Mit adott nekem Oroszország?

Dominik Knoll osztrák fokolarino, a Fokoláre Mozgalom elkötelezettje kilenc évet töltött Oroszországban, néhány hónapja pedig Kolozsváron él. Romániába költözése előtt készült vele az alábbi interjú, amelyben oroszországi tapasztalatairól mesél.

mit-adott-nekem-oroszorszag

Mesélj valamit moszkvai tartózkodásod első napjairól!

 

Néhány nappal azután, hogy Moszkvába érkeztem, Eduardo meghalt. Ily módon tanúja lehettem, milyen az élet egy olyan fokolárban, ahol egy fokolarino éppen átment a mennybe… Mivel így csak négyen maradtunk, azonnal megkértek, vegyek át néhány feladatot. Örültem ennek, hiszen úgy éreztem, Jézus és a testvéreim valóban komolyan vesznek.

 

Milyenek voltak a közösségek, amelyekbe ellátogattál?

 

Hamar lehetőségem nyílt több, egymástól nagyon távol lévő közösség megismerésére is. Például néhány hónappal a megérkezésemet követően részt vettem a krasznojarszki máriapolikon (közösségi találkozókon). Tapasztalattal is készültem, amelyet lefordítottak oroszra.

Nehezen tudtam csak felolvasni, de emlékszem, hogy az emberek nagyon figyelmesen hallgattak, mintha már azelőtt megértették volna, mit szerettem volna mondani, hogy egy szót is szóltam.

Mekkora hatása volt! Szeretetből olyan figyelemmel hallgattak, hogy mindent el tudtam mondani, amit kellett. A cseljabinszki közösséget ez idő alatt többször is felkerestem, gyakran jártam hozzájuk. Az ottani papi fokolár igazán lenyűgöző hagyatéka sok lelket gyújtott lángra, és sokakban hagyta nyomát az Ideálnak. Egy örömmel teli egyházközségre bukkantam. Látogatásaim minden alkalommal rendkívül felemelőek voltak annak ellenére, hogy az egész heti munka után még kétórányit kellett repülnöm oda és vissza, a kétórás időeltolódás miatt pedig a fél éjszakám kiesett. Azonban rövid időn belül rájöttem, hogy az egész határozottan megért minden fáradozást; amikor hazaértem, mindig sokkal jobban fel voltam dobva.

 

Szentpétervárra ugyan nem sokat jártam, az elmúlt kilenc évben mégis az Ideál valódi kiáradását figyeltem meg. Világosan látszott, hogy Isten munkálkodik. Erőfeszítéseink és kitartásunk tényleg gyümölcsöző volt, mostanra pedig már néhány ortodox egyházközösség is egészen nyitott az Ideálra, és fontosnak tartja azt. Mindez bizonyára annak is köszönhető, hogy az elmúlt években sok fokolarino és fokolarina tudott eggyé válni a másikkal.

 

 

Kazahsztán szintén egy nagyon érdekes világ. Osztrákként, európaiként olyan volt, mintha tényleg a világ végére mennék – nagyon messze van még szellemi értelemben is. Találkoztam nagyon befogadó katolikusokkal, akik közül sokan az utóbbi időben tértek meg; rendkívül őszinték voltak, szomjazták Istent, és vágyakoztak rá, hogy elmélyítsék a hitüket. Az emberek nagyon érzékenyek és nyitottak voltak. A visszatérés reményében hagytam ott őket. Valójában egy időszakos fokolár esetleges megszervezésén gondolkodunk, hogy mások is megtapasztalhassák ezt a „kinyilatkoztatást”.

 

Bevallom őszintén, hogy Moszkva, mint város, számomra kihívást jelentett. A végeláthatatlan metropolisz bizonyos hatásokat idéz elő, például a névtelenséget, hogy az emberek árjában elveszel vagy jelentéktelennek érzed magad, és hogy valamennyire el is távolodsz a természettől. Nem könnyű megérezni a közösség erejét egy olyan világban, mint ez, de ha az emberek egyszer összegyűlnek, az egy oázishoz hasonlítható, ahol a minket körülvevő világ egyszerre megszűnik létezni.

Az emberek akár két órát is hajlandóak utazni csak azért, hogy egy ilyen oázisban találkozhassanak.

Oroszországtól kapott nagyszerű ajándékom az emberekkel való kapcsolataim!

Minden különbségen és kulturális határon túl… minden réteg alatt a férfiak és nők mindenhol ugyanazokkal a vágyakkal, kihívásokkal és örömökkel találkoznak. Más szóval ez is ugyanaz az emberiség…

 

Milyen tapasztalat volt rád a legnagyobb hatással itt és milyen ajándékot hagy a lelkedben Oroszország?

 

Az egyik különleges ajándék mindenképpen az volt, hogy saját szememmel láthattam, miként gondolkodik Isten a dolgokról. Amikor elhagytam Salzburgot, hogy belépjek a fokolárba, lemondtam a doktorim megszerzésének lehetőségéről, és szinte naiv hittel mondtam: „Nem fogok aggódni a szakmai hivatásom miatt” – pedig még a barátaim is őrültnek tartottak. És tulajdonképpen Ő volt az, aki mindenről gondoskodott. Amikor egyszer Moszkvában éppen munkahelyváltáson gondolkodtam, rábukkantam az egyik egyetem hirdetésére, amelyben programozót, valamint PhD- és posztdoktori hallgatót kerestek. Az elejéről kezdtem, amikor pedig elküldtem az önéletrajzomat, azt válaszolták, hogy nemcsak programozónak vesznek fel, hanem a doktorimat is befejezhetem. Teljesen le voltam taglózva! Olyan volt ez, mint Isten válasza arra, amit hátrahagytam, egy csoda. A doktorim (amelyet épp a napokban fejeztem be) egy olyan módszerre vonatkozott, amely az űrbéli küldetésekhez szolgáltatott megvalósíthatósági tanulmányokat. Ez egy nagyon izgalmas terület, nekem pedig a szenvedélyem.

 

 

Egy másik mély tapasztalatom egyértelműen az ortodox világhoz köthető. Párbeszédre nyitott személynek tartom magam, és mindig volt kapcsolatom nem katolikusokkal is, itt azonban egy egészen új horizont tárult a szemem elé. Csak itt eszméltem rá, mennyire korlátozottak az én keresztény hittel kapcsolatos ismereteim, amely egy közép-európai katolicizmus, tehát nagyon a racionális gondolkodás és a szavak körül forog… A liturgiák eleinte teljesen követhetetlenek voltak számomra, és már attól is ideges lettem, hogy nem értettem, mit mondanak. Úgy részt venni rajtuk, hogy nem értek semmit, meghívás volt az Isten elé állásra: csak ott „lenni”, és nem próbálni megérteni…

Idővel rájöttem, hogy a megtestesült Krisztusba vetett hit teljes egészében a testi valósághoz kapcsolódó dolgokban fejeződik ki, megvan a saját helye, és ennek felismerésében az ortodox vallás segített.

Felfedeztem, hogy a szertartásokon való részvétel nem csupán hallgatásból áll, hanem hogy a képességeink szerint, minden érzékszervünkkel jelen vagyunk: az illatok, a képek, a gesztusok egyaránt fontosak. Nagyon sokat jelentett, amikor megértettem, mennyire sokoldalú is a hit.

 

Azután pedig a felismerés, hogy egy helyet csak úgy érthetünk meg igazán, ha megismerjük a történetét és tiszteletben tartjuk azt. Európaiként, osztrákként nem vettem észre, hogy a történelmünk mennyire befolyásolja azt, amik vagyunk, ha nem hasonlítjuk össze más nemzetekkel, más történetekkel. Ezért úgy döntöttem, előre „megbocsátok”. Miután kicsit megértettem, milyen szenvedésen mentek keresztül ezek az emberek, és el tudtam ezt fogadni, már semmin sem lepődtem meg; már nem ítélkeztem olyan dolgok felett, amelyek érzékenyen érintettek.

 

Egész egyszerűen hálás vagyok azért, hogy Isten ilyen gazdag tapasztalattal ajándékozott meg. Nincs más a szívemben, csak hála!

Fotó: Dominik Knoll albumából

Forrás: Fokoláre Mozgalom, Oroszország

Fordította: Kapás Orsolya

Legújabb könyveink: