Keresztényként Európában: A kreatív kisebbség feladatai

Május 9-én, a II. világháború lezárásának évfordulóján Európa egységét ünnepeljük. A megemlékezés alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk mindazokról a kérdésekről, amelyek Európát ma feszítik. Jesús Morán filozófus, a Fokoláre Mozgalom társelnökének beszéde 2016. június 30-án hangzott el Münchenben, az Együtt Európáért Kongresszuson. Ebből közlünk részleteket.

keresztenykent-europaban-a-kreativ-kisebbseg-feladatai

Hogyan történhetett, hogy Európa az utóbbi évszázadokban egy olyan kultúrát alakított ki, amely Istent nem misztériumnak, hanem megoldhatatlan problémának látja? És ebből következően az ember kapcsolata önmagával, a többiekkel, a kozmosszal, az Abszolútummal szintén kibogozhatatlanul problematikussá vált? A kérdés annál is inkább botrányos, ha arra gondolunk, hogy éppen Európa dolgozott ki évszázadok alatt egy olyan eredeti és jelentős humanizmust, ami a lelkiség, a művészet, a filozófia, a tudomány, a jog és a politika terén is érvényesült.

 

2004-ben az akkor még bíboros Joseph Ratzinger azon tűnődött, vajon nincs-e igaza Arnold J. Toynbee-nek, aki szerint egy társadalom sorsa nagymértékben függ kreatív kisebbségeitől.

Talán – állította Ratzinger – ez a szerep vár a keresztényekre: hogy önmagukat ilyen kreatív kisebbségnek tekintsék, akik segítenek, hogy Európa újra rátaláljon örökségére.

Hogy mi is lenne ez az örökség, arra meglepő módon olyan intellektuális gigászok emlékeztetnek minket, mint Hans Georg Gadamer és George Steiner. Más-más nézőpontból kiindulva mindketten arra jutnak, hogy Európának lelki és intellektuális feladata is van. Gadamer szerint „a másikkal élni, a másik ember számára a másiknak lenni egyetemes feladat, ami kicsiben és nagyban is érvényes. Ahogy emberként növekszünk és belépünk az életbe és megtanuljuk, hogy másokkal együtt éljünk, úgy ennek kell történnie a nagyobb csoportok között, a népek és az országok között. Valószínűleg Európa privilégiuma, hogy a többi kontinensnél jobban meg tudott tanulni és meg kellett tanulnia együtt élnie a különbözőséggel.”[1]

 

Ez a hivatás kreativitást, képzelőerőt, az újrakezdésre és saját korlátaink túllépésére való készséget igényel, és ezek mindig is Európa lelkét alkották, ahogy erről történelme is tanúskodik, különösen, ami a II. világháború utáni időszakot illeti. Az alapító atyák merészen nemcsak álmodoztak egy új Európáról, hanem el is kezdték megvalósítani azzal, hogy a kontinens örökségét próbálták integrálni. Tudatában voltak ugyanis annak, amit Konrad Adenauer megjósolt: „A Nyugat jövőjét nem elsősorban a politikai feszültségek veszélyeztetik, inkább a gondolatok és érzésvilág egysíkúvá válása, eltömegesedése, vagyis az, hogy az életmódunk a felelősség elöli menekvéssé válik, és egyetlen gondunk saját énünk lesz.” [2]

Európa még képes és kötelessége is perspektívát nyújtani a világnak, méghozzá úgy, hogy minden szinten kialakítja a különbözőségben megvalósuló egység kultúráját.

A mindennapok személyes szintjén és intézményi szinten is, amiről nemrégiben I. Bartolomaiosz Konstantinápolyi Pátriárka is beszélt: „Ha képesek leszünk az emberi intézményeket is úgy átalakítani, hogy figyeljenek a különbözőségre, akkor rá fognak ébredni, hogy a különbözőség ajándék és nem szembenállás, gazdagság és nem kiegyensúlyozatlanság, élet és nem halál. Olyan környezetben élünk, melyben félő, hogy a pluralizmust feláldozzák egy hamis egység oltárán, ami az emberi viselkedés globális egyformaságát akarja. […] Éppenséggel a különbözőség elfogadása válhat a megsebzett emberiség egységének alapjává a szeretet párbeszédén, kölcsönös tiszteleten a Másik befogadásán keresztül és azáltal, hogy készek vagyunk nemcsak másokat elfogadni, hanem hagyjuk magunkat is elfogadni. Így a világ számára Krisztus ikonjává válunk, és akárcsak ő, egység lehetünk a különbözőségben.” [3]

 

Ezért újult erővel és eltökéltséggel kell visszatérni az emberi jogok kultúrájához, melyen belül bölcsen egyaránt érvényesíteni kell a személyes dimenziót és a politikai közösségben egyesülő különböző népcsoportok közjavának dimenzióját, és mindeközben nem szabad szem elől téveszteni az ember transzcendens méltóságát, ahogy erre 2014-ben az Európa Parlamentben felhívta a figyelmet Ferenc pápa.

Ebben a folyamatban az egyházi közösségek szerepe döntő lehet, hiszen ez a küldetésük: a jó hír örömteli hirdetése.

A mai korban, amikor úgy tűnik, hogy az egyházak és a minket körülvevő társadalom közötti „kulturális szövetség” megbomlott, vissza kell térnünk az Evangéliumhoz, az Írások fényében kell új, jelentőségteljes találkozásokat létrehozni és így magának a Názáretinek az életét megszülni. Ferenc pápa is ezt hangsúlyozta a Nagy Károly-díj átvételekor: „Isten az emberek között kíván lakni, de ezt csak olyan férfiak és nők révén tudja megtenni, akiket – mint a földrész nagy evangelizálóit – ő megérintett, és akik – semmi másra nem törekedve – az evangéliumot élik. Csak egy tanúságtevőkben gazdag egyház adhatja újra az evangélium tiszta vizét Európa gyökereinek. Ennek érdekében a keresztények haladása a teljes egység felé az idők egyik fontos jele, de ezt sürgősen megköveteli az is, hogy válaszoljanak az Úr felhívására: „hogy egyek legyenek” (Jn 17,21).[4]

 

 

[1]    Hans-Georg Gadamer: Európa sokrétűsége, öröksége és jövője. Ford. Nagy Attila, Symposion, 1995/3, 2–9.
[2]    Idézi Ferenc pápa a Nagy Károly-díj átvételekor.
[3]    Lectio magistralis a Sophia Egyetemi Intézet által adományozott díszdoktori cím átvételekor, 2015. október 26-án, Loppianóban.
[4]    Ferenc pápa beszéde a Nagy Károly díj átvételekor https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-nagy-karoly-dij-atvetelekor-olyan-europarol-almodom

Forrás: https://www.together4europe.org/il-compito-di-una-minoranza-creativa/

Fordította: Paksy Eszter

Legújabb könyveink: