Indiában Covid idején: a Task Force helyi koordinátorával beszélgettünk

Marie Pachecóval 2018 áprilisában találkoztam először. Születésnapot ünnepeltünk, és mivel az ünnepelt – közös olasz barátunk – ismeretségi köre kiterjedt, alig fértünk be a kétszoba-konyhás kis lakásba. Én alig két héttel korábban érkeztem meg a dél-indiai Bangalorba (helyi nevén Bengaluru), ahol aztán volt szerencsém több mint egy évet eltölteni. Aznap este a nevek, arcok kavarogtak a fejemben, de Marie-ra kristálytisztán emlékszem: magabiztos, vidám kedvességével európai stílusú, csinos ruhában berobbant az amúgy is cserfes társaságba, és a szűkös szobában mindenkit sorra üdvözölt. Mielőtt a konkrét indiai helyzetről beszélgetnénk, ismerjük meg kicsit ezt a lendületes családanyát, aki korábban divatcégek képviseletében dolgozott, most pedig a Fokoláre Mozgalom szociális kezdeményezésének önkéntes koordinátora. Ez utóbbi Task Force néven 2020 márciusában indult be, keretében a mozgalom világszerte helyi és nemzetközi szinten segíti a világjárvány károsultjait.

^{Marie Pacheco}

Hogyan mutatkoznál be? Mesélj a karrieredről, az életutadról!

Harminchat éve vagyok férjnél, öt, 32 és 20 év közötti gyermekem: három fiam és két lányom van. Goából származom, de Bangalorban élek. Pszichológia diplomát szereztem, majd húsz éven át dolgoztam olyan nagy divatcégek helyi képviselőjeként, mint a Levi Strauss, a Lee, a Wrangler és a Tommy Hilfiger. Már háromgyerekes anyuka voltam, mikor otthagytam ezt a munkát.

Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de aztán állást kaptam a ruházati szektorban. Feladatom az adminisztráció és a kapcsolattartás volt az Egyesült Államokkal, a divattervezőkkel, valamint az indiai beszállítókkal. A szezon előtt feltérképeztük a helyi trendeket, persze egy egész csapat segítette a munkámat. Más életvitel volt, utaztam, sok pénzt kerestem, fiatal voltam. Fokozatosan ébredtem rá a nagy márkák reklám- és marketinghatalmára, valamint a cégek nagy haszonszázalékára a gyártók alacsony nyereségével szemben. Mikor ezt felhoztam a főnökömnél, azt mondta, „De hisz mi munkalehetőséget teremtünk az Ön országának”. Ez volt az utolsó csepp, éreztem, akkor már a lelkiismeretem azt diktálta, hagyjam ott őket, nem tudtam volna már összeegyeztetni ezt a munkát az értékrendemmel.

De egy időszakot sem sajnálok az életemben, azt sem. Sokat tanultam, és sok értékes kapcsolatra tettem szert azokban az években. Az a lényeg, hogy az ember élvezze, amit épp csinál. Nálam minden „szezonális”: karrierépítés, pénzkeresés, majd gyereknevelés, egyházi szerepvállalás, most ökológiai elköteleződés, társadalmi munka.

Jelenleg az egyházat szolgálom, a katolikus házasságokat a Házas Hétvége mozgalmon keresztül. Illetve a Task Force nevű országos szociális programot koordinálom. Szenvedélyem az integrál szemléletű ökológia, konkrétan a bioaktív mosószerek előállítása.

^{2021. június, zoom interjú}

Hogy vagytok? Május végén volt a csúcson a koronavírus megbetegedések száma, ha jól tudom. Tehát most, júniusban már csökkennek az esetszámok?

Szűkebb és tágabb családunkban senki nem kapta el a koronavírust, de a közösségben sokan elkapták, vagy be is kerültek kórházba. Elég furcsa a második hullám, míg korábban az idősek betegedtek meg, ez most fiatalabbakat, 30 és 50 év közöttieket érint, és nagyon agresszív is.

(Itt, és az interjú későbbi részeiben is nevek és helyzetek felsorolása következett, amelyet most nem részletezek, de rám szívszorítóan hatottak, hisz a betegek közül többeket személyesen ismerek. Mint azt már pár napja megtudtam, az egyik legjobb, harmincegynéhány éves bangalori barátnőm meghalt, egy másik barát jelenleg is kórházban van.)

