„Mint három fa” - Interjú a rubinmisés Gyulay Endre püspökkel

Gyulay Endre egyidős a Szegedi Dómmal, 1930-ban született, a Trianonban határszélre sodródott Battonyán. 1953-ban, 10 évvel a II. vatikáni zsinat (1962-65) kezdete előtt lett pap. Segédlelkészként, majd plébánosként a kommunista rendszer bevett szokása szerint rendszeresen helyezték egyik dél-alföldi városból a másikba. 1972-től Szegeden tanított a Hittudományi Főiskolán és törődött „az egyetemi ifjúság lelki alakításával” is.1987-től 2006-ig a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke. Korát meghazudtolva lelkipásztori munkáját lankadatlanul folytatja, bibliakört vezet, hetente gyóntat, misézik a Dómban és az egyházi idősek otthonában. A sok telefonhíváson, levelezésen kívül számos szegedi és vidéki meghívásnak is eleget tesz.

Telefonon egyeztettem időpontot vele, június 6-án Szeged belvárosi kis lakásán fogad készségesen. Ahogy 30 éve, egyetemi éveim alatt, most is szívesen hallgatom kellemes, egyben meggyőzően csengő hangját, jellegzetes hanglejtését, ahogy mondatonként megnyom egy-egy szót; amikor pedig lassít a beszédtempón, tudhatjuk, itt a lényeg.

Nem sűrűn halljuk a Rubinmise kifejezést.

Katona István püspök úr, volt évfolyamtársam böngészte ki valahonnan, hogy ez micsoda. Együtt szenteltek, neki is holnap lesz a pappá szentelésének 70. évfordulója. Június 7-én volt az a bizonyos nagy nap.

1953 júniusában a szegedi Dómban szentelték. Hogyan bontakozott ki a papi hivatása?

Kérem szépen, itt három dolog van. Az egyik: jóanyám kilencéves koromban itt hagyott, egy mellrákkal nekiindult a túlsó partoknak. Megvárta a szabadságról visszatérő Klivinyi prépost urat, és arra kérte, hogy lehetőség szerint gondoskodjon arról, hogy én pap legyek. Másnapra halott volt. Ő természetesen nem közölte velem ezt, nekem nem az ő akarata miatt kell pappá lennem. Szentelésemkor pedig börtönben volt, úgyhogy azután mondta el, hogy kiszabadult.

Budapesten a Széchenyi Gimnáziumban kaptam helyet, az országos jegyzők árvaházában, mert jóanyám meghalt. Második gimnáziumba jártam, Úrnapja volt A körmeneten az egész gimnázium részt vett, a Magyarok Nagyasszonya templomot jártuk körül. Egyszer csak a fülembe valami elkezd zúgni, hogy: „Mi lenne, ha te vinnéd az Oltáriszentséget?” Csak ennyi.

_{Gyulay Endre Rubinmiséjén a Szegedi Dómban, 2023. június 10-én. (Fotó: Gémes Sándor, Szeged-Csanádi Egyházmegye)}

Ez az egy mondat a mai napig kitartott bennem, pedig sok olyan dolog történt, ami miatt meg kellett volna szakadnia a hivatástudatomnak vagy magának a hivatásnak. Egy alkalommal például – miután már bekeveredtem ide Szegedre a kisszemináriumba, ’45 volt –, nem vittem el egy levelet magammal a püspökségről Battonyára a prépostnak, mert nem volt a püspöki irodában senki, pedig kétszer is bementem, de aztán siettem haza. Mikor ősszel Szegedre visszaértem, a titkár behivatott a püspökségre, és közölte, hogy ki vagyok rúgva.

Ez megrázó volt az Ön számára?

Megrázó, biztos. Akkor a püspöki tanoncképzőben levő diákottonban kaptam helyet. Az egyik jezsuita teológussal jóban voltam, bementem hozzá, és vertem az asztalt, hogy „Akkor is megmutatom, hogy pap leszek!”. Ennyire élt bennem ez az egy mondat, amikor nem csak láttam valamit, hanem valami több volt…

És kitartott bennem akkor is, amikor ’53-ban a szentelésre került sor. ’53 és ’56 között nem sok idő telt el, tehát ekkor már érezhető volt, hogy milyen a helyzet az országban, de én így is vállaltam.

Még egy eset: külföldre nagyon sokáig nem kaptam útlevelet. Az első kinti úton a Swissair Hilfe-ből, a magyar rész segélyosztályáról fölkínálták, hogy kapok egy autót, és miután franciául nagyjából tudok, egy predikációval végigjárhatom a francia városokat magyaroknak gyűjteni. Azt válaszoltam, hogy amennyiben majd nem tudok itthon dolgozni, akkor nagyon szívesen, de addig nem megyek ki.

Biztos voltam a hivatásomban, és ez a hivatástudat a mai napig él bennem. A jezsuita Páter Hunya nevelése, lelkivezetése a szemináriumban pappá formált. Csodálatos ember volt, rendkívüli papi lelkiséggel. Annyira komoly gerincferdülése volt, hogy nem tudott lefeküdni, mert megfulladt volna, fotelban töltötte az éjszakát is, de dolgozott, folyóiratot szerkesztett…

_{Páter Hunya arcképe Gyulay Endre lakásán}

Nagy hatással volt önre Páter Hunya példája?

Tőle meg lehetett tanulni papnak lenni. Az egész későbbi papnevelői munkám az ő utánzása volt. Nem olyan tökéletesen, mint ő, de a gépelt írásait otthagyta a szobájában, amelyik az én szobám lett. Biztos, hogy másféle pap lett volna belőlem, ha más a spirituális. Ennyire fontos a lelkivezetés a kispapoknál.

Nem mondom, hogy hibáim nem voltak, de az az isteni kegyelem jött velem. Úgyhogy sohasem csuktak le. Jó, Domaszékről elhelyeztek Mezőhegyesre – egy virágzó hitéletből egy elnyomott részig. Itt három év, ott hét év.

Tavaly az katolikus tévének ezt nyilatkozta: „Legszívesebben két helyet találok a magam számára. Az egyik a szószék, a másik a gyóntatószék”. Miért olyan kedves ez a két hely?

Jó, hát ez a dolgom. Mindig ez a legfontosabb.

Az első: tanítani, tanítani. Jézus azt mondta az apostoloknak: „Menjetek, tanítsatok minden népet, megkeresztelve őket… A lelkipásztori munkának a tanító részét nagyon fontosnak érzem kezdő pap koromtól kezdve. Ehhez tartozott a hitoktatás is és mindaz, ami Isten üzenetének átadása. Mert el lehetne mondani úgy egy teológiai tételt, mint egy föladatban vagy vizsgán, de nem erről van szó, hanem hogy a hívő istenkapcsolata, lelki élete növekedjen. Ennek az egyik módja, hogy hozok valamilyen példát, mert Jézus csupa példabeszédben beszélt… Az elméleti beszédben nem tudok láttatni, elmélyíteni, de ha egy képet adok, és ezt kifejtem, az megmarad. A képre asszociálva van ott igazán Jézusnak mondanivalója az emberhez rajtam keresztül.

_{A Rubinmisén szentbeszéd közben (Fotó: Gémes Sándor, Szeged-Csanádi Egyházmegye)}

Úgy tudom, sokat készül szentbeszédeire, ennyi év után sem hagyja a rutinra.

Nem tudok úgy becsülettel fölmenni a szószékre, hogy ne készüljek. Ha hétfőn elkezdem, abból vasárnapra lesz beszéd; ez nem azt jelenti, hogy semmi mást nem csinálok, de újra és újra visszatérek rá, hogyan lehet jobban kifejteni valamit. Nem szeretem magamat ismételni. Amikor a templom jubileuma volt, egész évben minden vasárnapra elkészítettem egy fél oldalas vázlatot, amit 1-2 hónapra előre kiküldtem minden plébániára, hogy az egész egyházmegye híveiben felfrissüljenek a régen tanult hitigazságok, és ez ne jelentsen akkora munkát mindenkinek, papjaimnak sem.

És a gyóntatás?

Szeretek gyóntatni. Nem minden lelkipásztor szeret, de szükség van olyan emberekre, akik Jézus parancsát teljesítik: „Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneit, meg lesz bocsátva”, a mennyben is. Mert minden meg van bocsájtva odaát is: ezért kell itt az embereket kihúzni a bűnből; tanácsot adni, hogy hogyan lehet másképpen megoldani az ilyen vagy olyan helyzetét, ami beleviszi a bűnbe. A kivezető utat meg kell mutatni, nem magam, hanem az Isten kegyelmével. Nagyon fáradságos és rettenetesen oda kell figyelni, hogy az ember mit mond, nehogy félrefogjon egy tanácsadásban. Ha adnánk 2 – 4 olyan mondatot, ahol Jézus meg tudja fogni, akkor nem én vezetem tovább, hanem Ő. Segítést nyújtok, és fölkínálom, hogyha problémája van, nyugodtan jöjjön vissza, megbeszéljük. Ha nem lehet megoldani, és amikor nem tudom feloldozni, akkor is biztatom, hogy tartson ki. Például ha az egyházi házassága érvénytelen, ott lelki nyugalmat lehet nyújtani.

_{Gyulay Endre házikápolnájában (Fotó: Prokopp Katalin)}

Ön egy ritka tanú abban, milyen volt az egyház a II. vatikáni zsinat előtt és utána, és mindig aktívan és gondolkodóként élte egyházi létét. Mit mondana, mit hozott a katolikus egyház életében a zsinat?

Nézze, ami élő, az mozog, és benne valami vitalitás kell, hogy legyen. Igaz ez az emberi testre, és minden kicsi vagy nagy élőre, egy hangyára és egy országra is. Az orvos lelkiismeretes vizsgálására van szükség, hogy hol vannak olyan problémák, amiből akár halál is lehet. Szerencsétlenségemre közvetlenül a zsinat előtt, a püspökség negyedévenkénti papi továbbképzésére megkaptam a témát: mit várok a zsinattól. Elszédültem a feladattól, elkezdtem olvasni cikkeket, és egy olyan háromoldalas előadás született meg, amit ma sem szégyellek. Amikor megjelentek a zsinat első dokumentumai, „szép” idők jártak Magyarországon, de a Vatikáni Rádiót azért lehetett fogni. Onnan magnóval fölvettem, tíz példányban a táskagépemen legépeltem, és szétosztottam papoknak. Mezőhegyesen voltam akkor. Na, kaptam egy kedves levelet a békéscsabai rendőrségről, hogy bűnügyben menjek be. Hozzájuk került egy példány. Tudtam, hatot lehet gépelni bármiből, de továbbadni egyet sem. Hatot bevallottam és vissza is tudtam kérni, bevinni, így nem kellett „rácsos üdülésre” bevonulnom.

Az utolsó dokumentum, a Gaudium et Spes volt a leglényegesebb, az egyháznak a mai világgal való viszonyáról, aminek visszautasították a tervezetét, és ott, a zsinaton készítették el. Mi volt a lényeg? Az, hogy mi avult el. Elavult az, hogy csak a püspöknek lehet szava, és csak a plébános uralkodhat a plébánián. Elavult az uraskodás, a hatalom, hogy csak én vagyok az egyház, a híveknek engedelmeskedniük kell.

Akkor már elindult a kisközösségek komolyan vétele. Nagyon sok olyan érdekes gyakorlat volt, amit tudományosan már kifejtettek, és itt megjelent az egyházi dokumentumokban. Tudtuk, 20-25 év múlva sem valósul mindez meg az egyházban, de az útirány megvan, és ehhez lehet alkalmazkodni.

_{Ünneplés a Rubinmise után. (Fotó: Gémes Sándor, Szeged-Csanádi Egyházmegye)}

Később bekeveredtem ide a főiskolára, a kispapok spirituálisa voltam és a lelki képzéseket tanítottam, egy-két kisebb tárgy mellett, pl. homiletika, kateketika, gyakorlati pasztorális. Nagyon jó utasítások voltak már akkor arra, hogy lehet jól fölnőni pappá, és aztán később a pápák írásaiban megjelent a kisközösség szerepe is. Amint Szegedre értem, az Állami Egyházügyi Hivatal szegedi vezére bejött hozzám: „Magát a kispapokhoz küldték, és semmi köze ne legyen az egyetemistákhoz!” Jó, nem lesz semmi közöm… Máshol is miséztem, a jezsuitáknál, Újszegeden, hol itt, hol ott, és mikor az énekkar éppen próbált, beszaladtam, hogy jaj, de szépen szól, tudják-e, hogy mit énekelnek. És akkor előszedtünk az ének szövegének dogmatikáját. Szétnéztem, és egy-két ismerősön keresztül kialakult egy 15-20 tagból álló egyetemistákból álló csoport is. A kisközösségi beszélgetések nem teológiai előadások, hanem beszélgetések. Végigkérdeztem, ki mit szól az adott témához. Mindent fejben tartottam, és ha eretnekség is befutott, vagy nem jól értették, akkor a végén kiegészítettem, helyesbítettem azt, amit mondtak.

Új módszernek számíthatott ez, főleg egy pap részéről. 

Igen, nem én akartam tanítani, illetve úgy akartam tanítani, hogy kénytelenek legyenek gondolkozni.

A kisközösség az, ahol őszintén meg tudtak nyilatkozni, és saját magukról is kontrollt kapnak. Önmagukat úgy alkalmazták, ahogy a zsinat az ifjúságpasztorációt kívánja. Én tanultam tőlük. Ezt örömmel csinálja az ember, ahol eredményt lát. Ha valaki kiesett, szomorúak voltunk. Tisztességes emberek kerültek onnan ki, köztük egyetemi és állami személyiségek.

Minden teljes titokban zajlott?

Igen, olyan baráti társaság volt, hogy amiről beszéltünk, az nem volt pletykatéma az egyetemen, minden köztünk maradt. Az ötöd- vagy hatodév után eltávozók helyett jött egy első- vagy másodéves. Ők maguk szabályozták, hogy ki jön, ki nem, én nem szóltam bele.

Nyaranta tartottunk egy lelkigyakorlatot is a Balatonnál, ahol kaptuk ingyen helyet egy fél nyaralóban. Először ezekkel az egyetemistákkal, másodszor pedig fölnőttekkel. Megvoltak a programpontok: elmélkedési anyag elmondása nekik, napozás, azaz elmélkedés, ebéd után egy fürdés, délután közösségi megbeszélés az elmélkedési anyagról. Mivel a Balatonnál mindenki össze-vissza forog, nem volt föltűnő. Abban az évben tartottuk ott utoljára, mikor a telekkel szemben a tanácselnök építkezett.

_{Interjú közben (Fotó: Prokopp Katalin)}

A kommunizmus alatt bátorság kellett ahhoz, hogy a hitüket megvallják az emberek, 30 éve véget ért a kommunista rezsim, ma vallásszabadság van. Mit jelent ma kereszténynek lenni?

