Ma indul útjának a világ Új Városait összefogó nemzetközi hálózat: a Nuova Global. Mi is kíváncsian várjuk, milyen újdonságot hoz ez szerkesztőségünk és lapunk életébe. Miről is van szó és hogyan jutottunk el ennek az új ...
Lehetnénk akár jó karanténkeresztények is
Minden percben szembejön a csábítás arra, hogy megosztó, másokat bántó internetes ítélkezésekkel értsünk egyet, de mindegyik alkalom próbatétel a kísértés elutasítására. Már hetek óta ádáz vita zajlik „állítólag keresztények” között arról, hogy felelőtlen, aki „még most is” misére jár, vagy hitetlen, aki nem. – Vélemény.
A hazai keresztény felekezetek közül a koronavírus-járvány őszi hullámában a református volt az első, amely leginkább összhangban az állami előírásokkal november 11. óta zárva tartja templomait, a közösségi tevékenységeket átmenetileg az online térbe utalva. Az összhang abban fogható meg, hogy a november második hetében meghozott állami járványügyi rendelkezések egyike az volt, hogy mindenfajta gyülekezés tilos, a másik pedig a mindennemű rendezvények tilalma; ebből értelemszerűen következett a reformátusok számára, hogy az állam – a járványügyi hatóság javaslatára meghozott – döntéseit magukra is kötelezőnek érzik, s nem veszik kiskapunak, hogy az alkotmány – 2012 óta: alaptörvény – tiltja azt, hogy az állam egyházakra is kötelező döntéseket hozzon a gyülekezéssel és általánosságban a vallásgyakorlás tartalmával kapcsolatban.
A Magyar Katolikus Egyház más utat választott. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia november 9-én rögvest leszögezte, hogy nem lesz újra a tavasszal megismert templomzár, ám apró betűs közbevetésként megjegyezte: „akik úgy érzik, hogy számukra a szentmisén való személyes részvétel veszélyt hordoz magában”, felmentést kap az egyébként kötelező megjelenés alól a vasárnapi szentmisén.
A döntés természetszerűleg megosztotta a templomba járó katolikusokat, egyrészt számos templomban töredékére esett vissza a „fizikailag is jelen lévő” hívek száma, vagyis – egy erős hasonlattal élve – a közösség szájüregéből jó néhány fog eltűnt, másrészt a közösségi oldalakon méltatlanabbnál méltatlanabb eszmecserék kezdődtek arról, hogy
az-e a „buta és felelőtlen”, aki önmagát és másokat veszélyeztetve mégis misére megy, vagy az-e a „nem eléggé hívő”, aki nem él a katolikus egyház adta lehetőséggel, hogy továbbra is bemehet a templomba és a szentmisén magához veheti az Oltáriszentséget.
Aligha lehet valamely tábornak teljes igazsága, hisz lehetnek olyan emberek, akik a lelki egészségük épen tartását legalább annyira életbevágónak érzik, mint a testit, de olyanok is, akik bár szomjaznak a szentáldozás és a közösségben megélt hitgyakorlás után, erről lemondanak azért, hogy – a járványügyi szakemberek intelmeire hallgatva és az MKPK apró betűit megszívlelve – ne fertőződjenek vagy ne veszélyeztessenek másokat, adott esetben tünetmentes fertőzőként.
Magából a vitatkozásból viszont következik néhány dolog:
1. Nehezen harcolhatunk a kereszténységgel nem összeegyeztethető „verbális fegyverekkel” a saját, helyesnek vélt kereszténységértelmezésünkért, nagyon könnyen vethetünk rossz fényt éppen a kereszténységre a párbeszédben való agresszív részvétellel.
2. Ha másokat sértegetünk, vétünk a szeretet parancsa ellen.
3. Ha az MKPK „lazít” a szentmisén való részvétel kötelezőségén járványügyi megfontolásokból, akkor a távolmaradók hite vagy „kereszténysége” pusztán a távolmaradás által nem kérdőjelezhető meg, voltaképpen állampolgári kötelességüket teljesítik azzal, hogy a „ne gyülekezz!” felszólításnak eleget tesznek.
4. Aki mégis templomba jár a járvány második, eldurvult hullámában, nem tesz mást, mint él a püspökkar adta lehetőséggel, és ha betartja a távolságot, a maszkviselés szabályait, fertőtleníti a kezét, vagy épp tünetesként talán mégis inkább otthon marad az indulása előtti utolsó pillanatban, felelős kereszténynek és jó állampolgárnak tekinthető.
5. A véleménykülönbséggel élő keresztény embereknek, embercsoportoknak – talán pont a vállalt értékvilágukból következően – éppen hogy példát kellene mutatniuk a nagyvilág számára, hogy a megannyi társadalmi kérdés mentén megosztott közösségek képesek felülemelkedni nézeteltéréseiken, és „verbális jelenlétükkel” is vázolni egy testvériesebb földi élet lehetőségét.
Az online világba „költözött” kereszténység – a járványhelyzethez alkalmazkodva – már tavasszal gyorsan „edzőtáborba” vonult.
A plébániák sorra szervezték online alkalmaikat, és rengeteg hívő informatikus vagy „számítógépes vénával” megáldott pap állított össze gyűjteményeket, amelyeknek köszönhetően az online szertartásokat választók – választani kényszerülők – most néhány hétig, de remélhetőleg nem hónapokig menedéket találnak.
A kísértés természetesen igen nagy arra, hogy gyűlölködő, bántó, egymást kiosztó megnyilvánulások mellé adjuk az egyetértő jelzéseinket, esetleg spékeljük meg egy-két olcsó szófordulattal, de nem figyelmen kívül hagyható tény, hogy – és ez is tartalma a hitünknek – éppen ez lesz egyszer rajtunk számon kérve az örök élet kapujában.
Este gyújthatunk gyertyát – aztán fújjuk is el! –, imádkozhatunk, családtagjainkkal pedig – ha ott vannak, ha nem – már számos technikai lehetőségnek hála, beszélgethetünk, láthatjuk is egymást. Ilyenkor talán több időt töltve az online térben, láthatunk olyan embereket is, akiknek szükségük lehet egy-egy jó szóra, pozitív visszajelzésre, törődő érdeklődésre, bátorításra. Ugyanannyi energia, mint a veszekedés – s talán a gyümölcsei is jobb ízűek lesznek.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Jeyaratnam Caniceus / pixabay