Kiút a prostitúcióból – a Névtelen Utak Alapítvány létrehozójával beszélgettünk

A prostitúcióról sokan azt gondolják, hogy ezt a nők maguk választják a könnyű pénzszerzés reményében és akár még örömüket is lelik benne. Valójában azonban legtöbb esetben kényszerítés, akár emberrablás áll a háttérben és a bevétel is jórészt az őket dolgoztató férfiakhoz kerül. Kiút csak segítséggel lehetséges – mondja Doncsecs Ildikó, aki három évvel ezelőtt mesélt nekünk arról a szolgálatról, melyet a legkiszolgáltattabb nők felé végeznek.

kiut-a-prostituciobol-nevtelen-utak-alapitvany

A három évvel ezelőtti beszélgetés akkor név nélkül jelent meg, az interjúban is feltáruló veszélyfaktorok miatt. A mostani, névvel való megjelenés oka, hogy a Névtelen Utak Alapítvány közlése szerint az alapító, Doncsecs Ildikó 2021. júl. 8-án elhunyt. Az interjú újraközlésével osztozunk gyászukban és emlékezünk egy olyan emberre, aki: „oly sokakat segített és vezetett, rabságból-szabadságba. Embertelen körülményekből akár a teljes életre. Munkája és szolgáló szíve sokaknak hozta el a remény üzenetét. (…) Ildiről sok minden eszünkbe jut, de szolgálatának iránytűje leginkább Mikeás könyvében volt definiálva: »…igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és járja alázatosan a te Isteneddel.«” – áll a közleményben.

Az alapítvány kuratóriuma kifejezte elkötelezettségét, hogy munkatársaik, önkénteseik és támogatóik segítségével folytatják a Doncsecs Ildikó által elkezdett munkát a legkiszolgáltatottabb nőkért.

 

 

 

 

Hogyan kezdődött a szolgálatod, mikor érezted úgy, hogy ez a te utad?

 

Amerikában éltem és dolgoztam egy éve, de úgy éreztem, nem az az én helyem. Sokat elmélkedtem, olvastam az Igét, imádkoztam. Arra éreztem elhívást, hogy kimenjek az utakra és beszéljek azoknak, akiket ott találok – történetesen a prostituáltaknak – Isten örömhíréről. Arról, hogy értékesek Isten szemében, és hogy a megváltás éppúgy nekik is szól. Azt is megértettem, hogy Budapestre kell költöznöm. Nem vagyok az a bevállalós valaki, és itt senkit nem ismertem. Közösséget kerestem a hitem megélésére és egy barátnőm ajánlotta a Golgota gyülekezetet. Ott az első alkalommal a hirdetések között elhangzott, hogy önkénteseket keresnek a missziójukhoz, hogy kimenjenek a prostituáltakhoz. Én pedig épp ezért költöztem Budapestre: hogy ezekért a nőkért tegyek, hát jelentkeztem.  Ez 2001-ben volt.

22-es asztal – ez a neve a Golgota gyülekezet prostituáltak felé szolgáló missziójának – Máté evangéliumának 22. fejezetét igyekszik életre váltani.

 

„Majd így szólt a király a szolgáihoz: »Az esküvői vacsora készen áll, a meghívottak azonban nem voltak rá méltók. Ezért menjetek ki az útkereszteződésekhez! Hívjatok meg mindenkit az esküvői vacsorára, akit csak ott találtok.« A szolgák ki is mentek az utakra, és mindenkit behívtak, akit csak találtak.” (Mt 22,8–10)

 

Sokfelé jártunk: a Kamaraerdőnél, Ócsa felé, a VIII-IX. kerületben. Próbáltunk kapcsolatot teremteni, beszélgetni, felajánlani nekik kávét, teát. Karácsonyra kis csomagokat készítettünk. Az idén kilencven pakkot sikerült kiosztanunk, benne tisztálkodási szerekkel, édességgel, könyvvel, és üdvözlőkártyával, hogy személyesebb legyen. A Golgotások, szerzetes nővérek és az Üdvhadsereg állították ezeket össze, a nők nagy-nagy örömére. A karácsony amúgy is mindig nagyobb akció. Legutóbb öt este mentünk ki a missziós busszal, amiben lehet kis asztaloknál ülni, beszélgetni, istentiszteletet tartani. Ide invitáltuk a lányokat a karácsony megünneplésére, az Örömhír közvetítésére, egy kis közös éneklésre.

 

 

Azért ez nem hangzik veszélytelen feladatnak. Milyen volt a fogadtatásotok?

 

Alapvetően pozitív. „Ti emberszámba vesztek minket, észreveszitek, hogy itt vagyunk.” A figyelmesség, a csoki, a beszélgetés megérinti őket. Ugyanakkor a lelkiállapotuktól is függ, hogyan viszonyulnak hozzánk. Ha nincs pénz, nincs munka, akkor érthetően feszültebbek, nem akarnak beszélni. Máskor akár fél órát is. Volt, amikor közölte az egyikük, hogy „Nézd, nem akarom, hogy akár neked, akár nekem bajom legyen, ne beszéljünk!” Ilyenkor elmegyünk.

 

Kerültetek már összetűzésbe a futtatókkal vagy mással?

 

Előfordult, hogy valaki idegességében szamurájkarddal fenyegetőzött, de mi a békesség üzenetével megyünk. Ez alapvetően az ő területük, ezt igyekszünk maximálisan tiszteletben tartani. Nem akarunk konfliktust, mert ha baj lesz, azt a lányokon fogják leverni. Az pedig nem cél.

Amikor új területre megyünk, eleinte mindig tartunk egy „imasétát”, egy felderítést. Ilyenkor velünk tartanak férfiak is – máskor sem megyünk egyedül. Nyitott szemmel járunk, keressük a főnököt, és lehetőleg fölvesszük vele a kapcsolatot. Elmondom, hogy szociális munkás vagyok, azért jöttünk a társaimmal, hogy kávét, csokit, könyvet, DVD-t adjunk a lányoknak. De ez nem elég: engedélyt is kérünk, hogy odamehessünk beszélni velük. Általában nem utasítják vissza.

Egyszer viszont, amikor egy lánnyal nagyon belemelegedtünk a társalgásba, a kocsiból kiszólt a férfi, hogy: „Most már elég lesz, köszönjük!”

Nyilván a lányoknak ez a munkaidejéből megy. A futtatókkal is igyekszünk jó kapcsolatot ápolni: szóba elegyedünk, küldünk a gyereküknek kifestő könyvet, gyermekbibliát. Karácsonykor ők is kaptak szaloncukrot és virgácsot. Többen feljöttek a buszra, hozzászóltak a beszélgetéshez, értelmeseket kérdeztek. Sokan ugyanúgy szégyenben élnek, mint a lányok. Egyikük megkérdezte: „Ugye azért nem jutok az életemmel egyről a kettőre, mert ezt csinálom?” Másikuk, nagy, kigyúrt, tetovált fickó, a testvérének hív. Egy harmadik az autójához hívott, és kérte, imádkozzam érte és áldjam meg. Különleges dolgok ezek.

 

 

Most már egészen másfajta segítséget is nyújtotok. Mesélsz erről?

 

Egy ponton világossá vált az imádságok és az Ige olvasása során, hogy ideje továbblépni, és gyakorlati segítséget adni azoknak, akik szeretnének szabadulni ebből az életformából. Ezért létrehoztuk a Névtelen Utak Alapítványt 2012-ben. Ekkor felkeresett egy lány külföldről, és elmondta, azért jött vissza Magyarországra, mert úgy tudja, szükségünk lenne egy rehabilitációs programra prostituáltak számára. Ajánlott is egyet, a Kanadában már nagy múlttal és tapasztalattal rendelkező Servants Anonymous (Anonim Szolgálók) társaságnak a programját. Az ő tananyagukat prostitúcióból szabadultak állították össze szakemberek közreműködésével. Nem véletlen a tananyag szó: órarend szerű munkamenetet dolgoztak ki, kitérve a kiscsoportos beszélgetések tematikájára, a haladási tervezetre is. Ez a több ezer oldalas anyag alkotja a nappali programunk vázát.

Napközben, a segítő foglalkozásokon olyan témákat járunk körbe, mint a függőségek, határok, önbecsülés visszaszerzése, jövőbeli életcélok, önállóság, családi működésminták.

Ez kemény lelki, önismereti munkára hívja a lányokat. A hét elején súlyosabb témákat érintünk, a vége felé pedig inkább motiválókat, előremutatókat. Ez fontos, máskülönben könnyen megbillennek, akár depresszióba süllyednek, vagy visszanyúlnak a függőségeikhez. Egyikük mesélte, hogy a tanácsom – hogy napi maximum 2 órát hagyjon a múltbeli dolgainak rendezgetésére, ne merüljön túlságosan bele, helyette inkább sportoljon, olvasson – óvta meg attól, hogy újra a droghoz nyúljon. De fontos, hogy ne a magas lóról prédikáljunk. Mindannyian, csoportvezetők is beszámolunk a nehézségeinkről, küzdelmeinkről, amiben nem egyszer a lányok tudnak a saját tapasztalataik alapján segítséget adni. Így egyenlők és hitelesek vagyunk egymás szemében.

 

 

Sokan visszaesnek?

 

A visszatérés a régi, megszokott életformához elkerülhetetlen. De mindig lehet újrakezdeni, akár hetvenszer-hétszer is, és minden új próbálkozással egy kicsit előrébb jutnak, valami fontosat megtanulnak. Sokkal értékesebbek ők annál, mintsem hogy csak egy esélyt kaphatnának. Persze, vannak dolgok, amik nem egyeztethetők össze a mi értékrendünkkel, házirendünkkel. Például a drog és az alkohol tekintetében a zéró tolerancia alapszabály: aki a programban részt szeretne venni, le kell tegye. Ha ez nem megy, segítünk keresni elvonót, rehabilitációs programot egy másik intézményben, utána pedig várjuk szeretettel. Ők is tudják, hogy akárhány esélyük van, de motivációs interjún átesve meg kell indokolják, hogy miért szeretnék újra megpróbálni, mit tanultak az előző lehetőségük óta.

 

Úgy tudom, működik egy lakóprogramotok is.

 

2013 óta van egy házunk, ahol jelenleg öten laknak, mindegyikük külön szobában. Kapnak a lakáshoz kulcsot, adunk nekik bérletet és ösztöndíjat is (mivel ők részt vesznek a nappali programban). Emellett bátorítjuk őket a munkavállalásra napi pár órában. Sokuk sosem dolgozott korábban, egy nyolc órás munkaviszonyt nem is bírnának. Rengeteg mindent kell megszokniuk: az önállóságot, a nappal és éjjel felborult rendjének visszaállását, a rémálmokat, félelmeket, a szermentes feszültségoldást, a szabadidő hasznos, nekik tetsző eltöltését, a függetlenséget másoktól, a privát szféra létét. A számtalan trauma (például gyerekkori bántalmazás) miatt el sem hiszik, hogy önállóan is életrevalók.

A program fél éve után általában már alkalmasak arra, hogy dolgozni kezdjenek és elindítsák az életüket más irányba.

Ehhez viszont rengeteg megerősítés, pozitív visszajelzés kell, ezért öthetente ki-ki elmeséli az elmúlt időszakban történt fejlődését. Ezeket a mérföldköveket mindig együttesen ünnepeljük. A célunk, hogy egyre inkább lássák: a múlt rossz élményei nem, de a jelenük‑jövőjük jó élményei már az ő kezükben vannak. El kell jutniuk oda, hogy ne a múltjukon siránkozzanak a végtelenségig, hanem felelősséget vállaljanak az életük alakulásáért. A napokban felhívott az egyikük, aki öt éve volt a lakóprogram résztvevője, hogy elújságolja, jövőre szeretne a nappali programban óraadóként velünk dolgozni. Az idén ünnepelte az ötéves drogtisztaságát, azóta is képezte magát, fejlődött, van munkája, és párkapcsolatban élve neveli a gyermekét. Örülünk, hogy szeretné továbbadni azt, amit kapott.

 

Ezek szerint a program után is kapcsolatban maradtok velük.

 

Az utánkövetés nagyon fontos, mert így érezhetik igazán, hogy személy szerint számítanak. Időnként felhívjuk őket, tanácsot kérhetnek Skype-on, a szülinapjukkor találkozunk, esetleg beülünk egy sütire, karácsonyra pedig, ha kell, postán küldjük el a csomagot. Ez szükséges, hogy ne kallódjanak el, mi pedig tudjunk róluk.

 

Merre tovább?

 

Az út az alapítvány számára az önfenntartás, ehhez több mindennel próbálkozunk: főztünk lekvárt, készítettünk gravírozott fakanalat „Főzz szabadon!” jeligére, most ékszert gyártanak a lányok a Hope Dies Last (a Remény hal meg utoljára) csoport és más szervezetek, önkéntesek segítségével. A termékeket jótékonysági vásáron – és a jövőben remélhetőleg egy webbolton – adjuk el. Emellett háromszor szerveztünk érzékenyítő kiállítást Mennyit érsz? címmel a nagyérdemű számára szemléletformálásért és az előítéletek csökkentéséért.

Fotó: Giang Phan/pixabay (nyitókép), Alex Iby/unsplash, pxherecom, B Hbers/flickr

Fordította: A cikk eredetileg az Új Város 2018/4. számában jelent meg.

Legújabb könyveink: