Utazás a lélek mélyére Kolozsváron

Olvasási idő: 6 perc

Barátainkkal többször is bejártuk a történelmi Erdély tájait, barangoltunk az Erdélyi-középhegységben és a Kárpátokban, meglátogattuk a csángó falvakat Moldvában, és jártunk Havasalföldön is Hunyadi János nyomában. Tanulmányoztuk a régió történelmét, beszélgettünk sok-sok emberrel, székely erényekről, a tölgyfáról, amely nem hajlik meg, és a szikláról, amely lassan porlik a történelem viharában. Az ellenállásról, amely a megőrizte a külhoni magyarság egységét.

Ellátogattunk a hegyi esztenákba, sajtokat és ordát kóstolgattunk, és sok legelő nyájat láttunk. Ezeken az utakon figyeltem fel egy különös jelenségre.

A román pásztor vezeti a nyájat, a magyar pásztor pedig tereli. Ez a kép elgondolkodtatott.

A román pásztor többnyire a nyáj előtt halad, ismeri a tájat, keresi a megfelelő ösvényt, a vizet és a legelőt. A hegyi környezetben különösen fontos a nyáj védelme, ezért nagytestű, erős őrzőkutyák segítik a munkáját. A magyar, illetve székely pásztor hagyományos munkájában viszont hangsúlyos a nyáj hátulról történő terelése. Ehhez gyors, intelligens, engedelmes kutyákra van szükség, amelyek segítenek együtt tartani és a megfelelő irányba terelni az állatokat.

Két különböző tapasztalat, két különböző munkamód. És mégis: a Kárpátokban ezek a hagyományok évszázadokon keresztül találkoztak, kölcsönhatásba kerültek egymással. A pásztorok nem elszigetelten éltek. Tanultak egymástól, átvettek egymástól eljárásokat, technikákat, szavakat és tapasztalatokat. Ugyanazokat a hegyeket járták. Ugyanazokkal az időjárási viszontagságokkal és természeti veszélyekkel kellett megküzdeniük. Más-más tudással rendelkeztek, de sokszor ugyanazokra a kihívásokra kerestek megoldást. Számomra ez a történet ma is fontos üzenetet hordoz:

a különbözőség nem csupán elválaszthat bennünket. Lehetőség arra is, hogy kiegészítsük és gazdagítsuk egymást.

Román–magyar párbeszéd műhely

Ezt a párbeszédet keresve szerveztük meg a múlt hónapban Kolozsváron az Identitások és kultúrák párbeszédben – út a népek barátsága felé műhelyt. Ennek talán legizgalmasabb pontja a Lélektől lélekig programblokk volt, ahol arra kértük a román és magyar résztvevőket, hogy próbálják személyes élményeiket megfogalmazni ezekre a kérdésekre válaszolva: Ki vagyok én, ki vagy te, kik vagyunk mi?

Ez a párbeszédforma tehát nem véleménycsere volt a két nép kapcsolatáról, a történelemről, az aktuális politikai viszonyokról, hanem arról szólt, hogy személyesen hogyan éltük meg ezeket.

Műhelyünk egyik alapgondolatát Chiara Lubichtól kölcsönöztünk: „Úgy szeresed a másik hazáját, mint a sajátodat”. Az egyik erdélyi magyar félrevont és ezt kérdezte tőlem:

„Hogy szeressem én a másik hazáját úgy, mint a sajátomat, amikor nekem nincs hazám?”

Olyan párbeszédre volt tehát szükségünk, ahol lehet ilyesmiről beszélni románok és magyarok között. Feltettük a kérdést, hogy vajon elérkezett-e annak az ideje, hogy a Fokoláre Mozgalom román és magyar tagjai úgy tudjanak beszélni egymással nemzeti érzéseikről, hogy az ne az árkokat növelje, hanem az egységet erősítse.

Chiara arra figyelmeztetett, hogy ez nem fog bekövetkezni egyik napról a másikra, mert az elnyomás után először minden népnek meg kell hódítania saját szabadságát, ahogy ma mondjuk: ön-azonosnak kell lennie, hogy képesség váljon arra, hogy más nemzeteknek ajándékozza saját magát. A kolozsvári műhelyen feltettük a kérdést: „Vajon elérkeztünk már ide?” A válasz egyöntetű igen volt, és ott nyomban neki is láttunk a Lélektől lélekig ható párbeszéd kipróbálásának, hogy lássuk, megy-e ez nekünk. És ment.

Hunyadi János sírjánál

Nagy élmény volt számomra, hogy a kolozsvári találkozó után két napon keresztül a gyulafehérvári érsek vendége lehettem. Hálás vagyok, hogy tőle kaphattam átfogó képet az egyházak és a magyarság helyzetéről, az ortodoxiával való kapcsolatokról. A várban az egyetlen magyar történelmi emlék a Szent Mihály székesegyház, amelyet körbevesznek a román történelmi emlékezet szimbólumai. Elsősorban a román ortodox Szentháromság-katedrális, amely a modern román államiság és a román ortodox egyház összefonódásának szimbóluma. Száz évvel ezelőtt, Nagyrománia megalakulása után rekord gyorsasággal építették fel, és nagyobbnak kellett lennie a Szent Mihálynál.

Ezekkel a gondolatokkal ültem be a székesegyházba, hogy hosszabb időt eltöltsek ott,

Hunyadi János és az ott nyugvó többi nagy magyar társaságában, egy olyan helyen, amelyet Szent István alapított 1009-ben. A szarkofágok ma mind üresek, olyan sokszor dúlták fel a székesegyházat mongolok, törökök, szászok, Habsburgok.

Aztán a párbeszéd szellemében arra gondoltam, hogy átmegyek a román katedrálisba, hogy imádkozzam ott is.

De azonnal éreztem, hogy ehhez valahogy félre kellene tennem a lelkemet, elmémet uraló érzéseket. Szokatlannak és furcsának tűnt, hogy „elveszítsem” magyarságomat, hogy be tudjam fogadni és meg tudjam érteni a román világlátást és a román érzelmeket. Arra gondoltam, hogy most valamit meg fogok érteni abból, hogy a románok mit szenvedtek a magyaroktól a történelem során.

De nem ez történt, hanem szembesültem a románság belső történelmi tragédiájával. Itt zajlott le ugyanis 1948-ban a román görögkatolikus egyház kényszeregyesítése a román ortodox egyházzal. A román ortodoxok a „visszatérés templomának” is nevezik. A kommunista rezsim nem tűrte meg a görögkatolikus egyházat, a Vatikánnal való kapcsolatai miatt. A püspököket börtönbe zárták, és a megfélemlített családos papok egy csoportjával aláíratták az egyesülési nyilatkozatot.

Egyszóval jobban megértettem, hogy párbeszédet folytatni valakivel nyitottságot kíván részemről. És ennek a nyitottságnak az első gyümölcse az, hogy felismerem és utána megismerem az ő szenvedését. Lassan jutottam el ide.

Román és magyar félelmek

Kolozsváron jobban megismerhettem a magyar és a román lélek rezdüléseit. Az erdélyi magyarok – különösen a székelyek – gerincesek, határozottak, nyíltabban beszélnek kisebbségi helyzetük problémáiról, hontalanság érzésükről. A románok (nem a szélsőséges nacionalisták) félénkebbek, nehezebben mondják ki érzéseiket. Azt is megértettem, hogy sokan tehetségesnek, erősnek, vállalkozó kedvűnek tartják a magyarokat. Talán ott lapul mindez mögött a történelmi félelem is, hogy elveszíthetik Erdélyt.

A román és a magyar történelmi emlékezet ugyanis számos ponton eltér egymástól. A román nemzeti elbeszélésben hangsúlyosan jelenik meg az egyesülés, a nemzeti kiteljesedés és a felemelkedés története. A magyar emlékezetben az első világháborút követő területvesztés, a Trianoni béke, valamint a határokon kívülre került magyar közösségek kisebbségi tapasztalata meghatározó.

Ugyanaz a történelmi fordulat ezért az egyik közösség számára beteljesedést, a másik számára veszteséget jelenthet.

Ha ezt nem értjük meg, könnyen abba a helyzetbe kerülünk, hogy leragadunk egymás történelmi igazságainak bizonygatásánál. Mindkét fél a saját emlékezetét védi, miközben a másik tapasztalata továbbra is idegen és érthetetlen marad számára.

Átalakító párbeszéd

A párbeszéd azonban más kérdést tesz fel: Mit tanulhatunk egymás történelmi emlékezetéből? Ez nem azt jelenti, hogy le kell mondanunk saját történelmünkről, vagy egyformán kell értelmeznünk a múltat. Azt jelenti, hogy saját történelmi tapasztalatunkat úgy próbáljuk megérteni, hogy közben a másik ember tapasztalatának is helyet adunk.

A saját identitásunk nem attól válik erősebbé, hogy kizárjuk a másikat, hanem attól is gazdagodhat, hogy képesek vagyunk kapcsolatba lépni vele.

Talán a kolozsvári párbeszéd műhelyünk egyik legfontosabb eredménye éppen az volt, hogy magyarok és románok elkezdték felfedezni, hogy a másik nem feltétlenül az, akinek a saját történelmi félelmeik alapján elképzelték. A magyarok felfedezték, hogy a románok között is vannak olyanok, akik bizonytalanok, sebezhetők, akiknek szükségük van az elismerésre, és akik esetleg félnek a magyaroktól. A románok pedig felfedezték, hogy a magyarok nem Erdély visszaszerzésének rejtett szándékával ragaszkodnak identitásukhoz, hanem azért, mert ez a föld számukra is otthon, és szeretnének itt méltósággal élni.

Ezzel egy nagyon fontos dolog történik: a másik fél megszűnik egy történelmi-politikai kategória lenni, és ismét konkrét emberré válik. És talán itt van a legnagyobb lehetőség: nem csupán a román–magyar viszony javításáról van szó, hanem egy olyan új együttélési kultúra kialakításáról, amelyben egyik népnek sem kell a másik rovására megerősítenie önmagát, hanem az egymással való összefogásban új erőforrásokra lelhetnek.