisztrálnak, attól tartva, hogy megtalálják és besorozzák őket. A telefontársaságok adatai a legmegbízhatóbbak, a cellainformációk szerint most kb. 370 ezer ember van itt, aki korábban máshol használta a telefonját. A háború kitörésekor rengetegen mentek el innen, az ő üres házaikba jönnek sokszor a belső menekültek.

Az ő ellátásuk mekkora kihívást jelent a Karitásznak?

Az első hónapokban ez óriási feladat volt. Nemcsak az itt letelepedettek, hanem a Kárpátalján átutazó menekültek ellátása is komoly tehernek bizonyult: sokan úgy érkeztek Harkivból, hogy semmit nem tudtak magukkal hozni abból, amilyük otthon volt. Még amit kivittek az állomásra, azt az egy bőröndöt sem engedték felvinni a vonatra. Úgy utaztak 28–30 órát, hogy közben a WC-t sem használhatták. Elképesztő állapotban érkeztek ide családok tömegei. Itt nálunk kaptak szállást, élelmet, tiszta ruhát, és pár nap pihenés után tovább tudtak menni. Milliók mentek át Kárpátalján Nyugat-Európa felé. Sok segélyszervezet és rengeteg magánember vett részt a menekültek ellátásában. A Karitász élete is erről szólt hónapokon át. Minden létező szálláshelyet felhajtottunk, csak mi 1200 ágyon helyeztünk el menekülteket. Élelmiszerrel, ruhával ennél jóval többeket láttunk el, napi több ezer embert élelmeztünk és öltöztettünk fel.

Csökkent azóta a nyomás?

Igen, lényegesen kisebb a nyomás, mert kevesebben indulnak el. Aki akart, már kiment, aki pedig most akarna nagyon elmenni, például a hadköteles férfiak, már nem tud. Szeptemberben a hatóságok rájöttek, hogy muszáj lenne már végre tanítani, ezért kiürítették az iskolákat, óvodákat, és újra oktatási intézményként kezdtek működni, már ahol van pince. Mert csak ott engedélyezték az iskolák és óvodák újranyitását, ahol van óvóhely. A belső menekülteket arra próbáljuk rávenni, hogy tegyenek valamit a saját életükért, keressenek maguknak munkát, albérletet, megélhetést. A többség ezt meg is teszi.

Milyen a viszony a Kárpátaljára menekült ukránokkal?

Rendkívül más mentalitás jellemzi Kelet-Ukrajnát. Ott már száz éve szovjet-orosz befolyás alatt élnek az emberek, nálunk viszont ez csak a II. világháború után lett jellemző. Nyugat-Ukrajnában a nagymamák megőrizték a hitet és a nyugatias, európai gondolkodást. Ezzel szemben a keletiek teljesen más gondolkodásúak, a többség gyakorlatilag ateista.

Tehát akkor nem is a magyar–ukrán viszonyban van a törésvonal, hanem a Kelet-Nyugat ellentétben?

Mindenképpen van ilyen is, de a magyar–ukrán viszony az utóbbi hónapokban nagyon terhelt lett.

Kárpátalja volt az a hely korábban, ahol tényleg nem volt semmilyen nemzetiségi ellentét, abszolút jóban voltak az emberek.

A magyarok irányába megnyilvánult egyfajta tisztelet, az ukrán családok közül sokan még egy-két évvel ezelőtt is magyar iskolába íratták a gyerekeiket, mert Magyarország perspektívát jelentett. Most nagyon megromlott ez a viszony, és ez most az egyik legnagyobb bajunk lett itt, Kárpátalján: a nagypolitika rátelepedett a mindennapi életünkre. Sokan rajtunk kérik számon, hogy a magyar kormány miért nem ad fegyvereket Ukrajnának, illetve miért vétóz meg az EU-ban különböző intézkedéseket. És ez a mentalitás most már sokszor az emberi kapcsolatok szintjén is megjelenik. A közhangulat nagyon magyarellenes lett.

Megpróbálja a hiteteket ez a sok szörnyűség és nehézség? Hogyan tudjátok megélni és továbbadni az evangélium örömhírét ebben a nehéz helyzetben?

Meglepően jól. A sok-sok ima a békéért nem csak a háború befejezéséhez kapcsolódik, mert hiszem, hogy a béke, amit a szívünkben megtapasztalunk, szintén az értünk mondott ima gyümölcse. Az értünk imádkozók sokaságának köszönhetően születik meg ugyanis az itteni emberek szívében a béke. Ezért is kérjük, hogy ne hagyják abba az értünk való imádkozást.

Úgy látod, hogy tényleg béke van az emberek szívében?

Ilyen határhelyzetekben gyorsan kiderül, hogy kire építem az életemet. Aki tényleg sziklára építette, annak még meg is erősödött a hite ebben a nehéz helyzetben, vagy legalábbis mélyebben megértette, hogy mi a prioritás, hogy nem az itteni, földi élet a végső célunk, hanem az örök élet odaát. Akik viszont a földi dolgokba kapaszkodnak, nagyon hamar összeomlottak, ők nehezen viselik a jelenlegi helyzetet.

Intenzíven éljük meg a transzcendens kapcsolatot az Úrral és az emberi kapcsolatainkat is. Ez a kettő, ami most megtart minket. Ahol működnek a közösségek, ott a helyzethez képest egész jól vannak az emberek. Megtanultuk, hogy mennyire fontos az összetartozás, sok helyen komolyan fellendült az imaélet az elmúlt hónapokban. Akik közösségben vannak, jól vannak, azoknak, akik egyedül próbálnak megbirkózni a helyzettel, sokkal nehezebb.

Meglepő módon azt is tapasztalom, hogy akik itt maradtak, jobban vannak, mint akik elmenekültek és elméletileg biztonságban élnek. Sok helyről azt hallom, hogy az új hazájukban megtörtek, céljuk vesztettek lettek. Elveszítették a helyüket a közösségben, az emberi hálózatokban. Próbálják túlélni az adott napot, de nincsenek céljaik. Óriási veszteségeket szenvedtek, még az is lehet, hogy nagyobbakat azoknál, akik itt maradtak. Kérem is ezért mindenkitől Magyarországon, hogy hívják be a menekülteket a közösségeikbe, a templomi alkalmakra, mert sokszor bennük már nincs annyi erő, hogy maguk menjenek, kérjenek és önerőből csatlakozzanak.

Van-e Kárpátalján valamilyen ima-összefogás?

A háború kitörése óta mindennap imádkozzuk az isteni irgalmasság rózsafüzérét, péntekenként éjszakai virrasztást tartunk, Munkácson egész napos szentségimádás van már évek óta.

A püspökség elindította a Veritas online missziós kezdeményezést a YouTube-on és más online platformokon: itt tanítások, lelki tanácsok, buzdítások hangzanak el arról, hogy miként lehet a háborút túlélni.

Ezt a tőlünk indult kezdeményezést egész Ukrajnában közvetítik.

Fontos fenntartani a normalitást. Nagy szomorúságunk, hogy közösségeink gyakorlatilag felrobbantak a sok távozó miatt. Akik itt maradtak, próbálnak összezárni. A házasság hete alkalmából most például negyven házaspárt hívtunk meg egy közös vacsorára. Nem akarjuk, hogy az egyetlen alternatíva az legyen, hogy otthon ülünk és félünk. Minden azon múlik ugyanis, hogy én mit nézek, mit hallgatok, mi mellett döntök: a híreken sokkolódom nap mint nap, vagy imádkozom és a Bibliát olvasom? Én dönthetem el, hogy ha találkozom valakivel, akkor sopánkodom, hogy „jaj, mi lesz velünk?”, vagy elmondhatom neki, hogy ott és akkor engem hogyan szeret az Isten.

Hogyan támogathatja a közösséget, aki segíteni szeretne? Mire van most a leginkább szükségetek?

A legfontosabb az imádság és a böjt. Az anyagiak is számítanak, mert azt tudjuk kiosztani, amit kapunk. Nagyon hálásak vagyunk, ha megkérdeznek minket, hogy mire van szükség, például a Kárpátaljai Szent Márton Karitász Facebook-oldalán keresztül. Gyakran változik, hogy mikor mire van szükség, de pénzzel mindig jól lehet segíteni, mert azt arra tudjuk költeni, amire éppen kell. A katolikus karitász ötven szociális intézményt tart fenn mindenféle állami támogatás nélkül. Kárpátalján az egyház abszolút erőn felül teljesít, mert nem létezik szociális háló. Itt mindenki minden gondjával az egyházhoz fordul, mert máshonnan nem várhat és nem is kap segítséget. Az van, amit mi tudunk adni, és mi azt tudjuk adni, amit az adományozóktól kapunk.