Kinek épül a város? 1. rész – Néhány tapasztalat és elhíresült eset

Tapasztaljuk, hogy a városok vezetése gyakran az érkező befektetők akarata szerint alakítja a települések terveit, szabályzatait, hogy sok beruházó és tervező gondolja azt, hogy ők avatottak a városok alakítására, jövőjének meghatározására. A beruházások esetenként presztízscélokat szolgálnak, máskor szinte egyetlen meghatározó tényezőjük a profitszerzés, sőt maximálás. Ezzel szemben sokak meggyőződése, hogy

a települési tervek „igazi” megrendelői a lakók, hisz az ő életkörülményeiket határozzák meg a beruházások.

Elöljáróban érdemes definiálnunk, hogy az urbanisztika a latin város (urbs) szóból származik; a politika pedig görög megfelelőjéből, a poliszból. Ezért a várossal való foglalkozásnak óhatatlanul vannak politikai vonatkozásai is. Életem során olykor hallottam számomra igen szokatlan, idevágó dolgokat is. Például egyszer Szentendrén, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban az egyik néprajzos kolléga azt mondta az új főigazgatónak: „Tiéd a múzeum, magadnak építed”. Én addig azt hittem, hogy a múzeum az emberekért, az évi negyedmillió látogatóért, a nemzet értékeinek megőrzéséért és bemutatásáért épült, nem pedig egyéni ambíciókért, kedvteléséért. Később, a Magyar Urbanisztikai Társaság egyik konferenciáján, Visegrádon – ahol a kommunikáció volt a téma – egy akkori államtitkár azt állította, hogy „a polgármester és egy beruházó kitalálja, hogy mit csináljanak a várossal, s ezt el kell adni az embereknek (mint egy mosóport)”, „le kell nyomni a torkukon”. A tervezés során még egy gyakori kísértéssel mindenképp szembe kell nézni: a vezetők és a szakember tervezők könnyen azt hiszik, hogy „mi értünk e kérdésekhez, az emberek meg nem”; „mi tudjuk, mi a jó a számukra, ők nem”!

London belvárosa, saját felvétel. A túlzott sűrűség emberellenes. A
városban is meg kell jelennie a természetnek.

1982 őszén kapcsolódtam be Szekszárd általános rendezési tervének készítésébe. A város fölé magasodó Bartina-hegy tetején egy klasszicizáló, késő-barokk kálvária állt (eredetileg különös módon 5 keresztből), ami irritálta a „szocializmus építésének” idején a helyi vezetést. Ezért új jelképet készíttettek a hegy tetejére: a város címerében szereplő búza és szőlő nagyméretű szobrát. A szőlőtőkék levelein egy-egy helyi potentát neve szerepelt (tanácsi vezetők, párttitkárok, egyéb funkcionáriusok), ami erős indulatokat váltott ki a lakókból. Miért és kiért épül, szépül a város? Tényleg a városért emelték a szobrot vagy saját dicsőségük érdekében?

A helyi vezetésben erősen ott élt a vágy, hogy kitörjenek a legkisebb megyeszékhely státuszából (s ráadásul több nem megyeszékhely város is népesebb volt – minő botrány!). Valószínűleg ez indokolta, hogy a megyei fejlesztési pénzek 95%-a a megyeszékhely fejlesztésére fordítódott ebben az időszakban.

Ugyanitt a Bartina-hegy és tőle délre a Bottyán-hegy magasabban fekvő területeire is felkúszott a beépítés. Olyan helyen jelöltek ki lakóterületeket, ahol új nyomás-zónát kellett létesíteni a vízellátás érdekében, ahol a közművesítés, útépítés, tereprendezés költségei igen magasak voltak. E területeken az üzemeltetés, a karbantartás is sok pénzt emésztett fel. Kinek a pénzén? Az biztosnak tűnik, hogy nem az oda költözők fizették a többletet.

A közpénzekkel való bánás e pazarló módja nem szolgálja sem a társadalmi igazságosságot, sem a hatékonyságot, sem a fenntarthatóságot.

Hány helyen fordult elő ilyesmi szerte az országban? Hogy csak egyet említsek, a magas-házak építését néhány városban. Ismerjük Debrecen, Szolnok, Gyöngyös, Pécs, Veszprém és Budapest messziről feltűnő 22-25 emeletes házait, amelyek tudvalevőleg jóval drágábbak, mint az alacsonyabbak. S ráadásul megoldhatatlan feladat elé állította a tűzoltóságot, liftszerelőt igényelt olyan városokban, ahol ilyesmi alig fordult elő, megbillentette a városképet, olyan magasságokba költöztetett embereket, ahová a fák sose fognak felérni, ahol a házak kilengése már centiméterekben mérhető.

London belvárosa, saját felvétel.

A toronyházak, felhőkarcolók létesítésének egyetlen oka: az ego. Kérdés, hogy mi értelme van egyre magasabb épületeket felhúzni. Az USC professzora, Valery Augustin
szerint a válasz egyetlen szóban összefoglalható: ego.

Bécs magas ház városi környezetben, saját felvétel. Ez is az egóról
szól.

Bocsánatot kérek, hogy főként negatív példákat hozok, de mintha Platón is említené, hogy valamit gyakran az ellentétéről értünk meg igazán.

A ’90-es évek közepén – a földtani veszélyforrások tárcaközi bizottságának tagjaként – egy baranyai aprófaluban (ami kevesebb, mint 500 lakos, ez esetben konkrétan 400 fő) jártunk, ahol a polgármester büszkén újságolta, hogy épül már a kerékpárút a falu és a főút között, amelyen a községtől 2,5 kilométerre egy buszmegálló van. A falu zsáktelepülés, azaz csak egy úton közelíthető meg, éppen emellett a buszmegálló mellett található az elágazás. Érthető módon ezen a bekötő úton alig van forgalom. Ki számára épül az erdőirtással járó kerékpárút? Megtudtuk, hogy tízen járnak el dolgozni, akik közül talán hatan képesek biciklire ülni. Tovább hajtott bennünket a kíváncsiság: És hova teszik a kerékpárokat? Van a buszmegállóban – egy települések közötti főút mellett – védett tároló? „Nincs.” – volt a válasz. Talán ott hasított belém először a kérdés: Kinek épül a település? Van értelme ennek – jelen esetben a bicikliútnak – egyáltalán?

Néhány éve, egy téli napon, szikrázó napsütésben Pécs felé autóztunk feleségemmel, hogy néhány napot ott töltsünk, s felfedezzük az európai kulturális fővárosi cím kapcsán elkészült beruházásokat, a Zsolnay-negyedet, a Kodály-központot, a Megyei Könyvtárat (bocsánat: Tudásközpontot!), a köztereket, meg a többit. Egy idő után majdnem félni kezdtünk, mert negyedóráig se szembe, se a mi irányunkban nem találkoztunk egyetlen járművel sem. Felmerült bennünk a kérdés: Ki számára épült ez az autópálya? Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy gyorsforgalmi út nélkül egy térség sincs meg manapság a világon, kiváltképp Európában. A jó közlekedési kapcsolat a beruházásoknak szükséges (ám nem elégséges) feltétele. De ott mocorgott bennünk a kisördög, azt súgva: Ha a főváros és Vác, ill. Szlovákia között elegendő az autóút, akkor talán megfelelt volna itt is. Ismét a visszatérő kérdés: Kinek épült az út?

Budapesti “lakópark”, Körmendyné Érdi Mária felvétele. Többszáz lakás
– egy kicsi játszóhely néhány gyereknek.

A települési tervek „igazi” megrendelői a lakók, hisz az ő életkörülményeiket határozzák meg a beruházások.

Szerencsére vannak jó példák, amikor a polgárok sikeresen juttatják érvényre elképzeléseiket, például a természeti környezet elcsúfításával szemben.

Egy jól végződött eset: Még a ’90-es évek elején merült fel Gyöngyösorosziban egy akkumulátor-bontó üzem létesítése. A beruházók úgy vélhették, hogy a bányásztelepülésen – a Károly-tárón színesfémeket termeltek ki – évtizedeken át nehézfémek kerültek a környezetbe, többek között a patakokba, így a lakók is hozzászoktak a nehézségekhez. Az elképzelés meghiúsult, mivel sokan mégis azt gondolták, hogy elég volt a környezetszennyezésből. A megkezdett beruházás félbeszakadt, mert a környezetüket és egészségüket féltők támogatásra találtak – még országgyűlési képviselő is segítette őket.

A Pilisben, Pilisjászfalu községben egy belga gyár akart műanyag alkatrészeket gyártó üzemet létesíteni az ezredfordulón. Az önkormányzat vezetése örült a beruházásnak, de a lakosság jelentős része nem. Különösen „az verte ki a biztosítékot”, hogy őket nem kérdezte senki. A rendezési tervben nem tisztázták a beruházás körülményeit, lehetőségét. A megkezdett építkezés félkész csarnoka évekig befejezetlenül, üresen állt. Tüntetések, perek és újságcikkek kísérték a történéseket.

A lakók, illetőleg az önkormányzati vezetők nézeteltérései sokszor megakasztanak ügyeket, tönkretesznek jó beruházásokat is.

Ezért az egyeztetések – még ha sok, sőt egyenesen rengeteg időt és energiát igényelnek is – értékeket menthetnek meg, problémákat előzhetnek meg. Az önkormányzatiság „gyermekbetegségei” közül példaként álljon itt egy: Üröm és Pilisborosjenő 1970-től közös tanácsú volt 1989-ig. Az 1983-ra elkészült felső tagozatos általános iskolát önállósodásuk után 1993-ban megszüntették. Épülete azóta is pusztul.

Bizonyos vagyok abban, hogy bárki az olvasók közül hasonló példákat tudna sorolni a környezetéből, életéből, az általa ismert esetekből.

Bécs, Hundertwasser lakóháza, saját felvétel. Az egyediség
szélsőséges kifejeződése.

A Kinek épül a város? kérdésre csak több szakterület megszólításával van esélyünk jó választ adni vagy azt legalább megközelíteni.

A Magyar Urbanisztikai Társaságot annak idején tizenegy szakma képviselői alapították – írják róla az emlékezők. Az elmúlt években Szombathelyen, az urbanisztikai nyári egyetemen is számos szakmából érkezett ember adta hozzá tudását a közös célhoz, az emberhez méltó település/város létrehozásához és fenntartásához. Az előadók, moderátorok, kiállítás-megnyitók mindmáig tucatnyi szakmát, szakterületet képviselnek: történész, szociológus, író – népművelő, eszmetörténész – filozófus, geográfus, nemzetközi tanulmányok – város- és térségfejlesztő, környezetpszichológus, tájépítész, településmérnök, teológus, környezetmérnök – zajvédelmi szakértő és építész volt köztük. Ez utóbbiak talán nagyobb számban, de ez érthető is, mert sokan és sokáig azonosították az urbanisztikát az építészettel.

Egy magyar urbanista, Korompay György a II. világháború előtt így fogalmazta meg, milyen következtetésre jutott vizsgálódásai során: „Ahhoz, hogy valamely település népessége együttesen olyan belső összhangról tanúskodó építőmunkát fejthessen ki, amely esztétikai értékű városépítészeti egészben ölt testet, népességének – társadalmi megítélés szempontjából – közösséggé kell ötvöződnie.”. Ez a belső összhang, ez a közösséggé kovácsolódás biztosíthatja azt, hogy amikor fejlesztünk, építünk, rendezünk, szabályozunk, akkor figyelembe vesszük az embert, a városlakót, a polgárt.