„Közösen haladva” építjük a szinódust

Célunk ezzel az írással, hogy jobban megismerhessük, mi fogalmazódott meg a mozgalom csoportjaiban a 2021-ben kezdődött és ez év végéig tartó szinódus első szakasza során, és hogyan lett ebből egyetlen 10 oldalas dokumentum. A tavalyi évben helyi egyházainkban, közösségeinkben dolgoztunk, majd elküldtük gondolatainkat és javaslatainkat a szinódusért dolgozó nemzetközi csoportnak. A mozgalomban felállt Szinódusért Bizottság két fórumon is hírt adott munkájáról: az egyik egy írott interjú a bizottság koordinátorával, Francisco Canzanival, aki egyben a Fokoláre Mozgalom nemzetközi központjának tanácsosa a „Bölcsesség és tanulmányok” területén; a másik egy videókonferencia, amelyen a bizottság többi tagja is megszólal. Ezek alapján közlünk egy magyar nyelvű összeállítást – megtartva az eredeti hangsúlyokat.

A Szinódusi Titkárság egy külön összeállítást kért a Fokoláre Mozgalomtól az általuk összeállított kérdések, anyagok alapján. Ehhez a szinódusi út első szakaszában több mint 15 000 ember, a mozgalom 520 közösségéhez tartozó tagja járult hozzá részvételével, javaslataival. 21 regionális összefoglaló futott be. Ezen a mozgalmon belül zajló munkán kívül a közösségeinkből rengetegen vettek részt egyházmegyéjükben, plébániájukon a szinódus első szakaszában. Továbbá jelentős volt a különböző keresztény egyházakhoz tartozóknak és más vallások híveinek bevonása a gondolkodási folyamatba.

^{Fokoláre Mozgalom, szinódusi folyamatért bizottság (focolare.org)}

Francisco Canzani: A szinódusi folyamatban éppen az „közösen haladva” lehet részt venni… Nagyon fontos témák merültek fel: társfelelősség, misszió, fiatalok, a szegények választása, közösségi élet, a nők szerepe az egyházban. Ezek nagyrészt a mozgalom 2021 januárja és februárja között tartott közgyűlésén is előkerültek, de még megvalósításra, megtestesülésre várnak. A szinódusi folyamat egy újabb állomása volt annak az útnak, hogy életünket aktualizáljuk azokra az időkre, amelyekben Isten ajándékából élhetünk.

Módszer

Loli Garcia (Spanyolország): Hogyan boldogultunk ezzel a sok munkadokumentummal, ezzel a gazdag anyaggal? Először is átolvastuk és átelmélkedtük a saját földrajzi területünknek megfelelően. A második időszakban mondhatni „keresztirányban”, a különböző témák szerint olvastuk el, olvastunk újra és reflektáltunk. Az utolsó szakaszban pedig megpróbáltuk a tartalmat abba a sémába illeszteni, amelyet a Szinódusi Titkárság javasolt.

Francisco Canzani: A dokumentum nagy figyelmet fordít a szinódus résztvevői által átélt tapasztalatokra, törekszik az elhangzott véleményekhez hűséges idézésre, még ha azok olykor ellentmondanak is egymásnak, illetve megjeleníti a kisebbségi álláspontokat.

Szinódusi folyamat tapasztalata

Liliane Mugombozi (Yaoundé, Kamerun):

Sokak számára ez egy új út kezdete volt, amit szeretnének folytatni, mások egy „második közgyűlésről” beszéltek, ami utat és lehetőséget adott nekünk, hogy sok, a mozgalom életéhez hasznos gondolat szülessen meg, „egy felelősségteljes és örömteli úton”, mondják például Brazíliából. Kelet-Afrikából pedig hozzáteszik, hogy ezzel „lelkiismeretvizsgálatot tarthattunk az életstílusunkat illetően”. Ez idő alatt „…megállhattunk – írják Dél-Amerikából –, végiggondolhattuk ügyeinket, és kreatívan adhattunk aktualizált és hűséges választ az evangéliumra”. „A zsinat felfedezés és ajándék is volt egyben, mert mindenekelőtt jót tett nekünk, hogy beszélhettünk a különböző javasolt témákról” – írták Kelet-Európából. Megértettük, hogy közösen haladni „azt is jelenti, hogy magunkévá tesszük útitársaink jó döntéseit” – írják Középnyugat-Afrikából.

