Az egyház igaz hírességeitől tanuljunk! – Hat tanulság

Olvasási idő: 4 perc

1982. május 31-én egy híres személyt köszönthettünk plébániámon. Egy fiatal, jó kisugárzású, televízióban is jól mutató pápa látogatott el hozzánk, akit később szentté is avattak. II. János Pál pápa járt Skóciában. Egész eddigi életemben akkor tapasztaltam egyedül, hogy egy katolikus templom az első padsoroktól kezdve telik meg! Tizenéves voltam akkor, és az edinburgh-i Szent Mária-székesegyházban hallottam a világos felszólítást: „A világi hívőket arra hívja az Egyház, hogy a nekik adott kegyelem és karizma szerint vegyenek részt az Egyház életében.” Így lett velem is, és még most, négy évtizeddel később is az Egyházban végzett világi szolgálatnak szentelem az életemet.

E négy évtizedes világi szolgálat és vezetés során megadatott, hogy sok olyan egyházi vezetővel találkozzam, ismerkedjem meg és dolgozzam együtt, akiket nyugodtan nevezhetnénk hírességnek. Ahogy Jon M. Sweeney írja a Living City vezércikkében:

„Elgondolkoztunk azon, hogy a katolikus hírességek korában élünk. Ennek vannak pozitív és negatív oldalai, áldások és veszélyek.”

Nekem is vegyes érzéseim vannak az „egyházi hírességek” kapcsán, de visszatekintve az elmúlt évek tapasztalataira, olyan tanulságokat is felismerek, amelyek nemcsak a híresebb egyházi vezetőkre, hanem ránk, kevésbé ismert hívekre is érvényesek lehetnek.

Először is: hagytam-e valaha, hogy a státusz vagy hírnév utáni vágy a fejembe szálljon, és elfeledjem, hogy „az elsők lesznek az utolsók”? (vö. Mt 19,30)

Emlékszem, hogy a pápalátogatás utáni évben keresztültekertem az országon (ez körülbelül 80 kilométer volt háztól házig!), hogy részt vehessek egy életvédő nagygyűlésen, ahol Teréz anya is felszólalt.

És hogy nehogy úgy tűnjön, hogy tévedhetetlen szentfelismerő radarom van: még egy ember volt, akit nyilvánosan hallottam beszélni, és akit élő szentnek tartottam, és végül mégsem bizonyult annak. Jean Vanier – bármennyi jót is tett, és bármilyen inspirálóan is írt – visszaélt mások bizalmával.

Az utóbbi években a híres bíborosok, dal- és dicsőítésszerzők, művészek, püspökök, internetes papok és katolikus médiaszereplők botrányai sok ember hitéletében okoztak mély sebeket. E híres bíborosok közül az egyik a közvetlen főnököm volt, egy másik pedig ajánlást írt nekem egy fontos szolgálatra való jelentkezéshez.

Ez vezet a második tanulsághoz: mikor néztem utoljára mélyen a tükörbe, vagy mondtam ki a gyóntatószékben azt, hogy előbb a saját szememben lévő gerendát kell meglátnom, nem pedig más szemében a szálkát? (vö. Lk 6,41)

Nem sok hírességekkel teletűzdelt rendezvényen vettem részt, de 2006. április 28-án New Jerseyből Washingtonba utaztam néhány világi és szerzetes munkatársammal, hogy részt vegyünk a dárfúri embereket támogató tüntetésen a Fehér Ház előtti National Mall parkban. Történelmi esemény részesei lehettünk, ahol a népirtás ellen emeltünk szót és sürgettük a beavatkozást. Volt köztünk néhány valódi híresség is, például George Clooney színész, Barack Obama, aki akkor még szenátor volt, és a Nobel-békedíjas Elie Wiesel. Egyházunkat az akkor még bíboros Theodore McCarrick képviselte (szerk.: akit 2019-ben kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélések miatt laicizáltak).

Ezért a harmadik tanulság, Avilai Szent Teréz megfogalmazásában: „Isten görbe vonalakkal is képes egyenesen írni” – és gyakran valóban meg is teszi.

De hogyan vizsgálhatnám meg a saját lelkiismeretemet, és hogyan kérhetnék meg másokat is arra, hogy kérjék számon a cselekedeteimet?

2006-ban lehetőségem nyílt részt venni a Los Angeles-i Vallási Nevelési Kongresszuson. Ha valaha is katolikus hírességek autogramjait akarnám gyűjtögetni, mindenképp itt kezdeném!

A Living City 2025. március–áprilisi számában interjút közöltek a kongresszus egyik állandó hírességével, Ron Rolheiser OMI atyával. A cikk a magyar testvérlapban, az Új Városban is megjelent Csak óvatosan a hírnévvel! címmel, és átjárták Ron atya mély lelki gondolatai, józan kulturális meglátásai és jellegzetes humora.

Életemben először Torontóban találkoztam Ron atyával. Teljesen lenyűgözött, hogy találkozhattam vele, a híres lelki vezetővel! De arra is emlékszem, hogy a képzésen túl együtt étkeztünk vele, együtt imádkoztunk a kápolnájában, és egy bölcs tanácsot is átadott a csoportunknak: „Maradjatok hűek a karizmátokhoz”, különösen a kritikák és támadások idején!

A negyedik tanulság: Mikor tudok valódi szolgáló vezető lenni, és megélni a parancsot, hogy „mossátok meg egymás lábát” (Jn 13,14) a vendégszeretet, kísérés vagy segítségnyújtás által?

2021. szeptember 28-án moderátora lehettem egy online beszélgetésnek, amelynek témája az volt: Hogyan lehet meggyógyítani és megerősíteni a katolikus közösséget az Egyesült Államokban? Ron Rolheiser atya mellett Gloria Purvis katolikus rádiós és médiaszemélyiség, podcastgyártó is a kerekasztal-beszélgetés tagja volt. Gloria olyan híresség, aki az életvédelem és az antirasszizmus kapcsán, kiáll a meggyőződése mellett, hogy mindannyian Isten képmására lettünk teremtve, ezért mindenkinek rendelkeznie kell az emberi méltósággal. Gloria akkor is kimondja az igazságot, ha emiatt bizonyos helyekre nem hívják meg többet előadni.

Újabb tanulság: mennyit vagyok hajlandó feláldozni az értékeimért? Hol tanúsítottam prófétai bátorságot akkor is, amikor az nem volt biztonságos?

Végül eszembe jut egy helyzet, amikor engem kezeltek hírességként helyi szinten. Még a hitoktatói pályám elején jártam, és Nigériában éltünk. Feleségemmel megvettük az első házunkat, és csatlakoztunk a helyi plébániához. A pap örült, hogy egy szakember került a közösségbe, és amikor felajánlottam segítségemet, úgy döntött, hogy a gyermekek igeliturgiáját bízza rám. Bár magamtól nem erre a feladatra jelentkeztem volna, elfogadtam, hogy a Szentlélek most így szeretne munkálkodni. Később az észak-nigériai bauchi egyházmegyébe tett látogatásom során tapasztaltam meg, hogy a gyerekekre egy Amos nevű kamaszfiú volt a legnagyobb hatással – ő volt az igazi „mesterhitoktató”. Ez megmutatta számomra, hogy a szolgálat és a vezetés nem a hírességről vagy pozícióról szól, hanem – ahogy édesanyám szokta mondani – arról, hogy megtaláljuk a megfelelő utódunkat. Amikor az Egyesült Államokba való költözésünk miatt otthagytuk a plébániát, a gyermekek igeliturgiájának vezetésében egy Clare nevű kamaszlány váltott fel, aki korábban maga is részt vett a liturgián.

Ez vezet az utolsó tanulsághoz: kit készítek fel a szolgálatomban arra, hogy egyszer a helyembe lépjen?