Töredékek egy százéves életútból - Beszélgetések Bálint Györggyel

Bálint Györgyöt – az ország Bálint gazdáját –, még Duna tévés szerkesztőként ismertem meg személyesen, úgy harminc évvel ezelőtt. A mi vallási szerkesztőségünk mellett vezetett el az útja, amikor a nevével fémjelzett adás felvételére érkezett. Minden egyes alkalommal vette a fáradságot és beköszönt. Kedvesen, mosolygósan, a rá annyira jellemző egyszerűséggel és emberséggel.
Emlékszem egy alkalommal egy szép piros almát is tett az asztalomra. Biztosan nagyon fáradt és elcsigázott kinézetem lehetett, s így próbált jobb kedvre deríteni. Akkor is mindenki szerette a kollégák közül. Harminc évvel ezelőtt ő is a 70-es éveiben járt, mint én most…
A sors úgy hozta, hogy a későbbiekben közelebbi barátságba is kerültünk közös ismerőseinknek köszönhetően. Így többször is alkalmam volt felkeresni őt otthonában. Régi jó, vagy rossz újságírói szokás szerint megpróbálok mindig dokumentálni. Így születtek azok a videófelvételek, amelyek tulajdonképpen beszélgetéstöredékek a vele való találkozások alkalmaiból.
Ő maga is papírra vetette életének emlékeit Emlékfoszlányok címmel, s most ez adta számomra is az ösztönzést e cikk elkészítésére.
A mostani összeállításom valóban töredékes, a kis puzzle darabokból mégis kivillan egy rendkívüli ember portréja. Bálint György most jár életének 101-ik évében, engedtessék meg nekem annyi személyes vélemény, hogy soha nem találkoztam nálánál előítélet-mentesebb, mindenki felé nyitott, befogadó személyiséggel, aki hányatott életútja ellenére annyi derűvel és bölcsességgel tudja szemlélni a világot és az embereket. Van mit tanulnunk tőle…
 

Egy alkalommal a kertjükben ülve a virágokról, az illatokról kezdtünk el beszélgetni, amikor váratlanul egy megrázó emléket idézett fel:

Hetven év óta nem tudom elfelejteni a krematórium szagát. A Babitsnak van egy nagyszerű esszéje a szagokról. Én többször elolvastam. Hogy a szagok azok, amik az ember emlékezetében a leghosszabb ideig megmaradnak. A képek azok elmosódnak idővel az ember agyában, de még felnőtt korában is emlékezik arra, hogy a mamája ruhásszekrényének milyen illata volt. Ha kinyitotta annak ajtaját, akkor érezte az ember a levendula illatát… vagy ahol egy parasztház tiszta szobájában a sifon tetején birsalmák voltak, annak milyen illata volt. Hát így van ez a krematóriumból felszálló füst szagával is. Azt tényleg nem lehet elfelejteni…

42-ben vonultam be, egy munkaszolgálatos századba Berecken. Ez Erdélynek a dél-keleti csücskében van, közvetlenül az Ojtozi-szoros előtt. Egy kis község, ahol azonban volt egy nagy katonai alakulat. Nekünk azt mondták, hogy kiképzésen vagyunk. Bármily furcsa is, ez akkoriban félig-meddig katonai szolgálatnak számított. Nekem még mindig megvan a dögcédulám meg a zsoldkönyvem is, mert még zsoldot is kaptunk. De egyenruhát nem, csak katonasapkát rózsa nélkül. Egy szedett-vedett század volt, szinte mindenki halasztással került oda. Egyetemisták, javarészt értelmiségiek voltak, de sok cigány is, meg köztörvényes bűnöző, akiket osztályidegennek tartottak.

Érdekes módon ez a csapat mégis egy nagyon jó közösséggé formálódott. Eltűntek a származási meg a foglalkozásbéli különbségek, mindannyian egyforma nyomorúságban voltunk.

Később elvittek bennünket a Kárpátokba, egy Ábránka nevű községbe, ami közel a Vereckéhez egy ruszin falu volt. Onnan kerültünk Lengyelországba, Galíciába és azután Oroszországba. Aknát szedtünk, raktárban dolgoztunk, pályaudvarokon rakodtunk. Onnan később Kassára kerültünk, majd nagy nehezen a nyugati határ mentén egy Hidegség nevű faluban kötöttünk ki. Onnan azután gyalogosan hajtottak bennünket Mauthausenba, a felső-ausztriai koncentrációs táborba. Mire megérkeztünk én már nem voltam egészen magamnál. Megkaptam a ruhatetűvel terjedő flekktífuszt, magas lázam volt, de nem volt ajánlatos lefeküdni vele, mert aki lefeküdt, azt agyonlőtték. Így lábon húztam ki, a társaim segítettek, ketten fogtak, s így valahogy túléltem.