Ezután a bizottság tagjai konkrétan az egyes témákra vonatkozóan mutattak be egy-két kiemelkedő jelenséget, gyenge, kritikus pontot, vagy éppen erősséget.

„Úton lenni és a misszió” témakör

Claudio Guerrieri (Róma, Olaszország): Közösen haladni számunkra azt jelenti, hogy megéljük a közösségi lelkiséget, az emberiség részének érezzük magunkat azon az úton, amelyen útitársak vagyunk bárkivel, akivel egy útszakaszon osztozunk. Az összes hozzászólásból kiderül, hogy mindannyian akarjuk, hogy csoportjaink befogadóak, szolidárisak legyenek: egy sokszínű, mindenki számára nyitott közösség szeretnénk lenni… De az árnyoldalak is megjelennek, vagyis az, hogy ez nem mindig könnyű. A korunkra jellemző ellentmondásokat éljük meg mi is. A feszültségek a megkülönböztetésekből, a rohanásból, a társadalmi, kulturális egyenlőtlenségekből fakadnak… Amellett szeretnénk elköteleződni, hogy továbbra is odafigyelünk a hozzánk közel állók szükségleteire, ezekre konkrétan reagálunk, párbeszédet folytatunk – különösen azokkal, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi.

Jelentősek a közösségekkel és a mozgalmakkal közös utak, például az Együtt Európáért tapasztalatai, vagy a Politikai Mozgalom az Egységért különböző kezdeményezései esetében akár Európában, akár Brazíliában, akár a spanyol nyelvű Dél-Amerikában.

Azonban tudatában vagyunk annak, hogy még mindig megvan a kísértés, hogy egyeseket kizárjunk. Vannak olyan helyek a világon, ahol a nőkkel szemben is komoly megkülönböztetés tapasztalható a társadalmi státusz tekintetében. Egyszóval: még hosszú utat kell megtennünk a befogadás terén.

Mindenki számára kihívást jelent, hogy meglegyen egyrészt a törődés a közösségi élettel, másrészt a küldetés megélése. Néha mi magunk is bürokratikusan intézzük a közösségi ügyeket. És ez megnehezíti azt, hogy a fiatalok és az újak, akik a közösségeinkhez fordulnak, bekapcsolódjanak. A mi köreinkben is tendencia a vallási élet, a lelkiség „privatizálása”, ezért meg kell értenünk, hogyan lehetünk még nyitottabbak a társas kapcsolatokban. Egy keresztényekből és nem vallásos meggyőződésű emberekből álló párbeszédcsoport azt írta Brazíliából: „Nagyobb nyitottságra van szükség ahhoz, hogy mindenkit befogadjunk… Hogy azokat is elismerjék Jézus testamentumának örököseiként (vö. Jn 17,21), akiknek más meggyőződésük van”. És így fejezték be: „Ahogyan igyekszünk elismerni mások identitását, úgy szeretnénk, ha a miénket is elismernék”.

Ige és Eucharisztia

Vincenzo Di Pilato (Bari, Olaszország): Sokan felidézték, Chiara Lubich arra hívott meg, hogy „éljük meg a három közösséget”. Egyesek ezt így fogalmazták: „hagyjuk magunkat az Ige által élni, fogadjuk az Eucharisztiát, hogy egyre inkább Jézus legyünk, és kommunikáljunk testvéreinkkel, hogy a kölcsönös szeretet növekedjen”.