Összességében javuló tendencia látszik. A 16 milliós Bangalor városában májusban 56 ezer új megbetegedés volt naponta, most még mindig 40 ezer, de már csökken az esetek száma. Az infrastruktúra, a kórházak nem bírják fogadni a napi új megbetegedetteket. Így városunkban számba vettek minden oktatási intézményt, kollégiumot, lelkigyakorlatos házat, az egyházmegyei konferenciaközpontokat, ahol akárcsak 30-40-50 ággyal be tudnak segíteni a COVID-betegek ellátásába. Itt biztosítják az elkülönítést, beszereztek lélegeztetőgépeket és gyógyszereket is, de a fő problémájuk, hogy nincs elég egészségügyi személyzet. Így nyugdíjas ápolók segítenek be, azoknak is, akiknek háziápolásra, egy kis oxigénre van szüksége.

^{Fotó: pixabay.com/ v-a-n-3-ss-a}

Hozzáfértek-e oltóanyaghoz?

India a világelsők között van vakcinagyártásban, de az 1,3 milliárdnál több lakosra még így is kevés az oltóanyag. A gyártók az oltóanyagot a kormány rendelkezésére bocsájtják, és az elosztja az állami kórházakban, ahol ingyen lehet hozzájutni. Magánkórházak számára is lehetővé teszi kis százalékának megszerzését, de privát szektorban 2-3000 rúpia (8-12 000 Ft) egy adag, és csak a 45 év felettiek kaphatnak.

Először a 60 év felettiek kaphattak oltást, ők már mindkét adagot megkapták. Aztán megnyitották a 45 év felettiek részére, akiknek szerintem nagyjából 60%-a megkapta már legalább az első adagot. Május elseje óta a 18 év fölöttieken, a diákokon a sor, de a fiatalok aránya a társadalmunkban magas, még kicsi az átoltottság. Az elosztásban sajnos a politika is közrejátszik: egyik államnak több jut, a másiknak kevesebb, a központi kormányzathoz fűződő viszonytól is függően, a mi államunkban, Karnatakában pedig ellenzéki vezetés van. De a családomban már minden testvérem oltakozott.

^{Fotó: pixabay.com/ torstensimon}

Milyen a helyzet vidéken, a városoktól távol?

A falvakban is rossz a helyzet, sok a megbetegedés. Ami a vidéki lakosság informálását és elérését illeti, mobil oltópontokat hoztak létre. Előre tájékoztatják az embereket, hogy mikor ér oda a mobil team az oltással, és az emberek odagyűlnek pl. a gyógyszertárhoz.

Mivel, mint mondtam, az országban gyártott vakcinából hiány van, felállítottak egy elsőbbségi listát: előbb a fizikai jelenléttel más emberek között dolgozók (frontline workers), a taxi- és riksasofőrök… kapnak oltást, aztán a többiek.

Ezelőtt két évvel ott éltem közöttetek, és emlékszem, hogy a közösség tagjai élő, mindennapi kapcsolatban voltak, segítették egymást jóban-rosszban. Akkor rendszeresen tartottunk találkozókat, a házaspárok havonta külön is, és más államokból is utaztunk egymáshoz.

^{Csoportkép 2018. májusából Marie Pachecóval és a cikk szerzőjével.}

Tudtok-e most közösségi életet élni a bezártság ellenére, ha igen, hogyan?

Az első pár hónapban mindenki teljesen tanácstalan volt, nem tudtuk, hogyan kapcsolódjunk össze. De amint betört a technológia, és megnyíltak a digitális felületek, elkezdtünk kis zoomos találkozókat tartani. Tartottunk életige találkozót, és házaspárok találkozóit. A pandémia előtt talán 6-10 házaspár, 20 ember volt jelen egy-egy találkozón, most sokkal többen vagyunk. Aztán kitaláltuk, hogy kéthavonta országos családtalálkozón veszünk részt. Így megismerjük, mit élnek Goában, Delhiben. Először 2020 júniusában próbáltuk ki az országos formulát, egy nagy indiai Máriapolit (szerk. megj.: a Fokoláre többnapos rendezvénye), amin 250-en vettünk részt, és Youtube-on is be lehetett kapcsolódni. Különös élmény volt számomra az előkészület, aminek során végig Jézussal közöttünk dolgoztunk: csodálatos program jött létre a különböző véleményekből, abból, ahogy bedobtuk vagy épp elveszítettük az ötleteinket. Mivel a találkozó online volt, részt tudtak venni olyanok is, akik különben nem tudtak volna, például akik a szüleiket ápolják. Elindítottuk az országos rendszeres zoomos rózsafüzért is Srí Lankával és Mianmarral együtt, májusban naponta, most heti kétszer.