Hogyha ’56 sikerül, akkor sokkal kevesebb baj van, mert bár a nagyszülőknek, gyakran a szülőknek is megvolt az alap hitoktatása, de a szülők nem merték vállalni a hitet. A megfélemlítés bénulást okozott a fiatalságban, kezdve a gyerekektől. Családi hitátadás, hitgyakorlás alig-alig. Gyulán tanítottam, akkor még elég sokan be voltak írva. Jönnek le az elsősök hatalmas könnyekkel a szemükben, hogy a tanító néni azt mondta: Sorakozzanak ide a hittanos majmok. Az ebben a légkörben való fölnövés után vagy a közömbösség, vagy az úttörőn, stb. keresztül a szellemi eltérülés történt. Velük elkezdeni már roppant nehéz volt, és ma is így van. Itt még ráadásul az erkölcsi szabadosság is hozzájárul. Az új nem-választási őrültséggel felborult a szexus területe, amelyet talán az egyik legnehezebb a fiatalok számára megélni, kitartani benne. Erről beszélt a zsinat is, hogy most kell a hitoktatás; nem egyszerűen oktatás kell, hanem egy keresztény életre nevelés.

A kisközösség nemcsak a fiataloknál fontos, a családi közösségek is segítséget tudnak nyújtani. Amikor a kispapnevelésből plébánosnak kerültem Szeged Rókusra, az első évben meghívásomra alig jött el 1-2 pár, azt mondtam magamban – bár nem tudtak róla –, hogy abbahagyom, nincs értelme. A következő héten legalább hat olyan pár jelent meg, akik tényleg akartak járni. Tehát vagy sikerül vagy nem, de a lehetőséget mindig meg kell hagyni.

Még most is a megvalósítás útján járunk?

Csak egy példát mondok: most a pápa rendbe teszi a Vatikán pénzügyeit. Ott a világon mindenki túlfizetést igényelt, világiak és bíborosok. Most 4-5 bíboros a világ különböző részeiből kéthavonta összeül a pápával 1-2 napra, és új intézkedéseket hoznak. És ugyanígy döntenek pasztorális területen és másban. Nem szabad becsontosodni, a megújulást életté kell, hogy tegye az ember.

_{A püspöki jelmondat Gyulay Endre lakásán} 

Püspökké szenteléskor és a mostani Rubinmisére választott jelmondata megegyezik: „Föltámadott… ne féljetek!” (Surrexit… Nolite Timere). Mit jelentett ez 1987-ben és mit jelent ma?

Ugyanazt. Nézze, akkor üldözéssel ment minden. Mint általában a püspökjelölteket, többször meglátogatott az ÁVÓ-tól egy ember, és nem másokról, hanem magamról kellett beszélni, nem is tudtuk, hogy püspök jelöltek vagyunk, mert lehetetlennek tartottam, hogy Miklós Imre (szerk.: az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke) beleegyezzen. Hisz a pápa püspöki kinevezése csak általuk engedélyezett személy lehetett. De egy nap hivat a pápa küldötte, mondja, hogy a pápa azt akarja, hogy püspök legyek, és Miklós Imre is beleegyezett. Mindössze 3 perc gondolkodási időt adott. Seregély Istvánnal és Konkoly Istvánnal egyszerre neveztek ki és júliusban három szombaton sorban szenteltek püspökké bennünket.

Utána a fogadáson Miklós Imre is köszöntötte Udvardy leköszönő püspököt és engem is. Én is köszöntőt mondtam és ebben említettem az ő jelenlétében, hogy nekem nagyon tetszenek a Lékai bíboros apró lépései… csak meg kellene gyorsítani. Miklós Imrének arcidegzsábája volt, nem mindig működött, de akkor elkezdett kiugrálni. Nem akartam én betyár legény lenni, de ami bennem volt, azt kimondtam. Nem mondom, hogy örültek neki, de a püspökszentelés, a kinevezés és az állami beleegyezés már megvolt, nem nagyon tudtak velem mit kezdeni.

_{Kiss-Rigó László püspök köszönti elődjét annak Rubinmiséjén. (Fotó: Gémes Sándor, Szeged-Csanádi Egyházmegye)}

Tehát próbálta feszegetni a határokat?

Úgy volt, hogy a dispozíciót (szerk.: a papok szolgálati helyének éves kijelölése) még megcsinálja az elődöm, Udvardy püspök, de mivel személyesen ismertem az egyházmegye papjainak felét nevelői munkám kapcsán, és mert jártam lelkigyakorlatokat, stúdiumokat tartani stb, a püspök rám bízta a feladatot. Elkészítettem, aláírtam, és leadtam, hogy küldjék ki. Az irodaigazgató szólt, hogy ezt az állami egyházügyi hivatalnak Szegeden be kellene mutatni. „Aláírtam, küldjék ki!” – mondom. Kiküldték, és senki nem szólt semmit. Nem kell mindjárt begyulladni, ha valamit nagyon muszáj, azt megcsinálja az ember, de nem azt, amit nem muszáj.

Akkor is a dolgomat csináltam, amikor a rendszerváltás történt. Ott volt a kérdés: visszakapunk valamit vagy nem, engednek dolgozni vagy nem. Megszületett bennem, hogy most meg kell szólalnom. Nem én spekuláltam, megjelent Szent Sebestyénre utalva egy cikkem. Agyon nyilazták, de nem halt bele, fölgyógyították, és ment jelentkezni a császárhoz. 40 évig nyilaztak bennünket, és nem fordultunk még föl, élünk. A cikkemet az Új Emberbe küldtem, de mondták, nem tudják most leközölni, találtam egy másik lapot, ahol kijött, igaz, egy hónap múlva a főszerkesztőt leváltották. Amiről írtam: A magyar állapotok megkívánnák, hogy itt erkölcsileg helyre kerüljön minden. Itt van a mi szolgálatunk, fölkínáljuk, de kérjük vissza nem a földeket, hanem a szeretetotthonokat, a templomokat, a kultúrházakat, a szerzeteseket, iskoláinkat: mindazt, ahol dolgozni tudunk. A rendelkezésben az volt, hogy visszakaphatjuk, de csak használatra. Hát a püspöki konferencia nagyobb része nem dicsért meg a következő gyűlésen.

Bennem úgy fogalmazódik meg, hogy mindaz, amit én kellett, hogy csináljak, belső indításból született, tehát nem fantázia volt. Mindig láttam, hogy mi az, amit most rám bíz az Isten.

_{A Szegedi Dóm 2023. június 10-én megtelt a hálaadásra érkezett papokkal, hívekkel. (Fotó: Gémes Sándor, Szeged-Csanádi Egyházmegye)}

Összefoglalható valahogyan 70 év papi szolgálat?

’53-ban nyolcan voltunk csanádi egyházmegyések, akiket együtt szenteltek. Előző este 9-kor bekopog a spirituális, hogy másnap a nap történései végén még a kápolnában a szülők és vendégek előtt meg kellene köszönnöm a szentelést a püspök úrnak. Hát jó éjszakám volt, mit mondjak! …

Ezen az éjszakán meg lett fogalmazva, hogyan látom az eljövendő életemet.

Három fa: így láttam az én és társaim papi életét az eljövendő időben.

Először is a nyárfa. Föl, föl, föl, kapcsolat az Istennel. Az imaélet az együttlét.

A második a magyar akác. Az úgy meggyökeredzik, hogy bármilyen vihar jön, megmarad ebben a magyar földben, a homokban, és mindent leköt és terem. A mi életünkben is ez a hűség kell, hogy meglegyen, csábíthatnak ide vagy oda.

A harmadik pedig a jó terebélyes gyümölcsfa, amelyiknek az árnyékában meg lehet pihenni; ha szomjas vagy éhes valaki, le lehet szakítani egy gyümölcsöt, és úgy mehet tovább.

Ebben a három fában láttam bemutatva, hogy mind a hármat nekem kell teljesíteni.

És teljesítette?

Nagyjából csinálom. Nem biztos, hogy jól, de ami tőlem telt, azt megpróbáltam megtenni. Nézze, az ember kap egy hivatást, és ha azt mondja, hogy igen, akkor azt kell csinálni. Amit az egyszer elhatározok, mert csinálni kell – nem azért mert muszáj, hanem mert ez a dolgom –, azt megcsinálom. Jézus megbízott, kedvében próbálok járni az emberek üdvéért.