Egyesek számára azonban az Isten igéjének meghallgatása és a tapasztalatok megosztása néha személyes ventillálásra és a mindennapi életben felmerülő problémák gyors megoldásának keresésére redukálódik. Ez a felszínes hozzáállás másokat arra késztet, hogy figyelmesebben, a gyors válaszoktól óvakodva, empátiával és szerető kedvességgel legyenek jelen a másik számára. Egyesek arra is rámutatnak, hogy a homíliák néha nem segítik a szöveg megértését, és hogy egyes világi hívek nem eléggé képzettek biblikus és teológiai téren. Azokban a közösségekben, ahol vannak más egyházakból származó testvérek, a közös imádság néha „túl katolikusnak” tűnik, de az Isten Igéjéből fakadó életközösség és a tapasztalatok megosztása intenzív. Például néhány afrikai országban havi rádióműsorokban felolvassák az életigét, és megosztják a megélt tapasztalatokat. Ázsiából arról számolnak be, hogy odafigyelnek arra, hogy a találkozók ne legyenek sztereotipikusak. Indiában szükség van annak a belső gátnak a leküzdésére is, ami a kultúrából fakadóan arra készteti az embereket, hogy elhallgassanak egyes dolgokat, például a nehézségeket. Brazíliában megfogalmazódik a vágy, hogy visszatérjünk a korábbi gyakorlathoz, hogy leírjuk, elmeséljük a megélt Ige gyümölcseit, tapasztalatainkat – a technológiát és a közösségi médiát is felhasználva.

Meghallgatni

Pablo Blanco (Buenos Aires, Argentína): Tudatában vagyunk, hogy a meghallgatásban fejlődnünk kell. Sok, a meghallgatás és a párbeszéd útját álló akadályt fedeztünk fel. Ilyenek a gyanakvás kultúrája, a kapcsolatok felszínessége, a látszatnál való megállás, a másik lelkiállapotáról való megfeledkezés, előítéletek, fundamentalizmus, klerikalizmus, az irgalom hiánya, a tisztelet hiánya… De amikor megtapasztaljuk, hogy „családok nagy családja” vagyunk, akkor érezzük, hogy előrehaladunk a hitben. Ilyenkor mindenki szabadnak érzi magát, szabadnak, hogy átadja életét a testvéreknek, hogy hordozzák egymás terheit vagy örömeit. Előbb azonban meg kell teremteni a jóindulat légkörét, és csak azután kell finoman beavatkoznunk, kiegészítenünk és/vagy kiigazítanunk valamit.

Elkezdtük tanulni, hogy nyíltan kimondjuk a gondolatainkat. Nem szoktunk ugyanis hozzá, hogy ellentmondjuk a másik elképzelésének, nyitottak legyünk a kritikára, nyíltabban beszéljünk etikai kérdésekről, nemi kérdésekről stb. Meghallgatva tanulunk meghallgatni.

Egyéb fontos témák

Eva Gullo (Toszkána, Olaszország): Vannak olyan fontos témák, például a közösségi megkülönböztetés, amelyek különböző nézőpontokat hoztak be a közös gondolkodásba. Kulturálisan még mindig jelen van a piramismodell, de érezhető, hogy lépésről lépésre haladunk a szinodalitás felé. Erős az igény, hogy mindenkit bevonjunk, és megtapasztaljuk a résztvevő vezetést. A döntéshozatali folyamatokkal kapcsolatban az a vágy, hogy azok a mindenki közötti közösség életének gyümölcsei legyenek. A döntések néha a világos kommunikáció hiánya miatt akadnak el. Olykor fennáll a veszélye annak, hogy a legerősebb vagy a nagyobb befolyással rendelkező személyek csoportja olyan iránymutatásokat adhat, amelyek nem fejezik ki az általános hozzáállást, és gyakran nem veszik figyelembe az eltérő véleményeket. Ehhez még hozzáadódott a konzultációs folyamatok javításának vágya.

Volt egy szakasz a hatalomgyakorlásról és a testvériség megtapasztalásáról. Az elmúlt években mind a mozgalomban, mind az egyházban érezhető volt a tekintély gyakorlásának megítélésében bekövetkezett változás. Különböző álláspontok vannak a tekintély – főként helyi szinten való – gyakorlásának módjáról. Egyre kevésbé jellemző a tekintélyelvűség, megjelenik a társfelelősség, közösen haladni, a csapatmunka, az alázat, a hibákból való tanulás, és az is, hogy hogyan kell delegálni a vezetőt. Ugyanakkor feszültséget is tapasztalunk két elterjedt attitűd között: egyrészt a hatalommal való visszaélés, másrészt a tekintély el nem ismerése és félreértelmezése között.

Egy másik kulcsszó: formálódás a párbeszédre. Bár sok képzés van, mégsem tudjuk megfelelően népszerűsíteni a képzési kínálatunkat. Látszik, hogy egy stratégia kidolgozására van szükség a kultúrába ágyazott párbeszédre képzéshez.

Célkitűzések, perspektívák

Vania Cheng (Hong Kong, Kína):

Az összefoglaló dokumentum végén négy perspektívát emeltünk ki:

1. Párbeszéd az egyházban és a társadalomban.

2. Hálózatépítés más egyházi és társadalmi valóságokkal, válaszul az „emberiség kiáltására”.

3. Mindenki részvétele és közös felelősségvállalás.

4. Másként tekinteni a fiatalokra és kapcsolatot teremteni velük.

Engem főleg az utolsó két pont ragadott meg. Valójában a mozgalomban sokak kérése, hogy a kommunikációban növekedjen a parézia, a kommunió és az átláthatóság; a részvétel mindenki számára való kiterjesztése iránti elkötelezettség; a hatalomgyakorlás módjainak tisztázása a közösségben és a vezetés módjainak megtalálása egy részvételi kontextusban. Ez egybeesik a fiataloktól a konzultáció során összegyűjtött igen kevés válaszban kifejezett igényekkel: „Mi az, amit fiatalokként szerintünk meg kell változtatni a közösségben? A hozzáállást! Mindig nyitott meghallgatásra van szükség, a saját véleményen túl teret engedni a másiknak. Úgy gondoljuk, hogy a parézia alapvető, teljes bizalommal kimondani az igazat arról, amit gondolunk. És mi az, amit meg kell tartani? A tapasztalatok elmondását, mert ez erősíti a bizalmat köztünk, nem érezzük benne a megítélést. Az Ige a mindennapi életben testesül meg, így ez nem egy elmélet. Mindannyian testvéreknek érezzük ilyenkor magunkat, tanulunk egymástól, és látjuk, hogy mindannyian egyforma súllyal építünk közösséget”. Ez a nyugat-európai fiataloktól érkezett. Az indiai fiataloktól pedig: „Nyitottabbnak lenni az ima tereire. megértőnek és nyitottnak lenni másvallású emberek javaslataira, visszajelzéseire… Egyházként túlságosan a rítusokban élőkké váltunk és bezárkózunk. Nyitottabbnak és befogadóbbnak kellene lennünk”.

Francisco Canzani: Már a tapasztalataink, aggodalmaink és kérdéseink átgondolása és megosztása is nagyon értékes volt. Miután mozgalomként befejeztük ennek a hozzájárulásnak az elkészítését, ahhoz, hogy részt vehessünk a jelenlegi szakaszban, azaz a kontinentális szakaszban, elengedhetetlen, hogy mindannyian elmélyüljünk a Szindósi Titkárság javaslatára készült „A kontinentális szakaszhoz készített szintézis”-ben. Olvassuk, elmélkedjünk rajta, hogy továbbra is közösségben tudjunk válaszolni a kérdéseire. A mozgalom közösségei számára is nagyon hasznos lenne, ha válaszolni tudnának a dokumentum által feltett kérdésekre, ugyanazokra a kérdésekre, amelyeket az egész egyház feltesz… Ezek után pedig továbbra is részt vehetünk minden olyan alkalmon, amelyet a helyi egyház kínál fel.