^{Családok együtt imádkoznak online} 

Árulj el valamit: továbbra is mindennap sétálsz, és közben mondod a rózsafüzér imádságot, mindegyik titkot másért felajánlva?

Igen, minden nap, minden reggel teszek egy nagy sétát, bár most a lezárások miatt nem a tónál, hanem a teraszon, és elimádkozom négy rózsafüzért. Van egy dolog, amit közben kérek Istentől: „Segíts, hogy a megfelelő embereket keressem fel! Használd, Uram, az időmet!”

És ő megteszi. Mint például múltkor. Egyszer csak jött a gondolat: „Hívd föl Zinát!”. Isten jól tudta, milyen helyzetben van, ezért éreztette meg velem, beszélnem kell vele. Ő Bombay-i (Mumbai), messze lakik. Felhívtam, és kiderült, épp Bangalorban van a családdal, sok a nehézségük, férje elveszítette a munkáját. Ezt mondta: „Itt kell maradnom. Mumbaiban rosszabb a vírushelyzet, most nem lehet költözni se. A gyereket be kellene íratni iskolába, de nem tudom, hova, hogyan.” (Szerk. megj.: Indiában április 1-jén kezdődik a tanév.) Mivel ismerek egy vezetőt az egyik iskolában, elmeséltem ezt neki. Ő beszélt az igazgatóval, aki komoly tandíj-kedvezménnyel felvette a kislányt.

Mivel itthon vagyunk, lehetőség van rá, hogy több emberrel kerüljünk kapcsolatba. Most naponta átlag öt embert felhívok. Természetesen rácsörgök azokra, akikkel korábban is rendszeresen beszéltem, de most olyanokat is felhívok, akiket normális esetben nem. Amikor megtudtam, hogy az építész Alfi elveszítette a lányát, bár nem vagyok vele szoros kapcsolatban, vettem a telefont és felhívtam. Egy másik hölgynek sms-t írtam, mikor megtudtam, hogy kórházban van. Sokkal több emberrel tartom most a kapcsolatot. Igaz, erőfeszítésbe kerül felhívni valakit, és mesélni neki mások helyzetéről is, de megéri, mert így kapcsoljuk össze az embereket.

^{2021. június, zoom interjú}

Mit tesztek az egyházzal az emberekért?

Ebben az időszakban sokakkal együttműködtünk. Rájöttem, milyen sok korábbi közös tevékenységen alapuló kapcsolatunk van: a püspökséggel, több plébániával, a Rotaryval… A Redemptorista atyák közül Peter atya szociális kezdeményezésébe kapcsolódtunk be a környékbeli barakkokban lakókért, a Don Bosco Szaléziakkal pedig tejfeldolgozójuk termékeinek készítésénél és szétosztásánál.

Egyik társunk, Angela a belvárosban él. Plébánosa megkérte őt, segítsenek szegény családokon, ő felhívott, és együtt találtuk ki, mit tegyünk. A közösségünk tizenévesei segítségével 23 karácsonyi ajándékkosarat állítottunk össze családok részére.

Nagy többlet ez, mert lelkiségünket így, másokkal együttműködve éljük. Nem arra van szükség, hogy elmondhassuk, „mi, a Fokoláre Mozgalom, ilyen és ilyen nagy ételakciót csináltunk”, többet ér, ha besegítünk mások kezdeményezésébe, még ha kevesen, mondjuk öten tudunk is részt venni benne.

^{Több szervezet közös szociális kezdeményezésének posztere}

A Task Force országos koordinátora vagy. Mesélj a kezdeményezésekről!

Ketten gyűjtjük össze az információkat, India összes közössége (szerk. megj.: 6 nagyváros szolgál fő csomópontul) és Srí Lanka is bekapcsolódott. Bangalor a felelős minden Keralából, Tamilnáduból, Kojambuttúrból befutó kérésért. Rengeteg falu, rengeteg város, rengeteg igény.

Fontos számunkra, hogy ne csak egy egyszeri segélyt adjunk az embereknek, hanem hosszútávú támogatást. Segítjük őket, hogy magukon segítsenek. Ha nincs pénzed, segítünk, hogy legyen valamilyen bevételi forrásod, így a jövőben saját magad tudod megkeresni a kenyered. Így volt a tehénnel is. Megtudtuk, hogy egy házaspárnak szüksége lenne rá, és úgy döntöttünk, kifizetjük, bár nagy kiadás volt. A tejgazdálkodás révén most el tudják látni a családjukat.

Tavaly egy pap felhívta az egyik barátunkat, hogy a falujukban sokaknak megélhetési problémája van, elvesztették a munkát, és ha tudnánk szerezni néhány varrógépet, ruha szabás-varrással el tudnák tartani a családjukat. Csakhogy egy varrógép 30-50 ezer rúpiába kerül. Akkoriban egy listára írtuk a szükségleteket, felkerült hát rá ez is: „5 varrógép J. atyának Tamilnáduba”. Emlékszem, mikor ezt olvastam a listán, és imádkoztam, ahogy szoktam, eszembe jutott Kiran, egy idős ember, egy beszállító, akivel 25 évvel ezelőtt együtt dolgoztam. Néhány hónapja összefutottunk vele, telefonszámot cseréltünk, és azóta már találkoztunk is. Mivel ők varrógépeket gyártanak, felhívtam. „Szegények részére szeretnék varrógépet vásárolni – mondtam –, mit ajánl?” Erre ő: „Ingyen adok nektek.” Sőt, még el is szállíttatta Tamilnáduba a paphoz a vadiúj varrógépeket. Engem mindig meglep Isten nagylelkűsége! Ha nyitottak vagyunk, Ő használ minket.

^{Az egyik ajándék varrógép}

Mikor a diákoknak nyújtunk segítséget, arra tanítjuk őket, hogy miközben kapnak, adjanak is. Például rendben, mi álljuk a tandíjadat, te pedig korrepetálhatsz egy gyereket, aki gyenge matekból. Vagy angolt tanítanál cserébe az árvaotthonos gyerekeknek?

Jómagam tavaly elkezdtem bioaktív mosószereket készíteni. A bevételből alapélelmiszert vásárolunk a szegényeknek. Másokat is bevontunk az organikus, bioenzim alapú felmosószerek, mosogatószerek készítésébe, én magam már 15-20 embert. Ma délelőtt is sikerült meggyőznöm egy hölgyet. Részben azért indult el a kezdeményezés, hogy segítsük a bejárónőket, akik most elvesztették a munkájukat, hogy egy kis pénzre tehessenek szert, de aztán rájöttünk, hogy egyben a környezetért is teszünk. Közben összebarátkoztunk gyümölcsárusokkal. A kapcsolatnak hála ők most már pironkodás nélkül odajönnek hozzánk, elmondják, ha szükségük van valamire.

Kétféle módon cselekszünk: egyrészt akkor, amikor az emberek odajönnek hozzánk, és segítséget kérnek, a másik, amikor mi magunk észrevesszük, hogy környezetünkben valaki szükséget szenved. Előfordult például, hogy megtudtuk valakiről, hogy kórházi ellátásért egy nagy összeget kellett kifizetnie, besegítettünk. Valaki más elkapta a COVID-ot, az egész család karanténba került, főztünk nekik ebédet és elküldtük, nem vártuk meg, hogy kérjenek.

^{Karácsonyi ajándékozás az Infant Jesus Charity Home árvaházban. A gyerekek által készítette csomagok tartalma: keksz, általuk sütött sütemény és 1-1 maszk, amelyre egy hölgy karácsonyi mintát hímzett}

Ez a Task Force, mindenki kis dolgokat tesz. És nem feltétlenül csak a legszegényebbeket támogatjuk, hisz sok kis dologban, és nemcsak a fizikai szükségletekben segíthetünk másoknak: van, hogy orvost keresünk valakinek, a napokban pedig vért kellett szerezni Amitnak, felhívtam Nestort, ő sokaknak szólt. Azóta sokan gondoltak rá. A csoportomból is rám írt valaki: „Hogy van a barátod? Imádkozunk érte!”

Ilyenkor látom, elég egy kis lökés, és aztán sok ember mintegy feleszmél és elkezd másokkal törődni, vagyis az emberek kilépnek az önzésükből. Sohasem tudjuk előre, hogyan segíthetünk. Csak egyetlen dolgunk van: megengedni Istennek, hogy vezessen minket. Mi teszünk egy apróságot, és nem tudjuk, mi fog történni. Csodálatos dolgoknak voltam szemtanúja!