Nobilis Márió: Krisztus valóban jelen van a keresztény közösségben

Nobilis Márió atyával hosszú évek után a NEK családi napján találkoztam ismét. Korábbi ismeretségünk különböző keresztény ifjúsági, közösségi programokhoz kötődik. Duna-tévésként hajdan többször is felkerestem mikrofonommal, amikor az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója volt. Most a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson megélt tapasztalatairól faggattam.

Lassan a vége felé közeledünk ennek a rendkívüli eseménysorozatnak. Az eddigiek alapján számodra mi volt a legnagyobb élmény?

Én több szinten is részese voltam ennek a rendezvénynek: zarándokként, hallgatóként, másrészt bizonyos szervezői, előadói feladatok ellátásában is. Azt tapasztaltam, hogy a résztvevők többségének nagy örömet adott már az együttlét élménye is, hiszen olyan sok testvérünkkel, barátunkkal találkoztunk ezeknek a programoknak köszönhetően. Én ma például alig tudtam eljutni ide a családi nap programjának sátraihoz, annyi mindenkivel beszélgettem útközben.

Magának a programnak a szervezése nyilván egy másik szint, rengeteg egyeztetés, hogy minden jól menjen. Sok kompromisszum is, annak jegyében, hogy talán a kisebb jót választjuk, de egyetértésben. Azt tapasztaltam, hogy mindenki szívvel-lélekkel dolgozott azért, hogy minden a legjobban sikerüljön. Az egyik szervezővel beszélgetve állapítottuk meg például, hogy az embereknek néha nehéz a nagyságrendeket felismerni. Ez pedig egy olyan formátumú rendezvény, amiben nem nagyon van tapasztalatunk. Ilyen világrendezvény színhelye 83 éve volt a magyar egyház. Csak kevesen látják át, hogy mindez mennyi egyeztetéssel, szervezéssel, együttgondolkodással jár. Talán egészen más kérdések merülnek fel a helyi közösségek és a résztvevők egyéni szempontjából. Nagy tapasztalat számomra mindezt így együtt megélni, látni.

Úgy vélem, hogy sokunk számára ez egy lehetőség a világegyház valóságának, sokszínűségének a megélésére.

Mi egyszerű résztvevők, főként a laikusok szempontjából látjuk a dolgokat. Nagy öröm látni a különböző csoportokat, megtapasztalni az egyházi közösségek találkozását, hiszen a hétköznapokban nem mindig tudunk egymásról. De talán így van ez a papok közösségében is.

Ezek az itteni találkozások számunkra is nagyon értékesek. Sajnos nagyon sok pap nem tud jelen lenni, hiszen a plébániákon és egyházközségekben is el kell látniuk a feladatokat. Főleg az ország távolabbi részeiből nem olyan könnyen jutottak el ide. Viszont külföldről nagyon sok paptársunk és püspök testvérünk érkezett. Örömet jelentenek ezek a meglepetésszerű találkozások, egymásra ismerések. Számomra ilyen volt például egy dél-afrikai püspökkel való találkozás.

Mindannyian örömmel tapasztaltuk az afrikai és a keleti egyházak testvéreinek a jelenlétét.

Én részt vettem a kongresszus teológiai szimpóziumán Esztergomban, ahol a külföldi, így az afrikai és a keleti egyházak képviselői is jelentős számban képviseltették magukat, s általuk megtapasztalhattuk az egyetemes egyház gazdagságát.

Ferenc pápa jövetelét nagy várakozás és sok-sok kérdés előzte meg. Te mit gondolsz ezzel kapcsolatban?

Ferenc pápa mindig meglepetésekkel szolgál. Valószínűleg nem azokra a kérdésekre, várakozásokra reagál, amit elvárnak tőle pl. a politikával, a közélettel és egyéb hasonló témákkal kapcsolatban. Én ennek nagyon örülök, és nagyon várom, hogy mit üzen számunkra.

Az egyházon belül, papi körökben is sokféle vélekedést hallunk, tapasztalunk a pápa megnyilatkozásaival, tevékenységével kapcsolatban. Te hová sorolod magad ezen a palettán?

A nagyapám testvére, Waigand József atya gyermekkoromtól és a hivatásom választásában is meghatározó egyéniség volt számomra. A 70-es évek Magyarországának egyházában sajátos szerepet töltött be, mert mindenkivel szót tudott érteni. Őt felkereste Lékai bíboros úr is, hogy elmesélje nehézségeit, de beszélgetett Bulányi Gyurka bácsival is. A párbeszéd embere volt. Ez nekem örök példa. Mindenkivel keresni kell a kapcsolatot, a párbeszéd módját. Törekedni arra, hogy megértsük a másik motivációját, hogy mi az, ami számára fontos és miért.

Mindenesetre alapvetően teljesen megbízom Ferenc pápában, nyilvánvaló számomra, hogy őt a Szentlélek állította Egyháza élére egy igazi isteni megbízatással.

Ő pedig tisztában van saját gyarlóságával, emberi alkalmatlanságaival erre a feladatra – mint ahogy mindenki másnak is számos hiányossága lenne ennek a tisztségnek betöltéséhez –, épp ezért nagy tisztasággal és alázattal éli meg ezt a küldetését, mindannyiunk imádságára támaszkodva. Meglepő megnyilvánulásainak többsége azonban inkább annak a friss, szokatlan nézőpontnak az eredménye, amelynek képviseletére már nagyon nagy szükség volt az Egyházban.

Ha röviden össze kellene foglalni, hogy mit viszel magaddal ennek a hétnek, ennek a rendezvénynek a tapasztalatából, mi lenne az?

Egy nagyon fontos tapasztalat számomra, hogy minden szervezésen, emberi erőfeszítésen és célkitűzésen túl, azokat komolyan véve, felhasználva, de túl is lépve rajtuk Isten alakítja a történéseket, az ő biztos kezében van egy ilyen rendezvény is. Ember tervez, Isten végez – ennek a régi mondásnak az igazságát itt most nagyon konkrétan és pozitívan tapasztalhattuk meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy Jézus megtestesülése vonatkozik az intézményeinkre, a struktúráinkra, a szervezésünkre, sőt a szociológiai törvényszerűségekre és az egészen hétköznapinak, emberinek tűnő reakcióinkra is. Ő azokból is ki tudja és ki is akarja hozni a legjobbat, ha az ő kezébe tesszük őket. Számomra a Kongresszuson Jézus szelíden alakító erejének hatalma volt a legnagyobb tapasztalat. Azt hiszem, ez egy igazi „eucharisztikus üzenet” számunkra az ő részéről, aki szelíden, alázattal, mégis hatalmas alakító erővel van jelen köztünk az Eucharisztiában.

Nemsokára kezdetét veszi a pápa által meghirdetett Szinódus 2021–2023: Egy szinodális egyházért: kommunió, részvétel és küldetés. Mi a te meglátásod, tapasztalatod ezzel kapcsolatban?

Úgy látom, hogy a „szinódus” szó maga is bizonytalanságot kelt némelyekben. Egyesek idegen „szakifejezésnek” hallják, aminek igazi értelmét csak a bennfentesek ismerik. Mások úgy gondolják, ez a papok, sőt a püspökök problémája, hétköznapi embernek, hívőnek nem sok köze lehet hozzá. Ismét mások pedig belelátják a Zsinat után jelentkező (bár valójában nem abból fakadó, hanem messzebbre nyúló gyökerű) problémákat, és esetleg azt gondolják, hogy a szinodalitás következménye a szilárdság eltűnése, a bizonytalanság lehet az egyházban. Ezért akadnak, akik gyanakodva nézik az ide kapcsolódó törekvéseket, attól féltik az egyházat, hogy ha „erőltetjük” a szinodalitást, azzal azt kockáztatjuk, hogy valamilyen többségi szavazásos rendszer eltörli azokat az értékeket, amelyeket Krisztus közössége hordoz és képvisel. Valójában azonban a szinodalitás nem ezeket jelenti.

Még ha a magyar keresztény szóhasználatban eddig nem is annyira gyökerezett meg, mégis olyan értékeket jelöl, amelyekre nagy szükségünk van és amelyeket mindannyian szeretnénk megtapasztalni közösségeinkben.

Talán úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a szinodalitás a kölcsönös szeretet érvényre jutása, alakító erővé válása Krisztus Testében, a keresztény közösségben.

Nem szavazás, nem valamilyen „-krácia”, azaz uralom, hanem a szeretetben való odafigyelés, meghallgatás, befogadás és eggyé válás lelkülete, amely harmóniában van a hierarchiába vetett hittel, vagyis azzal a mély bizalommal Isten vezetése iránt az elöljárókon keresztül, amely Chiara Lubich lelkiségének is integráns része. A szinodalitás iránti bizalom annak az élő hitnek erős megnyilvánulása, hogy Krisztus valóban köztünk van, vezeti Egyházát, benne él, és általa – általunk, a közösségünk által – akar élni a világban, az emberiségben.