Lányok aranykalitkában – dokumentumfilm készült a rákospalotai javítóintézetről

Fontos társadalmi problémát láttat a Shoeshine ősszel bemutatott, A Javító című dokumentumfilmje. A rákospalotai leánynevelő intézetben forgatott film mélyén az a kérdés lappang, hogy lehet-e más irányba állítani a hátrányos helyzetből jövő, mélyen sebzett, már a bűnelkövetés útjára lépett fiatal lányok életét. A film által felvetett kérdésekről és saját tapasztalatairól beszélgettünk Virág Emesével, aki önkéntesként maga is bejár az intézetbe.

lanyok-aranykalitkaban-dokumentumfilm-keszult-a-rakospalotai-javitointezetrol

Az első képkockákon magas szögesdrót kerítéssel határolt épületet látunk, ahová zsilipkapun át jut be az érkező autó. A Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthon a helyszín, ahová Kerekes Szabolcs lelkész már tíz éve jár be heti rendszerességgel, hogy Istenről beszéljen az itt élő lányoknak, és közvetítse nekik azt a feltétel nélküli szeretetet, amelyben korábban nem lehetett részük. A film középpontjában az ő alakja áll, a másik főszereplő pedig a szolgálata nyomán megtérő Dia, akinek személyes történetén keresztül bepillantást nyerhetünk ebbe a zárt világba.

Tehetünk-e arról valójában, hogy milyen emberré válunk? – ezt a kérdést teszi fel a film alcíme. Tehetnek-e arról ezek a lányok, hogy javítóintézetbe kerültek? És ha már ott vannak, képesek-e a változásra? Mit tehet értük a társadalom, hogy segítse őket ebben? Teszünk-e értük eleget? Megannyi kérdés, melyről a film megtekintése után Virág Emesével beszélgettünk, aki önkéntesként hat éve kezdett bejárni a lányokhoz, két éve pedig az Intézet keretében, de önállóan működő Anyaotthon rendszeres látogatója kislányával és férjével együtt.

 

 

 

 

 

Az intézet honlapján ez olvasható: van egy zártabb részleg a bíróság által előzetes letartóztatásba helyezetteknek (20 fő), egy másik a javítóintézeti nevelésre utaltaknak (30 fő) van egy kis létszámú (4 fő) utógondozás nagykorúaknak és egy speciális gyermekotthoni részleg (24 fő) súlyos pszichés vagy disszociális tüneteket mutató kiskorúaknak. Emellett működik az anya-gyermek otthon 4 fő javítóintézeti nevelt anyával és 4 fő 0-2 éves korú gyermekükkel. Ezek a puszta számok, de kik ezek a lányok és miért kerülnek ide?

 

Mi a javítósokhoz jártunk be az egyik csoportba. Ők többnyire 14-18 éves kamaszlányok, de egyébként 12-21 éves korig lehet itt lenni a bíróság döntése alapján. Nagyon különböző helyzetekből jönnek, egyesek súlyosabb dolog, például késelés, rablás miatt kerülnek be, de a többség inkább szerhasználat, lopás, garázdaság, ilyesmi.  Vannak köztük csendesek, de sokat beszélő, karizmatikus személyiségek is, és olyanok, akik rendkívül agresszívek. Többségüknek van családja, még olyan is, ami azért ad valami támaszt, de sokakat már korábban kiemeltek a családból, sokszor éppen a család volt rossz hatással rájuk vagy bántalmazták őket. Abban szinte kivétel nélkül egyeznek, hogy nagyon nehéz sors van már mögöttük.

 

Hogyan próbálják „megjavítani” azt, aki idekerül?

 

Azt nagyon fontos kiemelni, hogy az intézetben áldozatként, nem bűnelkövetőként tekintenek rájuk, akkor is, ha egy bűneset miatt kerültek oda. Az előzetesben lévők a legzártabb részleg, ők várnak az ítéletre, itt szigorúbbak a szabályok, kapcsolatuk lehet a családdal, de ki nem mehetnek. A Javító, ha lehet így mondani, az egy lazább hely, ahonnan ki lehet járni programokra, meg bejárhatnak őket látogatni, illetve ők is mehetnek a családhoz kimenőre, ha minden rendben a magatartásukkal. A cél az integrálás segítése, hogy minél több olyan tudással, tapasztalattal, felelősségvállalással felszereljék őket, hogy utána vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, ne kövessenek el újra bűncselekményt, normakövető állampolgárrá váljanak, saját családot tudjanak építeni. Mindenkinek kell valamit tanulni, aki csak négy általánossal jön, az azt folytatja, de elérhető dajka és vendéglátói tanfolyam is is 8. osztály után, hogy egy képesítést adjanak a kezükbe. Az iskolai oktatás mellett próbálják őket támogatni abban, hogy az önértékelésük, konfliktuskezelési képességük növekedjen. Van pszichológus, egyéni fejlesztések, nagyon sok mese, dráma, kézműves foglalkozások, élménypedagógia, kutyás terápia és nagyon fontosak a hitéleti foglalkozások, találkozások. Az ilyen 8-10 fős családiasabb csoportokhoz tartozik 2-3 állandó nevelő, az iskolában, az udvaron, ebédlőben találkoznak a többi csoporttal. Sok külsős önkéntes is jár be, különböző programokat szerveznek nekik. Így jártunk be mi is a plébániáról, Szabolcs meg már régóta. Általában másfél-két évig maradnak  itt a lányok, szinte mire megismered őket, már jön a következő. Kérdés, hogy ennyi idő alatt mit lehet segíteni, milyen változást lehet elérni. Nem csak nekünk, mert önkéntesként kevés időt töltünk velük, hanem magának az intézetnek is kevés a két év, nekem úgy tűnik. Mégis egy kis kapaszkodó, hogy egy pillanatra megálljanak, és lehetőséget kapjanak egy új utat kezdeni, valahol máshol folytatni.

 

 

Mennyire értékelik a lányok az intézetet és amit itt kapnak – ahogy Szabolcs fogalmaz a filmben –, hogy itt biztonságban vannak?

 

Nagyon-nagyon sok mindent kapnak, de ezek a lányok ezt mégis egy „aranykalitkának” élik meg. Minket is szinte bolondnak néztek, hogy minek járunk be. Provokáltak, hogy tudnak-e belőlünk valami csúnya szót kiszedni meg megbotránkoztatni, mert valahogy azt hiszik rólunk, főleg, hogy mi a plébániáról mentünk, hogy biztos szent életűek vagyunk. El is hangzott tőlük az a szívszorító mondat, hogy: Mi nem vagyunk olyan jók, mint ti. Nagyon alacsony az önértékelésük, mélyen beléjük ivódott: mi rosszak, kevesebbek vagyunk. De sokszor agresszívak, balhéznak, ez nem egy zárt intézet, hanem időszakonként kimehetnek, és hát ilyenkor nem mindig jönnek vissza, megszöknek. Néha maguktól visszajönnek vagy visszahozza őket a rendőr és akkor annyival hosszabbítják a büntetésüket. Amikor bekerülnek. nehezen fogadják el, amikor meg vége a büntetésnek, gyakran maradnának, mert nem biztosak még magukban. A legtöbben a végére értékelik, hogy tanulhatnak, támogatják őket, sokan próbálnak változni.

 

Ilyen ellenállás mellett mennyire lehet sikeres az integrálás? Mi történik, amikor visszatérnek az eredeti környezetükbe?

 

Én azt látom, hogy az a kiáltó probléma, hogy nincsen utánkövetés, és nincsen egy megtartó közösség, amikor innen kimennek. Visszakerülnek oda, ahol őket kirakják az út szélére, ahol egy zaklatott háttér van. Nagyon konkrétan, fizikálisan visszahúzzák őket. Volt egy lány, aki nagyon akart, megcsinálta a vendéglátós OKJ-t és dolgozott is, utógondozásban volt már itt, tehát ő nagyon lelkiismeretesen próbálta csinálni, s akkor valaki megjelent a múltjából és konkrétan elvitte. Egyszerűen, ahogy a kapun kirakta a lábát, már várták. Az utolsó időkben már nagyon aggódott, hogy ő most nem tudja mi lesz, meg nem akar kimenni, de hát nem maradhat itt örökre, ki kell menni a falakon kívül, s akkor láttuk utoljára. Egy másik lány, akik tízen voltak testvérek, és ő volt a legidősebb, bekerült valamiért és itt született babája. De közben otthon már „eladták” egy férfinak, oda kellett hazamenjen, mikor kimenője volt az intézetből. Mikor visszajöttek, a gyereken látszott, hogy nem az anyjával volt otthon, mert nagyon kapaszkodott belé. Azóta már egy másik férfival él, és van egy másik gyereke is, ennyit tudunk róla. Előfordul azért pozitív sztori is: már az Anyaotthonban az egyik, nagyon sérült, árva lány, aki meg is keresztelkedett, ő eleinte nagyon nem kommunikált velünk. Ennek a lánynak a párja egy nagyon szerény, csendes cigányember volt, szavát nem lehetett hallani. Kéthetente járt be a fiához és a párjához hűségesen, és ők aztán össze is költöztek, amikor kikerült. Ő azért egy rendezettebb környezetből jött, mert a nevelőanyja segítette. A történetek nyitott végűek, sok minden függ a visszafogadó környezettől, a nevelők is gyakran mesélnek jó esetekről és sokszor aggódásról. Azt is mondják, hogy gyakran csak egy-két év elteltével stabilizálódik a helyzete a lányoknak, akkor kapnak olyan visszajelzést telefonon, facebook-on, hogy már van családjuk, munkájuk, hogy miért is volt hasznos, amit az intézetben tanultak.

 

 

És ti önkéntesként mennyire érzitek hasznosnak a jelenléteteket?

 

A plébániáról mi csoportként jártunk be, kicsit keresve az utunkat, hogy mit tegyünk értük. Aztán azt fogalmaztuk meg, hogy a közöttünk lévő szeretetet akarjuk bevinni, úgy éreztük, hogy mi ezt tudjuk adni. Frontálisan mi nem beszéltünk Istenről. Minket nem is úgy fogadtak, nekünk nincs olyan karizmánk, mint Szabolcsnak, akit a filmben láttunk. Mi kézműveskedtünk, körmöt festettünk és közben beszélgettünk velük. Próbáltuk megismerni őket. Egy magot el lehet vetni és nem tudhatjuk, hogy ez évekkel később hogyan fog kihajtani. Ez volt nekem egy kapaszkodó. De mindig kérdés volt bennem, hogy van-e ennek értelme. A saját határainkat tágítottuk, elfogadóbbak lettünk, mindenféleképpen egy önismereti dologgá is vált nekünk az, hogy ide bejártunk. Aztán alakult az Anyaotthon és ott találtam meg a helyemet. Amikor egy lány terhes lett, korábban az történt, hogy elment szülni, aztán három hónapot lehetett a babával és utána vagy a családjában vállalta valaki, vagy örökbe adta a gyereket, az anya pedig visszajött. Az anyaotthon azért alakult, hogy itt együtt lehetnek a gyerekükkel egy-két évig, amíg a büntetésüket töltik. Itt négy anyának van hely, és most épp négy anya és négy kisbaba van, de volt olyan is hogy hat anyát is be kellett fogadni.

Nekem ez szívemhez közelebb álló cél volt, és eleinte a férjemmel együtt jártunk, hogy egy férfiképet is lássanak. Náluk a férfi az legtöbbször bántalmazó, sokszor az apa vagy a barát börtönben ül, és onnan fenyegetőzik. Szerettük volna, hogy lássák, vannak olyan férfiak is, akik máshogy beszélnek a nőkkel, meg a gyerekekhez is máshogy viszonyulnak. Bemutatni egy más családképet és apaképet is. Miután megszületett a lányunk, kicsit szünetet tartottunk, és most csak Abigéllel járok, mert ő nagyon boldog ettől: annyira szereti a babákat, hogy bemegyünk és ölelgeti őket, teljesen odavan. Itt kézzelfoghatóbb, hogy tudunk adni: mondókázás, éneklés, közös játék a gyerekekkel és mi is sokat kapunk ebből.

 

 

A filmben Szabolcs is elmondja, hogy mennyi visszahúzó erő hat a lányokra, és ő csak abban tud segíteni, hogy elvezesse őket egy olyan élményre, egy Istentapasztalatra, ami olyan erős, hogy segít újrakezdeni, segít a rosszra nemet mondani.

 

Nagyon jól bemutatta a film és nagyon megindító volt, ahogy megérintette ezt a lányt a Jóisten. Nagyon jól átadta a hangulatát, hogy milyen, amikor Szabolcs bejön, mi az ő célja, és átjön, hogy ezek az alkalmak milyen jók, és az a tábor is, ahová kivitte őket, ahol megérintődött… De rögtön, ahogy visszajött a nevelőbe, már ott visszaesett a régi környezetbe, és már ott a lányok húzták magukkal, kicsit el is szigetelődött tőlük a megtérésével. Mindig vannak olyanok egy-egy csoportban, akiket megérint a hit, Béla atya is jár be tőlünk, többen megkeresztelkedtek a lányok közül, mi is segíttettük őket ebben. Az lenne nagyon jó szerintem, ha ott is felkarolná így őket valaki, ahol laknak, ha tartozhatnának ott is egy pozitív közösséghez. Mert persze, hazamennek, ott a saját barátok már várják őket, és nagyon könnyen visszahullanak. A kisebb-nagyobb közösség az, ami megtart, minket, keresztényeket a világban. Akárhová is megy valaki vissza, kellene ott egy közösség, amelyik csak havonta megkeresné őt, mert ő magától nem fog közösséget keresni!

 

Akkor nemcsak az intézetnek és Szabolcsnak van dolga ezzel, hanem a közösségek és egyének segítsége is kellene ahhoz, hogy sikeres legyen a visszailleszkedésük a társadalomba?

 

Abszolút. Bennem az a vágy van, hogy amikor az emberek ránéznek ezekre a lányokra, lássák, hogy nagyon nehéz sorsból jönnek és szinte determinált, hogy hogyan alakul az életük. Ki van vágva az útjuk előre, és nagyon nagy erőfeszítés arról letérni. Szeretném, ha ezt mindenki látná. Ezért is nagyon jó, hogy ez a film elkészült. A megértést segíti. Ne nézzem le, ne ítéljem el, nézzek mögé a viselkedésének, hogy ne mi meg ők legyen, hogy ne démonizáljuk őket. Látnunk kell az okokat is, amiért a bűnözés felé fordulnak. Valójában hibáztathatók? Én mit tennék a helyében? Amikor már semmi lehetőségem sincs, csak elvenni? Át tudom-e érezni, hogy valakinek nincs semmiféle jövőképe?

Mondok egy példát. Sokan azt gondolják, hogy a tudatlan nőknek meg kéne tanítani a fogamzásgátlást, és akkor nem születne annyi gyerek a szegénységbe. De az az igazság, hogy ezeknek a nőknek nem a saját kezükben van ez a probléma. A férfinak az az érdeke, hogy minél hamarabb szüljön az a nő, neki, és onnantól fogva a férfihoz van láncolva. Hiába magyarázod, hogy működik a fogamzásgátlás, ha azt nem a nő irányítja. Azt is sokan gondolják, hogy itt főként cigányokról van szó, de nem, az intézetben sem csak cigányok laknak, és persze léteznek kulturális sajátosságok, de egyáltalán nem a nemzetiség a probléma, a szegénység a probléma. Az állam felé ez egy óriási felkiáltójel, hogy itt előbb kellene lépni, segíteni már helyben a szegénységben élő családokat, az elmaradt falvakat.

 

 

Bár több minden feltárul a filmben az általad is látott mély problémákról, valahogy nekem mégis a remény erősebbnek tűnt. Az a remény, ami már túl van azon, amit emberileg adni lehet, ez már az Istenből fakadó remény. Szabolcs is így tekint rájuk a velük megélt sok kudarc ellenére. Te hogy látod ezt?

 

Igen. Ezt az egy dolgot látom én is lehetségesnek, hogy azt a magot elvetni bennük, hogy ha nehéz is – és én ezt nagyon átérzem és látom, hogy mennyire nehéz nekik –, de tudnak saját döntést hozni. Segíteni őket, hogy tudjanak saját döntést hozni. Hogy elhiggyék, hogy Istennek terve van velük és lehet újat kezdeni.

 

***

 

A Javító című filmet egy évig forgatták az alkotók résztvevő megfigyelőként. Hetente bejártak Szabolccsal az intézetbe, összebarátkoztak a lányokkal, s így alakulhatott ki az a légkör, amiben természetesnek vették a kamera jelenlétét. A filmet 2020. szeptember 26-án mutatták be, majd a járványhelyzet miatt csak néhány nyilvános vetítésre kerülhetett sor, így az alkotók november 13-tól ingyenesen elérhetővé tették a filmet, amely itt megtekinthető.

Reméljük, hogy a járvány elmúltával filmklubokban, plébániai csoportokban közösen is megnézik, és társadalmi gondolkodás indulhat erről a fontos témáról.

Fotó: Képkockák a filmből / shoeshine.hu

Legújabb könyveink: