Szerzetesi életutak: hamarosan új könyv az Új Városnál

64 történet – 64 élet. Olyan idős szerzetesek életútja, akik átélték az 1948-as államosítást, az 1950-es szétszóratást és olyan fiatalabbaké, akik már az illegalitásban csatlakoztak egy-egy rendhez. A megszentelt élet napján örömmel adjuk hírül, hogy hamarosan megjelenik az Új Város gondozásában Rózsásné Kubányi Andrea: Akiket Isten a tenyerén hordott című kötete.

szerzetesi-eletutak-hamarosan-uj-konyv-az-uj-varosnal

Hamarosan kézbe vehetjük Rózsásné Kubányi Andrea új könyvét, mely 64 életinterjút tartalmaz idős szerzetesekkel. Legtöbbjük a II. világháború előtti utolsó években vagy a háború alatt lépett be rendjébe, fiatalon, még a képzési időszakban átélte azt, hogy a kommunista vezetés feloszlatta az együtt élő közösségeket. Így kinek-kinek magának kellett valahogyan boldogulnia, s eközben hűnek maradni Isten hívásához. Megrendítő életutak, szívszorító vagy éppen vakmerő történetek, melyekből olykor a humor sem hiányzik. Bátor nők és férfiak, akik a megpróbáltatások közepette is megőrizték életkedvüket, hivatástudatukat.

Olyanokkal is megismerkedhetünk, akik már az illegalitásban, titokban érezték a hívást és sokszor úgy kellett kutatniuk, hogy rátaláljanak egy működő titkos közösségre, ahová csatlakozhatnak.

Kedvcsinálónak egy rövid részlet Pollmann Anna M. Apollónia, angolkisasszony elbeszélésből:
„1950 nyarán éppen papi találkozó volt az atyánál, tizenhat pap ült az asztalnál, amikor beállított két civil nyomozó, és az esperest kereste. Közölte vele, hogy két angolkisasszony nővér van nála, kérte a rendőrségi bejelentőnket, és utasította őket, hogy parancsba kapta, menjünk vele, egy váltás fehérneműt hozzunk magunkkal.

Az egyik pap kijött, és megkérdezte a nyomozót: elvtárs, hova viszik őket, és mikor hozzák vissza? Azt majd meglátjuk – válaszolta.

Bepakoltunk, felöltöztünk – akkor már civilben voltunk –, és elvitt a rendőrség. Ott mindenféle ostoba kérdést tettek föl nekünk:

– Miért lett maga apáca? Visszakérdeztem: – Miért lett maga rendőr?

– Még szemtelen is? – mondta mérgesen.  Azt válaszoltam: – Ugyanaz az indíttatás: hivatásból. Külön-külön hallgattak ki minket. — Tudnék magának adni állást – ajánlotta. De mondtam, hogy nem kérek. Kaptunk egy tolonclevelet a Belügyminisztérium szigorúan bizalmas közleménye alapján. Eltoloncolás oka – áthúzva. Elindultunk vonattal Molnár Edit nővérrel és két rendőrrel együtt civil ruhában. Este fél 10-kor értünk a Déli pályaudvarra. Nagyon meleg volt. Innen nem volt lehetőség továbbutazásra, ekkor megjelent egy csukott rabautó, két férfi ült benne, bilinccsel a kezén. Azzal utaztunk tovább. Odaértünk éjfél felé Pilisligetre, de nem tudták, hol az a ház, ahová mennünk kellett. Esett az eső. A pilisligeti állomáson ült egy beburkolózott nő. Mondtam halkan Edit nővérnek, hogy biztos ő is apáca. Erre az megszólalt: elvtársak, tudom, hol van az a ház. Őt is magunkkal vittük. Bekísértek minket, kaptunk egy szobát, egy szalmazsákot kettőnknek. A fogasra akasztottuk a vizes ruhánkat, és nagyon el voltunk keseredve.

Amikor másnap megvirradt, akkor láttuk, hogy a főnöknőnk is ott van. Ötszáz nővért hoztak oda különböző rendekből. Ez az Irgalmas Nővérek elfekvő háza volt, ahol nagyon súlyos betegek feküdtek. Egy nagy teremben leraktak szalmát, csak egy kis utat hagytak középen, egy pokrócot és egy kis vánkost kaptak. Itt átöltöztünk, mert újra fel kellett venni a rendi ruhát. Napok alatt feléltük a ház minden élelmét. Három napig senki hozzátartozója nem jöhetett. Utána beengedték a rokonokat, így egyik nagynéném eljött, hozott lekvárt, sütemény, tésztát, kenyeret. Mindennap takarítottunk, mostunk, elláttuk magunkat. Misére elmehettünk a helybeli templomba.

Minden héten bejött egy rendőr, előadást tartott. Ott felajánlották nekünk, ha aláírunk egy papírt arról, hogy kilépünk a rendből, szakítunk az elöljáróinkkal és állami állást vállalunk, elengednek. Ezt senki sem volt hajlandó megtenni.

Öt hét múlva egy nap nagy csönd lett az utcán, semmi jármű nem közlekedett, éreztük, hogy itt valami készül. Aztán kezdtek felsorakozni a ponyvázott teherautók. Éjjel 11 után bejöttek, és hamarosan ismét teherautóra kellett szállnunk, de most sem mondták meg, hova visznek.”

 

 

 

 

A címlapon a Patrona Hungariae Gimnázium egy osztályát látjuk 1955-ben. Ez az egyike volt a nyolc egyházi gimnáziumnak, aminek a működését engedélyezte a kommunista hatalom.

Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

Forrás: Rózsásné Kubányi Andrea: Akiket Isten a tenyerén hordott. Szerzetesi életutak a szétszóratástól napjainkig. 2. Új Város, Budapest, 2021.

Legújabb könyveink: