Lehet-e nyelv helyett etnokonyhára identitást építeni?

Kisebbség, nemzetiség, anyanyelvhasználat, identitás? Megannyi kérdés, amiről Báthory János etnográfus, szociológus, kisebbségpolitikus, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal egykori elnökének véleményét olvashatjuk.

lehet-e-nyelv-helyett-etnokonyhara-identitast-epiteni

Nyugat-Európában és a tengeren túl élő magyarok megállapítása szerint a megszűnő magyar identitás utolsó „bástyája” a konyha: ahol a magyar nyelvet már a szülők sem beszélik, ott a gulyás, a pörkölt, vagy csak a fokozottabb pirospaprika-használat jelzi a magyar eredetet.  Aki itt tart, az menthetetlenül asszimilálódik, identitást vált. Vigasz, csak nem a mi számunkra, hogy ettől még kiváló amerikai, ausztrál, svéd vagy német állampolgár, sőt hazafi lehet. A csekély számú kivétel, aki erről az egyirányú útról visszafordul, azzal kezdi, hogy fogcsikorgatva és életéből több évet is erre áldozva megtanul, újratanul magyarul. A kisebbségi magyarok számára tehát a nyelv az identitás központja.

 

 

 

 

Báthory János etnográfus, szociológus

 

A magyarországi kisebbségek esetében viszont az a helyzet, hogy az anyanyelv és az ahhoz kötődő kultúra nem játszik központi szerepet az identitás felépítésében. A legkülönbözőbb „kisebbségek napja”-típusú rendezvényekhez és programokhoz képest elenyészően kevés azoknak a száma, amelyek a kisebbségvédelem lényegére, az anyanyelv megtartására, tanulására, újratanulására irányulnak.

Tudjuk, hogy az identitás összetett dolog, számos eleme van, amelyek hierarchikusan rendeződnek, azaz van létfontosságú összetevője és vannak kevésbé fontosak.

A sorrend nem abszolút, közösségről közösségre változhat, de az biztos, hogy az anyanyelv ebben a sorrendben elől áll, az etnospecifikus konyha pedig hátul. Ezek után a kérdés úgy szól, hogy lehet-e nyelv és az ahhoz kötődő kultúra helyett babos káposztára identitást építeni? Természetesen, a babos káposzta behelyettesíthető sztrapacskával, mititejjel vagy stifolderrel.

 

 

Tézisem a következő: A kisebbségi vezetőknek legalábbis egy része lemondott arról, hogy az identitás központi, legfontosabb részeként az anyanyelvet és az ahhoz kötődő kultúrát határozza meg, ennek művelését, megmentését, újratanítását tűzze ki gyakorlati célként. Helyette az identitás lényegtelenebb elemei, a származás – helyesebben a származástudat –, az anyaországhoz fűződő újkeletű politikai kapcsolatok, a közösséghez tartozás pszichológiai igénye és nem utolsósorban a szervezethez tartozás gyakorlati előnyei kerültek előtérbe.

 

 

A cigányság esetében a környezettől eltérő fizikai antropológiai különbségek, népszerűbb kifejezéssel a faji jellegzetességek, a diszkrimináció és a diszkriminációként interpretált szociális helyzet, valamint egyféle, feltételezetten a cigányság egészére jellemző mentalitás, gondolkodásmód, világfelfogás, életstratégia és hasonló, nehezen meghatározható elemek alkotják az anyanyelvet mellőző identitást. Utóbbiak közös jellemzője, hogy a kulturális antropológia művelői megpróbálkoztak ugyan az egyes elemek körülírásával, de sem gádzsó romológustól, sem roma szerzőtől nem olvashattuk még az identitás eme lényegesnek tartott elemeinek tartalmáról korrekt és részletes leírást. Közös a többi kisebbséggel az, hogy az identitás nyelvi és kulturális központja helyett ezek a – véleményem szerint bizonytalanabb és lényegtelenebb – tényezők kerültek a középpontba. És ne feledkezzünk el a többségi előítéletekről és az azonosulási szándékot visszautasító gesztusokról, amelyek külső meghatározó tényezőként erősítik a cigányság identitását.

Túlzásában is elgondolkodtató megfogalmazás szerint a cigány közösséget a többség előítéletei, elzárkózása, az asszimilációs szándék visszautasítása tartja egyben.

Folyik az anyanyelv nélküli kisebbségi identitás elméleti megalapozása is. Elég a kisebbségi törvény módosításának több éves vitáira emlékeztetni: azok a legkevésbé sem az anyanyelv pozíciójának megerősítéséről szóltak, hanem a kisebbségi önkormányzati rendszer kiterjesztéséről, új tisztségek létesítéséről. A kisebbségi törvény tízéves évfordulóján a kisebbségi jogok akkori biztosa kijelentette, hogy a magyarországi németek többségének a nyelve magyar és csak a szíve német. Az etnikai eredetnek, mint identitásképző tényezőnek az ilyen előtérbe helyezése az én felfogásom szerint – ki kell mondanom – súrolja a rasszizmus határát. Nem véletlen, hogy ezt a részt az írásos változatból bölcsen kicenzúrázták.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltozás után pozícióba kerülő kisebbségi elit a nyelvi asszimiláció előrehaladott állapotát örökölte.

Felelőssé tehető azonban azért, hogy az új helyzetben nem nyitott új lapot, nem hirdetett meg nyelvmentő stratégiát, nem erre koncentrálta az anyagi és szellemi erőket, hanem folytatta az elődök szervezet-centrikus stratégiáját. Ilyen értelemben kisebbségi fronton sem beszélhetünk igazi rendszerváltozásról. Szociológus van elég, aki megmérje, hogy hogyan pusztul az anyanyelv, csak nyelvtanár akad kevés, aki tanítaná az anyanyelvet. Inkább kitaláljuk, hogy létezik anyanyelv nélküli kisebbségi identitás.

 

Dunai Svábok Világtalálkozója, 2019

 

Valóban akad rá példa, Európában is. De csak kivételt erősítő szabályként. Az angolul beszélő írek nem kevésbé írek, mint azok, akik még beszélik a gaél nyelvet. Az ír identitás többi eleme azonban olyan erős, hogy az ősi nyelv általános használata nélkül is elegendő annak fenntartásához. Van zsidó identitás is a legkülönbözőbb nyelvek használata mellett, de ez a példa is kivételes: a vallás és a hagyomány ereje azokat is megtartja, akik nem vallásosak. De mindkét kivételesként idézett esetben van nyelv, amely a nyelvet nem beszélők számára is menedék, és folyamatos az erőfeszítés a nyelv újratanulására.

A mi térségünkben tapasztalat, hogy a nyelvüket elvesztő kisebbségi közösségek menthetetlenül beolvadnak a többségi nemzetekbe.

A nyelvnélküli, másod- és harmadlagos jelentőségű elemekre épített identitástudat ideiglenes, átmenet a teljes asszimiláció felé. Nem kivételek e törvény alól a kisebbségben élő magyarok sem, akiknek az asszimilációs vesztesége évről-évre növekszik.

 

A kialakult helyzetben nekem, mint volt állami hivatalnoknak is megvan a személyes felelősségem. Például abban, hogy annak idején a Kisebbségi Kerekasztal kormányzati oldalán nem erőltettem akár a kisebbségi vezetők, és saját hivatali kollégáim ellenében is egy olyan koncepciót, amely nem szervezetközpontú, hanem anyanyelvközpontú. A rendszerváltáskor ugyanis két út állt előttünk a kisebbségi jog területén: vagy az anyanyelvhez fűződő jogokat határozzuk meg részleteiben, vagy meghatározzuk a kisebbségi önszerveződés jogi és gazdasági kereteit. A kisebbségi vezetőkkel egyetértve az utóbbit választottuk.

 

 

Az anyanyelvközpontú identitást központba helyező koncepció háttérbe szorulását nem utolsó sorban az is ránk kényszerítette, hogy evidenciaként kezeltük a cigányság besorolását a kisebbségek közé. Az utólag mindent tudók ma azt állítják, hogy ők már akkor megmondták, hogy ez nem jó megoldás. A valóság az, hogy ezt akkor nem lehetett másként csinálni.

 

Kikerülhetetlen lépés volt, hogy a cigányok is megkapják ugyanazt a státuszt, amelyet a többi nemzetiség, a németek, szlovákok, „délszlávok” és románok  élveztek korábban.

Csakhogy a cigányság túlnyomó részének generációk óta magyar az anyanyelve, és ez eleve kizárta egy nyelvközpontú törvényi szabályozás lehetőségét. Ezért született meg az a felemás kisebbség-definíció, amelyben az anyanyelvi kritérium lebegtetett: csoportszinten kritérium, de a kisebbséghez tartozás egyéni eseteiben nem követelhető meg. Ez az ellentmondás azóta minden törvénymódosításnál visszaköszön, amikor azt vitatjuk, hogy egyénként ki tartozik az adott kisebbséghez. Ez az egyik akadálya a választási módszer további szigorításának. Gyakorlati következményként pedig azt eredményezi, hogy a rendelkezésre álló anyagi és szellemi energiák nagyobbik része fordítódik a szervezeti keretek öncélú fenntartására és kisebbik része szolgálja az anyanyelv védelmét.

 

Egy nemzetisegi konferencián, balról jobbra: Nyáry Lászlo, Báthory János, Szász János 

 

Visszazökkenve civil magyar identitásomba, őszintén kijelenthetem:

a többségnek is jobb lenne, ha nem tűnnének el a kisebbségi nyelvek, és nem alakulna ki a nyelvnélküli kisebbségi identitás.

Ez ugyanis az etnikai származást tenné meg az identitás fő bázisává. Ez pedig a legkevésbé sem kívánatos, sőt, igen veszélyes. Egyebek között azért, mert ezen az alapon kétségbe lehetne vonni legtöbbünk magyarságát. A magyar nemzet származási szempontból az egyik legösszetettebb Európában, és a közös nyelv és a közös kultúra a legfőbb összetartó ereje. Kinek fűződik ahhoz érdeke, hogy megkérdőjelezze a több évszázados asszimilációs folyamat érvényességét, a magyar identitás lényegét? A modern etnikai identitás épített mű, kulturális konstrukció. Más kérdés, hogy akkor tökéletes, ha úgy látszik, mintha Isten adta, természetes jelenség volna. De bármennyire így van, az identitásépítésnek korlátai vannak. Nem lehet akármikor, akármiből, akármilyen identitást építeni. Ha már az „építés” metaforáját használjuk, elmondhatjuk, hogy csak adott alapanyagokból tudunk építeni.

Ha van kő, kőházat építünk, de legtöbbször azt is faragni kell. Ha nincs, téglát kell gyártanunk. Meggyőződésem szerint az egészséges európai nemzeti és etnikai identitás legfőbb alapanyaga a nyelv és a nyelvhez kötődő kultúra.

A nyelvmentéshez, nyelvfejlesztéshez, nyelvtanításhoz nem elnökökre és titkárokra, parlamenti képviselőkre és államtitkárokra van szükség. Ahhoz nyelvészetet kell tanulni, több nyelven tudni, szűk akadémiai kutatószobában negyven éven keresztül cédulázni, szótárt, nyelvkönyvet szerkeszteni.

 

 

Mindezt a szokásos értelmiségi éhbérért. Azután elmaradott települések lerobbant iskoláiban, nagy létszámú osztályaiban anyanyelvet kell tanítani. Ennek az erőfeszítésnek a megtérülése távoli és bizonytalan. A felnövekvő cigány elitnek nincs ideje, ereje és szándéka ezt az utat végigjárni, pedig ez lenne az igazi „lungo drom”. Gyors eredmény, évek, hónapok alatt előállítható, politikai harcba vihető, tömegbázist biztosító identitásra van szükség. Kulturális tartalmú identitás helyett politikai tartalmút kell építeni. Könnyebb megtanítani, hogy cigány/roma az, akit elnyomnak, megkülönböztetnek, üldöznek…, akiknek ellenségei a gádzsók, akikkel szemben ki kell vívniuk egyenjogúságukat.

 

Közöttünk, gádzsók között mindig lesz olyan, aki cselekedeteivel, szavaival elegendő ürügyet szolgáltat ennek a szembenállásra épített identitásnak a fenntartásához. Aki azt hiszi, hogy   cigányellenességével szembenáll a cigány politikai törekvéseknek, pedig akaratán kívül csak kontrázik ehhez a nótához. Ezért most megsúgom saját „fajtámnak” a nagy titkot, hogy miképpen tudná elérni, hogy a modern cigány identitásnak ne ez a rosszabbik változata érvényesüljön: nem kell mást tennie, mint kitartóan szeretni a cigányokat.

Fotó: Báthory Jánosról: A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság archívumából; kezdőkép (illusztráció): parokia.hu

Legújabb könyveink: