Nemzedékről nemzedékre

Johann Christoph Arnold, az Éveid gazdaggá tesznek című kötet szerzője lelkipásztor, feleségével nyolc gyermeket neveltek fel. Mély hit, emberismeret, bölcsesség, az embertársak és Isten iránti bizalom és szeretet tükröződik a könyv lapjain.

Ami az én életutamat illeti, mindig az imádság volt a legfontosabb iránytű, ami megtartott az úton. Amikor Istenhez fordulok, és tekintetem elfordítom az előttem lévő úttal kapcsolatos aggodalmakról, Ő ismét a végső célra irányítja a szívemet. A szív békéje megszületik, ha naponta megbocsátunk, és szolgálunk másokat. Ezeket az eszközöket mindig használhatjuk utazásunk során. Végül pedig Isten dönti el, nem mi, hogy mennyi ideig maradunk ezen a gyalogúton. Mindannyiunk útja a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Vannak, akik sok éven át barangolnak, néha elveszítik az utat, hogy aztán ismét ráleljenek. Vagy hátramaradunk, hogy segítsünk valakinek, aki elkalandozott, s közben talán arra gondolunk, hogy csak vesztegetjük a drága időnket. Mások utazása pedig csak egy rövid ideig tart, de ki mondhatná, hogy nem teljesítették be azt a célt, amit Isten nekik szánt?

 Mindnyájan életünk végéhez érünk, és ott Jézus fog várni megérkezésünkre. Tudja, hogy mikor indultunk el, és figyelte minden lépésünket. Ő fog megítélni bennünket, ha elmentünk egy szenvedő utazó mellett, és nem nyújtottunk neki segítő kezet. De meg fog jutalmazni minket minden olyan szeretet-cselekedetért, amit másoknak tettünk, és tárt karokkal fog várni bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28) (13-14.o.)

Ferenc pápa 2021-ben hirdette meg először a nagyszülők és idősek világnapját. Akkor a világjárvány miatt hozott szabályok olyan keretek közé kényszerítettek mindnyájunkat, hogy a megbetegedés mellett az elmagányosodás volt a legnagyobb kockázat. Azóta már harmadszor ünnepli az egyház a nagyszülőket és az időseket, a pápa újra meg újra a generációk közti gyakori találkozásra kér minket. Remény és öröm fakadhat a fiatalok és az idősek találkozása nyomán: ajándék lehetnek egymás számára.

A gyermekek a velünk való kapcsolatukon keresztül gazdagodnak, és anélkül, hogy erre rádöbbennénk vagy szeretnénk, példaképpé válhatunk. Ne gondoljanak bonyolult kapcsolatokra; a feleségem és én azt tapasztaltuk,

néha valakinek nincs is többre szüksége, mint hogy meghallgassák.

És ha többet is tehetünk, tegyük: amikor elviszünk egy gyermeket vagy tinédzsert horgászni, kirándulni, labdázni vagy koncertre, olyan barátságot kovácsolunk, ami a gyermek egész életében megmarad. (49.o.)

Lehet ajándék is az öregedés, de csak akkor, ha alávetjük magunkat Isten terveinek. Akkor abbahagyhatjuk a panaszkodást arról, hogy mi mindent nem tudunk már megtenni, és rájövünk, hogy Isten új utakat talál számunkra, ahol használhat bennünket. Ezzel az isteni ajándékkal sokakat tudunk bátorítani. Amikor megtaláljuk Jézus békéjét, ez kárpótol mindenért, amit azelőtt tettünk személyes élvezeteinkért. Még így is, ha fizikai és szellemi képességeink megcsorbulnak ugyan; sokat tehetünk az emberiségért és Isten országáért a földön, ha Jézus két fő parancsának megfelelően élünk: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” és „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mt 22,37–39) (24.o.)

A múlton való töprengés és a megbánás sok energiát emészthet fel – ehelyett Arnold azt tanácsolja, adjunk hálát az életünkért. Igaz ez időskorban, de igaz ez fiatalon is: a hálaadás legyen életünk szerves része!

Gyakran van úgy, hogy sajnálkozunk a múlt felett. Érezhetjük azt, hogy nem értünk el sikereket a választott szakmánkban, nem kerestünk annyit, mint lehetett volna, nem jutottunk el oda, ahová megérdemeltünk volna. Bárcsak másképp neveltük volna a gyerekeinket! Én személy szerint azt sajnálom, hogy

túl sok alkalmat mulasztottam el, hogy szeretetet adjak másoknak.

De a sok töprengés csak keserűséget teremt, és elszigetel minket másoktól, még a szeretett családtagoktól is. A legjobb módja, hogy megbirkózzunk azzal a káosszal, amit a saját életünkből csináltunk, vagy a nehéz teherrel, amit cipelünk, ha rábízzuk magunkat Isten kegyelmére, s így nézünk elébe a jövőnek. Talán ez a kulcsa annak, hogy az utolsó éveinkből a legjobbat hozzuk ki. Ahelyett, hogy sajnálkozással töltenénk az időt, hálát adhatunk Istennek a leélt életünkért. (28.o.)

XVI. Benedek pápa imára hívó szavai egy római idősotthonban hangzottak el:

Kedves idős fivéreim és nővéreim, habár a napok olykor hosszúnak és üresnek tűnnek, teli nehézségekkel, kevés kötelezettséggel és kevés találkozással, a szívetek sose csüggedjen: értékei vagytok a társadalomnak, a szenvedés és betegség ellenére is. És az élet ezen szakasza egyúttal ajándék is, hogy elmélyítsétek a kapcsolatot Istennel. Ne feledjétek, hogy az egyik legértékesebb kincsetek az imádság ereje: állhatatosan és hittel imádkozva közbenjárni Istennél. Imádkozzatok az egyházért és énértem, a világon szükséget szenvedőkért, a szegényekért és az erőszak megszűnéséért. Az idősek imái talán megóvhatják a világot, és többet érnek, mint a közös aggodalom. (59.o.)

Dióhéjban ennyi tehát a titok: megmaradni a hitben, és ragaszkodni hozzá. Ha ezt tesszük, megtapasztaljuk majd, hogy nem igazán számít, mennyi ideig élünk; Istent inkább az érdekli, hogy egyszerűen csak szolgáljuk Őt, és végig bízzunk benne. Az idő igazi mértéke nem az években mutatkozik, hanem hogy összhangban éljünk elsődleges célunkkal itt, a földön: szeretni másokat. (93.o.)