Megbocsátani az elkövetőnek: a szabadsághoz vezető szűk út

_{Roselyne Hamel és N. Kermiche találkozása. A képen N. Kermiche -nek biztonsági okokból csak a keze látható (fotó: Nouvelle Cité)}

Társlapunk, a francia Nouvelle Cité két szerzője konkrét események kapcsán azt járja körül, milyen út vezet ahhoz, hogy egy súlyosan bántalmazott vagy más módon komoly sérelmet átélt ember képes legyen megbocsátani az elkövetőnek. A francia társadalmat napjainkban mélyen megrázó két jelenséghez, a terrorizmushoz és a szexuális bántalmazásokhoz kapcsolódó két történet ismerhetünk meg. Az egyik egy iszlamista merénylet áldozatául esett idős pap testvérének tapasztalata, a másik egy gyermekkorában szexuálisan bántalmazott fiatalember története, aki könyvet is írt a vele történtekről és a feldolgozás folyamatáról. A kérdés elméleti, tudományos megközelítéséhez Guilhem Causse jezsuita filozófiaprofesszor és II. János Pál pápa kapcsolódó írásait hívjuk segítségül.

Roselyne Hamel és N. Kermiche: egy valószínűtlen és helyreállító barátság

2016-ban egy észak-francia faluban a reggeli misét tartó Jacques Hamel atyát és a misén részt vevő két szerzetesnőt valamint két másik hívet túszul ejtette két 19 éves iszlamista terrorista. A 85 éves atyát ott a helyszínen kegyetlenül megölték: késsel átvágták a torkát. Végül a rendőrség lelőtte a két menekülő terroristát. Hamel atya közismert volt szelíd, készséges természetéről, kifejezetten pártolta a muzslim-keresztény párbeszédet, halála így méginkább megdöbbentette és felháborította a franciákat és az egész világot. A kiengesztelődést és párbeszédet szorgalmazó életműve azonban folytatódik. Húga, Roselyne Hamel továbbviszi örökségét.

Jacques Hamel atya húga, Rosalyne és N. Kermiche, a két terrorista egyikének édesanyja beszél a megbocsátás és a testvériség útjáról a Nouvelle Cité újságírójának.

_{Jacques Hamel atya (forrás: Magyar Kurír)}

Hogyan tud megbocsátani valaki, aki ilyen traumatikus eseményt élt át?

Roselyne Hamel: E kataklizma közepette, amely mindannyiunkat magával sodort, volt bennünk annyi kegyelem, hogy kezdettől fogva nem éreztünk gyűlöletet a Kermiche család iránt. Legkisebb lányom, amikor a temetésre készültünk, azt mondta Lebrun érsek úrnak (Rouen érsekének): „Érsek úr, a szenvedés olyan hatalmas, hogy nincs helye a gyűlöletnek.” Ahhoz azonban, hogy megbocsássak, meg kellett értenem, mi történt. Egy éven át elmélkedtem a történteken. Minden nap számon kértem Istent, és nem mindig beszéltem vele udvariasan, ezt szégyelltem is. „A bátyám a tanítványod volt. Hol voltál, amikor megölték?” Egy évig meditáltam a gonoszság okairól. Egészen addig a napig, amíg fel nem tettem a kérdést magamnak, hogy „ki szenvedhet nálam jobban?” A választ Isten sugallta. „A gyilkos anyja milyen bűnösnek érezheti magát, és mennyi gúnyos pillantást kaphat!” Ezért elhatároztam, hogy elmegyek hozzá, és enyhítem a bűntudatát.

Kermiche asszony, amikor először fogadta otthonában Roselyne-t, úgy érezte, hogy bocsánatot kell kérnie tőle?

N. Kermiche: Igen, a fiam nevében ezt meg kellett tennem. A megosztás és a hit szellemében neveltem őt. Ha túlélte volna, biztos vagyok benne, hogy bocsánatot kért volna, ahogy tőlem is bocsánatot kért, amikor másodszor is hazahoztuk Szíriából. A magam részéről megbocsátottam Adelnek, mert manipulálták és megszédítették az ideológiájukkal, és már nem volt önmaga. A megbocsátás egy út. Továbbra is emlékszünk arra, milyen sérelmeket okozott, de megbocsátunk, hogy tovább tudjunk lépni, hogy más ajtókat nyissunk ki. Egy gyermek elvesztése lesújtó; a hit az, ami megtart.

_{Jacques Hamel atya sírja (forrás: Wikimédia)}

Milyen fontos lépéseket tett még a béke felé vezető úton?

Roselyne Hamel: Számomra a megbocsátás folyamata főként az egy hónapig tartó per végén, 2022 februárjában következett be. Ahogy tanúskodtunk, nyugodtan és harag nélkül, a három fiatal, aki a támadást szervezte, egyre kevésbé viselkedett közömbösen. Fokozatosan megértettük a gonoszság okait, amely megszállta és arra késztette őket, hogy annyi szenvedést okozzanak. Végül szót kértek, és bocsánatunkat kérték.

Milyen tanáccsal tud szolgálni, hogyan bocsássunk meg a mindennapi életben?

Roselyne Hamel: Igyekezzünk megérteni azt, aki megsértett minket, és bizonyítsuk ezt azzal, hogy odalépünk hozzá, esetleg csak egy köszönés erejére. Ha a bántás erőszakos volt, az gyűlöletet ébreszt, ami felemészt bennünket, és megakadályozza, hogy érzékeljük mindazt a jót, amit minden nap kapunk. Az élet Isten ajándéka, amit nem szabad hagynunk elrontani. Mára megbékéltem a szenvedésemmel.

(Marithe Sorre)

Hogyan lehet megbocsátani?

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat, amely a Jézus által adott gyönyörű ima középpontjában áll, az emberi tapasztalat egyik legnagyobb kihívását jelenti. A társadalom éppúgy, mint az egyház hosszú időn keresztül a megbocsátás kérdését inkább az elkövetőre gyakorolt hatása felől vizsgálta , és nem az áldozat szempontjából. Pedig ha tanulmányozzuk a témával kapcsolatos legfontosabb evangéliumi utalást (Máté 18,1–5), Jézus egyértelműen állást foglal, ahogyan azt Guilhem Causse jezsuita filozófiaprofesszor kifejti a Le pardon ou la Victime relevée című, megbocsátásról szóló könyvében[1]. „Az evangéliumi fejezet egy kérdéssel kezdődik, amelyet Krisztus a tanítványoknak tesz fel. Ki a legnagyobb a mennyek országában? És egy gyermeket állít a jelenet középpontjába. Jézus számára az az abszolút botrány, ha a körülötte lévők, a közösség vezetői miatt a gyermek elbukik és elveszíti az önbizalmát. Krisztus figyelmének tárgya az áldozat.”

Az, hogy spontán felajánljuk, hogy megbocsátunk valakinek, aki megbántott minket, nem magától értetődő. Még akkor sem, ha egy ilyen gesztus nagyon vigasztaló lehet, ahogy Causse atya is írja:

„Néhány traumatizált áldozat nem használja a megbocsátás kifejezést, mert az elszenvedett sérelem eltörléseként értelmezik azt, és ezért határozottan elutasítják.”

Causse atya szerint mielőtt valaki rálép a megbocsátás útjára, olyan elvként tekint rá, „amely fellazítja a kapcsolatot egy tett és annak következményei között. Egyfajta távolságtartást biztosít, lehetővé téve, hogy megvizsgáljuk a tett következményeit, ami segít a kezelésében. Csak ezek után tudunk a benső középpontunkhoz – a keresztények számára magához Istenhez – is kapcsolódni.” Sok időbe telhet ezt az utat bejárni, sőt, van, hogy lehetetlen.

Egy bántalmazott fiú útja

Jérôme Guillement-nek is időre volt szüksége ahhoz, hogy elinduljon a megbocsátás útján. Őt először az osztálytársai, majd egy pap bántalmazta. Később En mon coprs meurtri [Meggyötört testemben] címen könyvben összegezte történetét[2], s ebben többek között ezt a témát is előveszi. „A megbocsátás kérdése először fel sem merült bennem. Csak a jogi dimenzióját láttam. Aztán a barátaim, akik olvasták a kéziratom első változatát, és ismerték a hitemet, meglepődtek.”

A megbocsátás gondolata a terápia során merült fel először benne, amikor bensőleg is szembenézett az agresszoraival. Jérôme Guillement később a Solesmes-i apátság egyik szerzetese segítségével haladt előre a gyógyulás útján.

„Sikerült kivergődnöm egy kettős tilalomból. Egyrészt azt mondták, hogy amit elszenvedtem, az megbocsáthatatlan. Másrészt azt is mondták, hogy meg kell bocsátanom.”

A fiatalember azon tűnődött, hogy mit változtathat meg ez a folyamat az életében. Amikor a független bizottság meghallgatta őt, arra gondolt, hogy jó lenne találkoznia az elkövetőkkel. Az osztálytársai ügyében folyamatban volt egy jogi eljárás, amely ezt lehetetlenné tette, az őt bántalmazó pap pedig már meghalt. „Elgondolkodtam azon, hogy segíthet-e rajtam, ha meglátogatom a sírját. Nem zárom ki, hogy így fogok tenni…” Ez is mutatja, hogy a folyamat még mindig tart. „Az utat én járom be saját magammal” – mondja, és a hitére bízza magát. Megvallja, hogy az egyházban talált olyan embereket, akik segítettek neki „együtt élni mindezzel, és nem ítélkezni azon, hogy hol tartok.

Megbékéltem és úgy érzem, meg tudok bocsátani, mindazzal együtt is, amin keresztülmentem.”

A vendée-i püspök, akinek az egyházmegyéjében a gyermekkorát töltötte, bocsánatot kért tőle, és beszélt neki a bántalmazójáról. Nem mentegette őt, de emberként tekintett rá. „Ha csak a tényekre, az elszenvedett erőszakra koncentrálunk, a megbocsátás elképzelhetetlen” – mondja ma Jérôme Guillement. – De ha egy lépést hátra lépünk, ha a bántalmazót a tettén túl, saját történettel rendelkező emberi lényként látjuk, akkor lehetővé válik.” A megbocsátáshoz vezető úton fontos lépés volt, hogy az erőszakhoz való viszonya is megváltozott. „Képes voltam túllépni rajta” – mondja Jérôme Guillement.

„A megbocsátás rövid távon mindig látszólagos veszteséggel jár, míg hosszú távon valódi nyereséget garantál. Az erőszak esetében pont fordítva van” – írta a Béke világnapjára küldött üzenetében 2002-ben II. János Pál.

Guilhem Causse atya hangsúlyozza, hogy megbocsátásra senki sem kötelezhető, ahogyan a gyászra sem lehet kényszeríteni senkit. „A megbocsátás mindenekelőtt személyes választás – írja ugyanott a lengyel pápa–, a szív választása, amely szembemegy azzal a spontán ösztönnel, hogy rosszért rosszal fizessünk. Isten szeretete adja a mintát, aki bűneink ellenére befogad minket, és legfőbb példája Krisztus megbocsátása, aki a kereszten így imádkozott: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lk 23,34)«”.

^{[1] A Le pardon ou la Victime relevée (Salvator, 2019) című könyv szerzője, Causse atya a párizsi Facultés Loyola (korábban Centre Sèvres) interdiszciplináris szemináriumát vezeti „Le pardon dans tous ses états” címmel.
[2] Jérôme Guillement: En mon coprs meurtri [Meggyötört testemben], Nouvelle Cité, 2023.}