Kisebbség, nemzetiség, anyanyelvhasználat, identitás? Megannyi kérdés, amiről Báthory János etnográfus, szociológus, kisebbségpolitikus, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal egykori elnökének véleményét olvashatjuk.
Margaret Karram: Újra meg kell tanulnunk odalépni az emberekhez
A „testvéri közelség” idén a Fokoláre Mozgalom központi témája. Margaret Karram elnök elmagyarázza, miért választotta ezt a témát, mi az, ami különösen fontos számára, és hol vannak a közelség határai. Testvérlapunk, a Neue Stadt interjúja.

Margaret Karram Fokoláre Mozgalom elnöke. Arab származású katolikus, 1962-ben született Haifában, Izraelben. Zsidó teológiát tanult a Jewish University-n Los Angelesben. Több bizottságban dolgozott a három egyistenhitű vallás közötti párbeszéd előmozdításáért. Arab, héber, olasz és angol nyelven beszél. 2013-ban Yisca Harani zsidó kutatóval együtt a kultúrák és vallások közötti párbeszéd érdekében tanúsított odaadó munkájáért a „Mount Zion Award” elismerésben részesült.
Margaret, miért a felebaráttá válást választottad az idei év témájának a Fokoláre Mozgalom számára?
Eltűnődtem, hogy milyen világban is élünk. És az a benyomásom, hogy a történelemnek ezt a jelen szakaszát leginkább a magány és közömbösség jellemzi. Egyre terjed az erőszak, egyre több a háború, és ez rengeteg fájdalmat okoz az egész világon. Aztán a technológiára gondoltam, mely soha nem tapasztalt módon köt össze bennünket, mégis egyre inkább individualistává válunk. Egy ilyen világnak, mint a mostani, a testvéri közelség, a felebaráttá válás lehet az ellenszere; az a segítség, amellyel leküzdhetjük ezeket az akadályokat, és begyógyíthatjuk ezt a sok „rosszat”, amely eltávolít minket egymástól.
Hol kezdhetjük el?
Már hónapok óta foglalkoztat ez a kérdés. Azt hiszem, újra meg kell tanulnunk odalépni az emberekhez, újra meg kell tanulnunk úgy tekinteni rájuk, úgy bánni velük, mint testvéreinkkel. Éreztem, hogy először is lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanom, hogy én hogyan viselkedem azokkal, akikkel nap mint nap találkozom, vajon testvéreknek tekintem őket? Vagy közömbös vagyok irántuk, esetleg egyenesen ellenséget látok bennük? Sok kérdés tettem fel magamnak. Rájöttem, hogy időnként én is a legszívesebben elkerülnék valakit, mert tudom, hogy bosszantani vagy zavarni fog, vagy valami nehéz dologról akar beszélni velem. Ezért november közepén a Fokoláre Mozgalom vezetőinek a felebaráttá válásról szóló elmélkedésemet ezzel a címmel mutattam be: „Ki vagy te nekem?”
Mondanál nekünk néhány alapvető gondolatot, amivel ezt kifejted?
Szívesen. Négy gondolatot említek. Az első felebaráttá válás, amit a lelkünk megtapasztal, az Istennel való kapcsolatunkban születik. Ő maga az, aki rajtunk keresztül is közvetíti önmagát a felebarátnak. Ebben a vágyban, hogy szeressem a másikat, a bennem lévő Isten mozdul a másikban lévő Isten felé.
A második gondolat: A felebaráttá válás dinamikus. Teljes nyitottságot kér, hogy fenntartások nélkül fogadjuk be a másikat. Lépjünk be a látásmódjukba. Nem sorozatra lettünk legyártva! Mindegyikünk egyedi, más a természetünk, más a gondolkodásmódunk, a kultúránk, az életünk, a történetünk. Ahhoz, hogy ezt felismerjük és tiszteletben tartsuk, ki kell lépnünk saját mentális és személyes sémáinkból.
Aztán egy harmadik szempontról is beszéltél…
Igen. A harmadik szempont, amit hangsúlyozni szeretnék, hogy a testvéri közelség nem feltétlenül esik egybe a fizikai közelléttel, a hasonlósággal, az azonos kultúrához való tartozással. Ezt nagyon jól kifejezi az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd (Lukács 10,25-37). Megragadott a szamaritánus viselkedése: az a rablók kezére került ember az ő számára ismeretlen volt, sőt, egy másik népből származott. Tőle távoli kultúra és hagyomány szülötte. De a szamaritánus a felebarátja lett. Számomra ez a kulcsa az egésznek. Mindenkinek megvan a maga méltósága, attól függetlenül, hogy milyen néphez, milyen kultúrához tartozik, vagy hogy milyen a jelleme. A szamaritánus nem csak azért lépett oda hozzá, hogy megnézze, megsérült-e, hogy aztán továbbmenjen, vagy legfeljebb segítséget hívjon neki. Mellé szegődött, felebarátja lett és gondját viselte. Aztán a negyedik szempont…
… az mi is lenne?
…hogy hagyjuk magunkat megsebezni. Ahhoz, hogy a felebaráttá válás gyümölcsöző legyen, mindannyiunktól azt kéri, hogy ne féljünk, hagyjuk, hogy a másik megsebezzen minket.
Ez pedig azt jelenti: engedjük magunkat megkérdőjelezni, tegyük ki magunkat olyan kérdéseknek, amelyekre nincs válaszunk; legyünk készek sebezhetőnek, esetleg gyengének és alkalmatlannak mutatkozni. Meglepő lehet egy ilyen hozzáállás hatása. Gondoljunk csak bele, hogy egy kilencéves kisfiú azt írta nekem, hogy számára a felebaráttá válás azt jelenti, hogy „felemeljük a másik szívét”. Mi ez, ha nem a testvéri közelség csodálatos hatása? Felemelni a másik szívét.
Milyen változás következhetne be a Fokoláre Mozgalmon belül, ha jól élnénk a felebaráttá válást?
Ha valóban jól éljük, sok minden meg fog változni. Kívánom, remélem, és imádkozom érte, hogy így legyen. De azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a Fokoláre Mozgalomban már nagyon sokan élik a testvéri közelséget. Rengeteg kezdeményezés, rengeteg projekt létezik a békéért és a szegények megsegítéséért. Új fokolárokat is nyitottunk, hogy segíteni és fogadni tudjuk a menekülteket vagy gondját viseljük a teremtett világnak.
És mi az, aminek meg kellene változnia?
A kapcsolatok minőségének. Valamikor könnyebb jól bánni a Mozgalmon kívüliekkel és nehezebb közöttünk, akik ugyanehhez a családhoz tartozunk. Fennáll a veszély, hogy „illedelmes” kapcsolatokat ápolunk magunk között: nem bántjuk ugyan a másikat, de – felteszem a kérdést – vajon hiteles kapcsolatok ezek?
Ezért azt kívánom, hogy a projekteken túl a felebaráttá válás, a testvéri közelség mindennapi életstílusunkká váljon; és napjában többször is kérdezzük meg magunktól: Ezt a testvéri közelséget, ezt a felebaráttá válást élem? És hogyan? A felebaráttá válás fontos kifejeződése a megbocsátás. Irgalmasnak lenni a másikkal szemben – és magunkkal szemben is.
Ennek mi az üzenete a társadalom felé?
A felebaráttá válás nem csak vallásos vagy lelki hozzáállás, hanem közéleti és társadalmi is. Minden közegben meg lehet élni. A nevelés terén például, vagy az egészségügyben, és még a politikában is, talán ott a legnehezebb. Ha jól éljük, pozitív hatással lehetünk a kapcsolatokra ott, ahol vagyunk.
És az egyház felé?
Az egyház azért létezik, mert Jézus eljövetelével Isten a felebarátunkká vált. Az egyháznak, az egyházaknak az a hivatása, hogy tanúságot tegyenek a megélt testvéri közelségről. Nemrégiben zajlott a katolikus egyházban a szinódus. Mindkét közgyűlésén részt vehettem a Vatikánban. Több mint 300-an voltunk, mindenki más és más kultúrából. Hogy mit csináltunk? Gyakoroltuk a szinodalitást, a meghallgatást, a másik ember mély megismerését, gondolatának, kihívásainak és fájdalmainak befogadását. Ezek mind a felebaráttá válás ismérvei.
A szinódusnak az volt a mottója: „Együtt az úton”. Ez a folyamat rengeteg embert bevont az egész világról. A logója kifejezte a vágyat, hogy terjesszük ki az Egyház táborát, és senki ne érezze magát kirekesztve. Úgy gondolom, ez az igazi értelme a felebaráttá válásnak; hogy mindenki érezze a befogadást, az is, aki templomba jár, az is, aki nem érzi odatartozónak magát, vagy különböző okok miatt kifejezetten el is távolodott tőle.
A szinóduson Ferenc pápával
Szeretném, ha szólnánk egy szót a felebaráttá válás határairól. Hogyan éljük meg jól?
Ez fontos kérdés. Vannak határai? Azonnali válaszként azt mondanám, hogy nem kellene, hogy legyenek.
Csakhogy?
Nem lehetünk biztosak benne, hogy ami nekünk vagy nekem testvéri közelség és szolidaritás, az a másiknak is az. Egy kapcsolatban soha nem hiányozhat a másik szabadságának és lelkiismeretének tiszteletben tartása. Ez a két dolog lényegre törő minden kapcsolatban. Ezért fontos az, hogy amikor odalépünk valakihez, mindig tapintattal tegyük, ne ráerőltessük magunkat. A másik dönti el, hogy mennyi és milyen testvéri közelséget szeretne.
Van mit tanulni, igaz?
Feltétlenül. Elkövettünk jónéhány hibát. Azt gondoltuk, jót teszünk a másiknak, de megbántottuk. A lelkiségünk továbbadásának hevében olyan kapcsolatokat építettünk, amikor a másik nem mindig érezte szabadnak magát. Úgy tűnik, olykor, amikor jószándékkal megpróbáltuk szeretni a másikat, elnyomtuk őt. Nem volt bennünk elég tapintat és tisztelet a lelkiismerete, a szabadsága, az ideje iránt. És valamikor ez a gyámkodás a visszaélések bizonyos formáihoz is vezetett bennünket.
Természetesen, rendkívül fájdalmas helyzettel kell szembenéznünk, amelyben az áldozatoknak egyedülálló, tényleg egyedülálló fontossága van. Mert mi magunk nem fogjuk tudni megérteni eléggé, hogy mi történt.
Az áldozatok segítenek bennünket, hogy megértsük az elkövetett hibákat, és megtegyük a szükséges lépéseket, hogy soha többé ne történjenek meg.
Befejezésül mi a kívánságod?
Az, hogy ez a téma visszavezethessen bennünket a lényegéhez, amit Jézus adott nekünk az evangéliumban. Rengeteg példát mutatott nekünk azzal kapcsolatban, hogy mit jelent megélni a felebaráttá válást.
Amikor erre a témára gondoltam, Chiara Lubich egyik gondolata erőteljesen visszhangzott bennem. Így szól: „Van, aki »szeretetből« cselekszik. Van, aki úgy cselekszik, hogy igyekszik »szeretetté válni«. A szeretet belemerít minket Istenbe, és Isten a Szeretet. De a Szeretet, ami Isten: fény. És a fénynél látszik, hogy Isten Szíve szerint közeledünk-e a testvérhez és így szolgáljuk-e őt, úgy, ahogy a testvér kívánná, ahogy ő álmodná, mintha nem mi lennénk mellette, hanem Jézus”.
Köszönöm szépen a beszélgetést.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: CSC Audiovisivi
Forrás: Neue Stadt, 2025. 1. szám
Fordította: Fekete Mária