Dúl Géza atya: harminc év cigánypasztoráció

Miért van az Ön szívében és papi munkájában kiváltságos helye a cigány embereknek, közülük is a szegényebbeknek?

Helyén van az, hogy Jézust a liturgiában a legszebb épületekkel, templomokkal, a legművészibb alkotásokkal, miseruhákkal, értékes kelyhekkel vesszük körül. Azonban az embertársban, a szegényekben, a kitaszítottakban hozzánk közelítő Jézustól sem fordulhatunk el. Az anyagi és szellemi ráfordítás sohasem túl sok, amikor olyan emberek felé fordulunk, akik nem élnek emberhez méltó életet, nincs mit enniük, nincs munkahelyük, hiányzik a képzettségük is ahhoz, hogy a társadalom építő tagjai lehessenek.

Az egyháznak az egész társadalom felé küldetése van, de – Ferenc pápa szavaival élve – a periférián élőknek elsőbbséget kell élvezniük.

A cigány emberek hatszáz éve velünk élnek Európában. A kapcsolat minősége a többségi társadalommal ezalatt igen változó volt: voltak időszakok, amikor kiegyensúlyozottabb, máskor nem volt emberhez méltó a többségi társadalom és a cigány emberek viszonya egymással. Úgy szoktam fogalmazni, hogy szakadék keletkezett a cigányok és nemcigányok között. Persze mindkét oldalról mélyítették ezt a szakadékot: kölcsönös előítéletek, a sértő, egymásnak kárt okozó magatartások, a bűnözés, a másik lenézése, előítéletek. És ahogy ez lenni szokott, mindig „a másik fél a hibás!”

Hogyan kezdődött el személyes elköteleződése a cigánypasztorációban?

Hogyan kezdődött? Amikor 1987-től Valkón plébános lettem, kapcsolatba kerültem a helyi cigánysággal. A keresztelők alkalmával meghívtak, a cigánygyerekek hittanra is jártak, még elsőáldozók is akadtak közülük. Ezt azonban nagyon kevésnek éreztem, így lelkiismeret-furdalásom volt.

Számomra a fordulatot egy karácsonyi segélyakció hozta meg. A frissen megalakult karitászcsoporttal tartós élelmiszercsomagokat készítettünk elő, amit több mint 30 helyre vittek ki a csoport tagjai. Volt azonban két-három család, ahova nem vállalták, hogy kimenjenek. Mit tehet ilyenkor egy lelkipásztor? Fogja a csomagokat, és kiviszi saját maga. Aztán megértettem, hogy miért nem akartak kimenni. Olyan viszonyok fogadtak, amilyent Európában el sem tudtam volna képzelni. Egy dolog különösen megdöbbentő volt számomra: fölvették a „szocpolt” – ahogy akkor nevezték –, és egy új házat építettek belőle. Úgy építették az új, jó minőségű téglából készült épületet, hogy a régi vályogház tűzfalára húzták rá a téglaház hátfalát. A gyerekek nagyon élvezték, mert a vályogház ablakán kimászva be lehetett jutni az új épület nappalijába. Engem megdöbbentett a dolog.

Azt láttam, hogy nem elég pénzzel segíteni. Nem tudják jól felhasználni. Másfajta segítségre is szükségük van. Nincs, aki segítsen nekik. Meghívásnak éreztem, ha nem segítek, magukra hagyom őket.

Régóta visszhangzott bennem Chiara Lubich „Egy város nem elég” című elmélkedése. Ebben elénk rajzol egy másfajta evangelizációs modellt, amelyben meghatározó szerepet ad a város szegényeinek, a kitaszítottaknak, az utolsóknak. Feltettem magamnak a kérdést: miért nem teszek így? Nem kellene kipróbálni ezt a modellt? Mindig a falu cigányai jártak az eszemben, s arra gondoltam, hogy Chiara biztosan velük kezdené. Korábban ürügyet találtam rá magamnak, hogy miért nem így csinálom: „Az élethelyzetem nem teszi lehetővé. Itt van az egyházközség, a hittan, a családok. Nem hagyhatom őket magukra…” Sohasem mertem belekezdeni, mert azt éreztem, ez a munka teljes embert kér. Ezek a magyarázkodások azonban csak fokozták bennem a hiányérzetet, hogy úgy ne mondjam, a lelkiismeret-furdalást.

^{Nagypénteki liturgia Szátokon (ceferino.hu)}

Ekkoriban történt, hogy megkerestek a helyi cigányok, és kérték, hogy menjünk el egy szent helyre zarándokolni, „de csak mi cigányok”. Mondtam, hogy örömmel megyek, de ahhoz két dolog szükséges: az egyik, hogy szedjék össze a zarándokcsoportot, és fontos volna egy kis előkészület. Meg kell ismerni a szent hely történetét, énekeket, imákat tanulni, és hitünkről is megismerni egy-két fontos dolgot. Kijelöltünk egy három hónappal későbbi dátumot, addig kéthetenként találkoztunk. Kialakult egy felnőtt katekéziscsoport, Jézus életével, tanításával foglalkoztunk. Közülük többen kezdtek templomba járni, szentségekhez járulni, abból pedig még kivált egy katekumen csoport, amelynek tagjai áldozáshoz járultak, házasságukat rendezték az egyház előtt, stb.

Én nem éreztem, hogy valami különöset csinálnék. A paptársak azonban csodálkoznak, számukra ez nem volt olyan természetes, mint nekem. Nekik mintha egy számomra nem ismert akadályt kellene átlépniük. Ez az akadály pedig nem más volt, mint az előítéletek és talán rossz tapasztalatok fala.

Később értettem meg, hogy ez az a szakadék, ami a társadalom és cigányság között húzódik, az előítéletek a megbocsátatlan sérelmek világa, amely falat képez a két etnikum között.

Aztán 2000-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egy autóbuszt indított Rómába a cigánypasztoráció jubileumi évi találkozójára Szent II. János Pál pápával. A mi közösségünkből két házaspár utazott velük. Óriási élmény volt számukra. Sokat beszélgettek Keresztes Szilárd püspök atyával. Azután 2003-tól én lettem a MKPK cigánypasztorációs referens papja, 2006 után pedig Beer Miklós püspök atya megalapította a Váci Egyházmegyében a Ceferino Házat, és mint egyházmegyei referenst függetlenített a cigánypasztorációra.

^{Gyereknapi ünnepségen Szátokon 2021. májusában (Fotó: Lambert Attila, Magyar Kurir)}

Ennyi év pasztorációs tapasztalat után hogyan értékeli az egyház szerepét és lehetőségeit a cigányság körében?

Az egyháznak nagy esélye, helyzeti előnye van a cigányok és a társadalom rendezetlen kapcsolatának javításában. A saját hagyományaikat követő cigány emberek ugyanis mélységesen vallásosak. Ez talán nem látszik, de így van. Torz kép él a cigányságról, mert a cigány emberek mélységes istenhitét elfedik a bűncselekmények és a vallási gyakorlatukra rárakódott babonaságok. Az eredeti cigány hagyományokban nevelkedett roma ember mindig tudja a bajban, hogy van egy Atyaisten, akihez fordulhat, akire mindig támaszkodhat.

Nem érdemes a babonák ellen harcolni. Ha a hitet erősítjük, a babonák mellékessé válnak, szinte maguktól eltűnnek, és egyre inkább rendeződik az egyházzal és a társadalommal való kapcsolat is, persze, csak akkor, ha a társadalom és az egyház is nyitott erre az új kapcsolatra. Nagyon nagy a felelősségünk!

A cigányság körében nem is az istenhittel van a gond, hanem a vallási ismeretek hiányával, illetve azzal, hogy ez a hit nem tud betagozódni, mert létezik egy törésvonal,

amely megakadályozza a cigányok és nemcigányok egészséges, harmonikus kapcsolatát a társadalomban és az egyházban is. A szentségi közösség így nem válhat teljessé. A keresztség utáni vágy még jelen van a cigányság népi vallásosságában, de a teljes szentségi közösség az eukarisztiára, a házasság szentségére nem terjed ki, nem is beszélve a többi szentségről. A cigánypasztorációnak éppen az a feladata, hogy ezt a teljes szentségi közösséget helyreállítsa.

A cigányság öntudatra ébredésének idejét éljük. Keresi a helyét a társadalomban, az egyházban. Nem lehet visszaparancsolni a szellemet a palackba! Egyre több roma értelmiségi növekszik föl körülöttünk, akik nem csak a saját boldogulásukra gondolnak, hanem felelősséget éreznek a cigányságért is.

^{Életkép a Ceferino Házból (ceferino.hu)}

2007-ben, a Vatikánban volt szerencsém tolmácsként részt venni egy konferencián, amelyet a roma származású papok, szerzetesek számára szervezett a Vándorlók és Utazók Pápai Tanácsa. Szlovákiából, Romániából, Brazíliából, Indiából, Franciaországból, Olaszországból, Spanyolországból, Magyarországról, valamint a világ minden részéről voltak jelen papok, szerzetesek, szerzetesnők, diakónusok, akik nemcsak hogy romák voltak származásukat tekintve, hanem elkötelezettséget is vállaltak a saját népükért. Tenni akartak azért, hogy a cigányság megtalálja a helyét az egyház közösségében. Történelmi pillanatnak éreztem. Gyönyörűség volt látni, ahogy a záródokumentumot szerkesztették.

Láttam, ahogyan egy nép méltósággal elfoglalja helyét az egyházban, és Isten előtti felelősséggel kézbe akarja venni a sorsát. Ez egy jövőbe mutató prófétai jel.

Mit tart a legfontosabb eredménynek és mit a legnagyobb hiányosságnak?

A legnagyobb eredmény az, hogy a roma vezető értelmiséget kinevelő roma szakkollégiumok hálózata létrejött. Még többre volna szükség. Azért fontos ez, mert segíti a fiatalokat abban, hogy a felsőoktatásban megállják a helyüket, és megerősíti bennük a roma öntudatot, a kulturális önazonosságot. Jelentős dolog még, hogy a munkanélküliség csökkenésével a családok többsége jövedelemhez jutott.

Nagy hiányosság, hogy a szemináriumokban a papság kevés képzést kap arra, hogy a cigányság és a társadalom többi része közötti feszültségeket kezelje, hogy az egyház közösségét közel vigye a cigánysághoz.

A Boldog Ceferino Intézet fölkészített jó néhány cigány embert arra, hogy a papoknak segítségére legyenek a cigánypasztorációban. Olyan emberek ők, akik szeretnének valamit tenni az egyházukért, a cigányság és az egyház kapcsolatáért dolgozni. A lelkipásztorkodó papság ezt a lehetőséget nem használja ki eléggé.

Még nem elég az olyan egyházközség, ahol a plébános cigány munkatársakat alkalmaz. Az egyház közösségének jobban be kellene fogadni a roma világi munkatársakat.

Ismerek egy áldoztatási engedélyt kapott roma lelkipásztori munkatársat. A plébánosa kérte a püspökségtől. Meg is kapta. Az áldoztatás közben eleinte azt tapasztalta, hogy túl rövid volt az áldozók sora előtte. Voltak, akik nem akarták a kezéből elfogadni Jézust. Ez persze – nem is kell mondanom – önellentmondás, hiszen Jézus azt mondta: „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza…” (Mt 5,24) Talán a templomba járók is rájöttek erre az önellentmondásra, és idővel lassan-lassan kiegyenlítődött a sor. A közösség befogadta a roma áldoztatót.

Milyen javaslatai lennének, vannak a jövőt illetően?

Az első következik az eddig mondottakból: a szemináriumokban nagyobb óraszámmal be kellene vezetni a romapasztorációt, a romológiát. Nem csak elméleti tárgyként, hanem a gyakorlatban is, a papságra készülő ifjúságot ki kellene vinni a cigánysorra, belevinni az élet sűrűjébe. Egyfajta missziós lelkülettel felkészíteni őket.

Mit mondana azoknak, akik a bajok forrását, esetenként ellenséget látnak a cigányokban?

Ha a bajok megoldása helyett valaki mást hibáztat, és úgy gondolja, ezzel elhárította a saját felelősségét, fölmentve érzi magát, még tán a felelős cselekvéstől is. A megoldás abban rejlik, ha felteszem magamnak a kérdést, én mit tehetek azért, hogy előre vigyem az ügyet.

^{A Szátoki Közösségi Ház avatásán 2019. júniusában (Fotó: Fábián Attila, Magyar Kurir)}

Említene példát a kölcsönösségen, a közös felelősségvállaláson és méltóságon alapuló együttműködésre?

Talán a legmegrendítőbb élmény, amikor a szenvedélybetegségből valaki éppen a közösségért való felelősség miatt próbál kikerülni nehéz helyzetéből. Ez úgy is kezdődhet, hogy olyan valaki, akire életvitele miatt én nem is gondoltam volna – jelentkezik, hogy részt vegyen egy ünnepség rendezésében. A közösségünk egyik tagja így indult, azután elkezdett dolgozni. Lassan, vissza-visszaesve, de előre halad.  Sok-sok türelem kell hozzá. Tudnék említeni olyan esetet is, amikor az egyháztól távol álló személynek egy körmeneti eseményen vállalt kereszthordozása a megtéréshez, a rendszeres templomba járáshoz és áldozáshoz vezetett, most pedig elkötelezett munkatársunk az evangelizációban.

Közösségként is részt vesznek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kiemelkedő alkalmain. Hogyan készülnek?

Igen, természetesen ott leszünk szeptember 9-én a Hungexpón, amikor a kongresszus miséje cigány nyelven, cigány népi dallamokon szólal meg. Abban, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik napján a kongresszus szentmiséje a cigánypasztorációt helyezi a figyelem középpontjába, én az egyetemes egyház elismerését érzem a magyar cigánypasztoráció iránt. Nem minden országban esik akkora hangsúly az cigányság evangelizációjára Természetesen részt veszünk a misét követő fakultáción, ahol tanúságtételek, beszámolók hangzanak el. Megismerkedhetünk a tanodák, közösségi házak működésével, betekintést kapunk az egyházi roma szakkollégiumok életébe. Vallomások hangzanak el, hogy miben változtatta meg egy-egy cigány ember életét a nagy találkozás, hogyan találta meg helyét az egyházban, és hogyan alakította át az evangélium az egész életszemléletét. Végül a Kőbányai Szent László templomban folytatódik a cigánypasztorációs nap közös imádsággal, dicsőítéssel. Ennek végén egy gyönyörű gesztussal Székely János püspök atya, a Magyar Püspök Konferencia cigánypasztorációval megbízott püspöke fölajánlja a Szűzanyának a magyar cigányságot. A családi napon egy népesebb csoporttal érkezünk, és természetesen nem maradhat ki a záró szentmise Ferenc pápával. Meggyőződésem, hogy benne az egyháztörténelem nagy pápája látogat Magyarországra.