Mikor értek oda a lágerba?

1944 februárja lehetett, még havas volt a táj. A tábor akkor már teljesen tele volt, úgyhogy nem is épített barakkban, hanem sátorban lettünk elszállásolva. A közelünkben volt a gázkamra, s még mindig nagyon jól emlékszem arra a hangra, ahogyan a gázkamrának a vaskapuját – két görgős ajtaja volt – becsukták. Erre mindig emlékezni fogok. Nem mertem odanézni… Ahogy behajtották oda az embereket, lengyeleket, magyarokat, mindenféle nációból összeszedett zsidókat, cigányokat. A nővérem és a kishúgom, meg édesanyám is valószínűleg oda került. Soha nem láttam viszont őket…

Ez már a háború vége felé történt. Mikor érkeztek meg végül a felmentő csapatok?

1945. május 4-én szabadultunk föl. A tábor megmaradt népessége elindult a szélrózsa minden irányába. Én egy bajtársammal együtt voltam, kimentünk az országútra, ahol éppen az amerikai hadsereg osztagai vonultak.

Emlékszem, hogy egy teherautó platóján a lábát lelógatva egy néger katona ült, s ránk kiabált: „Go home, you are free!” – „Menjetek haza, szabadok vagytok!”

Eljutottunk a legközelebbi faluig, ahol segítséget kértünk. Egy amerikai tiszt elé kerültünk, aki ideiglenesen elhelyezett bennünket egy kórházi barakkban, majd egy szanatóriumba vittek bennünket egy Baad-Schallerbach nevű üdülőhelyen. Az ápolónők apácák voltak. Volt köztük egy Annunziata nevű nővér. Először ő volt, aki gondozásba vett. Minden rajtam lévő ruhaneműt elégettek és kaptam új kórházi öltözetet. 42 kiló voltam akkor…

Annunziata észak olasz származású, nagyon aranyos nővér volt, németül beszélgettünk. Halálomig emlékezni fogok a jóságára. Amikor kicsit felépültem és elhatároztam, hogy hazaindulok, megkérdeztem tőle, hogy mivel tudnám meghálálni azt a sok jóságot, amit tőle kaptam. Azt mondta, hogy azzal, ha felveszi a kereszténységet. Összehozott engem a falu plébánosával, akivel nagyon jól megértettük egymást. Egy idősebb ember volt. Megvan még az írása, mert ő lett a keresztapám, s a káplánja keresztelt meg. Kaptam tőle egy imakönyvet, amibe beleírt emlékül. Páter Gemelnek hívták. Ezzel az útravalóval indultam hazafelé.

Az ott lévő amerikai csapatnak a századosa egy Kovács nevű magyar ember volt, aki még gyermekkorában került Amerikába és ottlétem alatt többször meglátogatott. Még jól beszélt magyarul. Mikor mondtam neki, hogy haza akarok menni, azt felelte, hogy ne menjen, mert nem fog senkit sem találni a családjából. Én ezt nem akartam elhinni. Azt is felajánlotta, hogy szerez nekem hajójegyet és lehetőséget az újrakezdéshez Amerikában. Én mégis hazajöttem, de sajnos igaza volt Kovács századosnak. Nem találtam semmit és senkit itthon. A házunkat az elsők között államosították.

Hogyan tudott új életet kezdeni?

A föld egy részét szerencsére visszakaptam, az állatállományt széthordták, elpusztították, de volt egy óriási szerencsém. Az előző években valaki, aki kapott a földünkből néhány hektárt, bevetette ezt a táblát rozzsal. A kézi aratásnál nagy volt a szempergési veszteség, aminek köszönhetően bőséges árvakelés keletkezett. Az első dolgom volt, hogy ezt learassuk, s ebből tudtam annyi pénzt szerezni, hogy vettem két lovat – oroszoktól persze –, és valahol egy tehenet. Ebből aztán elkezdtem gazdálkodni.

Megnősültem, nagyon szűkösen, de megéltünk. Negyvennyolc novemberében azonban jött két úriember, igazolták magukat, hogy a gyöngyösi pártbizottság emberei.

Azt mondták, hogy két lehetőségem van, válasszak. Vagy internálnak bennünket, mint kulákokat, vagy 24 órán belül elmegyünk

Akkor másfél éves volt a kisfiam, s én a második lehetőséget választottam. Két kofferba összeszedtük a holminkat, valaki beszállított bennünket a vasútállomásra, s feljöttünk Pestre.

Itt mihez tudtak kezdeni a semmiből?

Albérletet kerestünk, s egy olyan házba kerültünk, ahol 6-8 lakás volt. Az egyik lakó Kállai Kornél volt, a hajdani miniszterelnök Kállai Miklós unokaöccse. Ő egyébként gazdasági szakember volt, s abban az időben egy vidéki agrárfőiskolán tanított. Hamar összebarátkoztunk, s az ő segítségével kaptam valami segédelőadói állást a Földművelésügyi Minisztériumban. Úgy látszik, hogy meg voltak velem elégedve, mert a szakoktatási főosztályra kerültem, ahol egy remek csapat dolgozott. Akkor kezdtek megalakulni a mezőgazdasági technikumok, de hiányoztak a tankönyvek, mert a régieket nem akarták használni. Így kerültem én is a csapatba. Óriási erőfeszítéssel, éjt nappallá téve dolgoztunk, s három év alatt hetvenöt új szakkönyv látott napvilágot. Hát valahogy így kezdődött a szakemberi karrierem…

Hallgatva életének e tragikus, embert próbáló időszakáról szóló emlékeit felmerül a kérdés: miként tudott mégis ilyen derűs, mosolygós, életvidám ember maradni?

Többen feltették már nekem ezt a kérdést. Talán azért, mert életemnek a kezdeti időszaka, a gyermekkor és a családi környezet olyan volt, aminél szebbet nem tudok elképzelni. Egy békés, nyugodt, művelt, érzékeny családban, ahol nem emlékszem arra, hogy valaha is hangos szót hallottam volna.

Most nem beszéltünk a szakmai életútjáról, de szóba került, hogy nosztalgiával gondol vissza a háború előtt évtizedek mezőgazdasági teljesítményére.

Én nosztalgiával gondolok vissza a múlt századnak az utolsó két évtizedére, amikor a magyar mezőgazdaság valóban a világ élvonalába emelkedett. Még Kínából is idejöttek tanulmányozni, hogy hogyan is történik ez a magyar szövetkezeti gazdálkodás. Nagy hiba volt megszüntetni.

Van-e visszaút?

Természetesen a történelem nem ismétli önmagát. Nem visszaút van, hanem előrehaladás, és meg lehet találni a módját a szövetkezésnek, a közös munkának, ami a mai életkörülményeknek a legjobban megfelel, amivel a magyar mezőgazdaság színvonalát újra az élvonalba lehet emelni. Én magas életkorom ellenére is optimista vagyok. Meggyőződésem, hogy a következő generációk fel fogják ezt ismerni és eredményeket érnek majd el. Persze ehhez arra is szükség van, hogy a politikai vezetői réteg mindezt belássa és intézkedéseivel segítse ezt a fejlődést.

Ha már erről beszélünk, Ön tevékenyen részt vett több, a cigányság felzárkózását segítő mezőgazdasági program kidolgozásában is.

Sajnos úgy látszik, hogy a polgári törvények, a polgári jogszabályok nem elég hatékonyak a cigány szellemiség számára. Persze nagy erőt kellene fordítani arra, hogy munkalehetőség legyen. Mert az nem igaz, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni, de nem nagyon van az ő képzettségüknek megfelelő munka-alkalom. Ami valamikor volt. Én meg vagyok róla győződve, és ezt tapasztalatból, pl. tarnabodi tapasztalataimból mondhatom, hogy a cigány emberek nagyon is képesek eredményesen gazdálkodni, termelni, kertészkedni, állatokat tenyészteni. Csak el kell nekik mondani és segíteni, amíg saját tapasztalatot nem szereznek. Szerintem jószándékkal és segítőkészséggel rá lehet vezetni a cigány embereket a termelői munka értékeinek felfedezésére, mint ahogyan a magyar emberek is hozzászoktak a földműveléshez. Némi iróniával élve: mondjuk ezer év alatt ugyan, de mégiscsak belátták, hogy a harc, a nyilazás, a vadászat helyett jobb letelepedni és megművelni a földeket. Eredményesen termelni és felelős gazdálkodást folytatni.

Dr. Bálint György életéről bővebben olvashatunk az Oral History Archívumban: http://www.visszaemlekezesek.hu/balint-gyorgy