Lehetnénk akár jó karanténkeresztények is

Minden percben szembejön a csábítás arra, hogy megosztó, másokat bántó internetes ítélkezésekkel értsünk egyet, de mindegyik alkalom próbatétel a kísértés elutasítására. Már hetek óta ádáz vita zajlik „állítólag keresztények” között arról, hogy felelőtlen, aki „még most is” misére jár, vagy hitetlen, aki nem. – Vélemény.

lehetnenk-akar-jo-karantenkeresztenyek-is

A hazai keresztény felekezetek közül a koronavírus-járvány őszi hullámában a református volt az első, amely leginkább összhangban az állami előírásokkal november 11. óta zárva tartja templomait, a közösségi tevékenységeket átmenetileg az online térbe utalva. Az összhang abban fogható meg, hogy a november második hetében meghozott állami járványügyi rendelkezések egyike az volt, hogy mindenfajta gyülekezés tilos, a másik pedig a mindennemű rendezvények tilalma; ebből értelemszerűen következett a reformátusok számára, hogy az állam – a járványügyi hatóság javaslatára meghozott – döntéseit magukra is kötelezőnek érzik, s nem veszik kiskapunak, hogy az alkotmány – 2012 óta: alaptörvény – tiltja azt, hogy az állam egyházakra is kötelező döntéseket hozzon a gyülekezéssel és általánosságban a vallásgyakorlás tartalmával kapcsolatban.

 

 

 

 

A Magyar Katolikus Egyház más utat választott. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia november 9-én rögvest leszögezte, hogy nem lesz újra a tavasszal megismert templomzár, ám apró betűs közbevetésként megjegyezte: „akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában”, felmentést kap az egyébként kötelező megjelenés alól a vasárnapi szentmisén.

 

A döntés természetszerűleg megosztotta a templomba járó katolikusokat, egyrészt számos templomban töredékére esett vissza a „fizikailag is jelen lévő” hívek száma, vagyis – egy erős hasonlattal élve – a közösség szájüregéből jó néhány fog eltűnt, másrészt a közösségi oldalakon méltatlanabbnál méltatlanabb eszmecserék kezdődtek arról, hogy

az-e a „buta és felelőtlen”, aki önmagát és másokat veszélyeztetve mégis misére megy, vagy az-e a „nem eléggé hívő”, aki nem él a katolikus egyház adta lehetőséggel, hogy továbbra is bemehet a templomba és a szentmisén magához veheti az Oltáriszentséget.

 

Aligha lehet valamely tábornak teljes igazsága, hisz lehetnek olyan emberek, akik a lelki egészségük épen tartását legalább annyira életbevágónak érzik, mint a testit, de olyanok is, akik bár szomjaznak a szentáldozás és a közösségben megélt hitgyakorlás után, erről lemondanak azért, hogy – a járványügyi szakemberek intelmeire hallgatva és az MKPK apró betűit megszívlelve – ne fertőződjenek vagy ne veszélyeztessenek másokat, adott esetben tünetmentes fertőzőként.

 

Magából a vitatkozásból viszont következik néhány dolog:

 

1. Nehezen harcolhatunk a kereszténységgel nem összeegyeztethető „verbális fegyverekkel” a saját, helyesnek vélt kereszténységértelmezésünkért, nagyon könnyen vethetünk rossz fényt éppen a kereszténységre a párbeszédben való agresszív részvétellel.

 

2. Ha másokat sértegetünk, vétünk a szeretet parancsa ellen.

 

3. Ha az MKPK „lazít” a szentmisén való részvétel kötelezőségén járványügyi megfontolásokból, akkor a távolmaradók hite vagy „kereszténysége” pusztán a távolmaradás által nem kérdőjelezhető meg, voltaképpen állampolgári kötelességüket teljesítik azzal, hogy a „ne gyülekezz!” felszólításnak eleget tesznek.

 

4. Aki mégis templomba jár a járvány második, eldurvult hullámában, nem tesz mást, mint él a püspökkar adta lehetőséggel, és ha betartja a távolságot, a maszkviselés szabályait, fertőtleníti a kezét, vagy épp tünetesként talán mégis inkább otthon marad az indulása előtti utolsó pillanatban, felelős kereszténynek és jó állampolgárnak tekinthető.

 

5. A véleménykülönbséggel élő keresztény embereknek, embercsoportoknak – talán pont a vállalt értékvilágukból következően – éppen hogy példát kellene mutatniuk a nagyvilág számára, hogy a megannyi társadalmi kérdés mentén megosztott közösségek képesek felülemelkedni nézeteltéréseiken, és „verbális jelenlétükkel” is vázolni egy testvériesebb földi élet lehetőségét.

Az online világba „költözött” kereszténység – a járványhelyzethez alkalmazkodva – már tavasszal gyorsan „edzőtáborba” vonult.

A plébániák sorra szervezték online alkalmaikat, és rengeteg hívő informatikus vagy „számítógépes vénával” megáldott pap állított össze gyűjteményeket, amelyeknek köszönhetően az online szertartásokat választók – választani kényszerülők – most néhány hétig, de remélhetőleg nem hónapokig menedéket találnak.

 

A kísértés természetesen igen nagy arra, hogy gyűlölködő, bántó, egymást kiosztó megnyilvánulások mellé adjuk az egyetértő jelzéseinket, esetleg spékeljük meg egy-két olcsó szófordulattal, de nem figyelmen kívül hagyható tény, hogy – és ez is tartalma a hitünknek – éppen ez lesz egyszer rajtunk számon kérve az örök élet kapujában.

 

Este gyújthatunk gyertyát – aztán fújjuk is el! –, imádkozhatunk, családtagjainkkal pedig – ha ott vannak, ha nem – már számos technikai lehetőségnek hála, beszélgethetünk, láthatjuk is egymást. Ilyenkor talán több időt töltve az online térben, láthatunk olyan embereket is, akiknek szükségük lehet egy-egy jó szóra, pozitív visszajelzésre, törődő érdeklődésre, bátorításra. Ugyanannyi energia, mint a veszekedés – s talán a gyümölcsei is jobb ízűek lesznek.

Fotó: Jeyaratnam Caniceus / pixabay

Legújabb könyveink: