Egy váratlan látogatás: Grazia újra Magyarországon

Olvasási idő: 14 perc

Szüleimmel épp ’80 körül csatlakoztunk a budakeszi és budapesti közösséghez, tehát élénk emlékeim vannak Graziáról – vagy, ahogy akkor hívtuk, Margitról –, sőt, két, magyar nyelven nekem írt levelét is őrzöm. Beszélgetésünkre idei egyhetes itt tartózkodása vége felé került sor. Nagyon örülök, hogy elkészíthettem vele ezt az interjút, mely minden várakozásomat felülmúlta: a múltból nem egyszerűen sztorik kerültek elő – persze ezek is érdekesek lehetnek –, hanem a legmélyebb belső és közösségi történések.

Grazia, ezekben a napokban főleg olyan emberekkel találkoztál és fogsz találkozni, akiket jó 40 évvel ezelőtt ismertél meg. Hogy olvasóink is megismerhessenek, mesélj egy kicsit a gyökereidről, a családodról, a tanulmányaidról, és arról, hogy mit jelentett számodra a Fokoláre Mozgalommal való találkozás.

Egy Rómához közeli városban, Anagniban születtem, április 13-án fogom betölteni a 80 évet. Egyke vagyok, és már kisgyermekkorom óta erősen vonzódtam Istenhez: biztos voltam a létezésében, és élénken emlékszem, milyen erős hatással volt rám. Egy epizód: kilencéves koromban talán néhány otthon elkapott beszélgetés, vagy az 56-os forradalom hírei hatására fejembe vettem, valahogy megéreztem, hogy egyszer majd egy kommunista országban fogok élni. Elgondolkodtam: „Mit fogok tenni, ha ez bekövetkezik? Nem baj, még ha börtönbe is zárnak, most megtanulom az egész Loretói litániát, amivel Máriához fohászkodhatok. Így rendben leszek, senki sem fogja tudni, hogy imádkozom, és nem fog hiányozni semmi.” Épp előtte voltam elsőáldozó, és volt egy kis latin nyelvű imakönyvem. Ettől kezdve minden este három mondatot megtanultam a litániából, tíz nap alatt a végére is értem. Egy ideig élveztem, hogy minden este végigimádkozom, persze idővel elfelejtettem az egészet.

Aztán eljött a kamaszkor a maga válságaival, kételyeivel. Mígnem 15 évesen egy nap meghallottam, amint az unokatestvérem ezt mondja az anyukájának: „De jó lenne, ha minden ember egymás testvére lenne!” Rám ez óriási hatással volt, olyan volt, mint a villámcsapás, vagy mint amikor Szent Pál leesett a lóról. Egy szempillantás alatt megértettem Isten tervét a teremtett világról, a történelemről.

Megértettem, hogy azért vagyunk a Földön, mert Ő azt akarja, hogy mindannyian testvérek legyünk.

Arra gondoltam, jobb, ha Isten oldalára állok, és túlléptem az addigi, rövid ideig tartó krízisen.

_{A budapesti közösséggel 2026. januárban (fotó: Prokopp Katalin)}

Ez tehát egy mély megértés volt.

Igen, az egyetemes testvériség gondolata megvilágosított. Szomjaztam arra, hogy halljak Istenről, hogy megismerjem Őt. Gimnáziumba jártam, aztán irodalmat, latint, görögöt, művészettörténetet és régészetet tanultam, ami nagyon tetszett.

Közben megismerkedtem néhány különleges lánnyal. Én félénk, zárkózott, problémás voltam, és ők szimpatikusan viselkedtek, szabadnak, egyszerűnek láttam őket, ahogy például rám köszöntek az utcán. Hamarosan meghívtak a plébániára a találkozóikra. Rájöttem, hogy ők pont azt élik, amire én vágyok: a testvériséget. Egy nap egy fokolarini házaspár^[1] eljött a találkozónkra. A férj újságíró volt, a feleség színésznő. Lenyűgözött, hogy micsoda nagy emberek, és mégis szeretik Istent! Úgy beszéltek Róla, mint olyan valakiről, aki Társuk az életben. Elmesélték: „Ma este, hogy idejöjjünk, a kislányainkat a nővérükre hagytuk, bízva abban, hogy Isten vigyáz rájuk, amíg mi távol vagyunk.” Ebből azt a következtetést vontam le, hogy Isten nem egy távoli személy számukra, hanem családtag. Az idő múlásával én is megtapasztaltam, hogy Isten mellettünk jár, minden dolgunkban elkísér. Később megtudtam, hogy ennek az új keresztény életstílusnak a hátterében a Fokoláre Mozgalom áll.

_{Szegeden a magyarországi férfi fokolárt megnyitott Tanino Minutával 2026. január (Fotó: Erhardt Gyula)}

… ahol később te is elköteleződtél.

Igen, kezdetben így gondolkodtam: „Családot fogok alapítani, de olyannak szeretném, mint a megismert fokolarini házaspáré. Vagy úgy, ahogy ők, azaz Istennel, vagy sehogy.” Fejben tele voltam szép elméletekkel, de valójában ugyanolyan önző maradtam. Isten türelemmel, fokozatosan lépett be az életembe. Volt egy fiú az iskolában, akivel nagyon jóban voltunk, de se én, se ő nem voltunk a kapcsolatunkkal kibékülve. Többször is mondtam Jézusnak: „Azt szeretném tenni az életben, amit Te akarsz tőlem”, de mindig hozzátettem: „de gondoskodj róla, hogy az legyen, amit én szeretnék.” Egyszer sikerült teljes szívemből kimondanom: „Bármit is fogsz mondani, megteszem.”  És két-három napra rá világosan hallottam Jézus hívását. Mintha leszállt volna az égből, hogy szerelmet valljon nekem, amire én nem tehettem mást, minthogy igent mondjak, és neki adjam az egész életemet. Konkrétat az történt, hogy a Bibliából Szent Pál egyik mondata került elém: „Jézus bélyegeit (stigmáit) hordozom a testemen”. (Gal 6,17) Nem tudtam, mik azok a stigmák, de igent mondtam rá.

Olyan volt, mintha egy magas falat, ami előttem magasodott, átugrottam volna, és hirtelen a túloldalán találtam volna magam.

Ez egy spirituális élmény volt, Isten kegyelme. Egy időszakban később voltak kétségeim is, de a bizonyosságom ebben az elhívásban erősebbnek bizonyult.

Még semmit sem tudtam a mozgalom életéről, de csodálattal tekintettem a fokolarinikre^[2], akik mindent elhagytak, hogy Őbenne éljenek. A gimnázium befejezése után Rómába mentem egyetemre, és végre megismerhettem a fokolárt^[3].

Ott megismerkedtél a fokolarinákkal…

Igen, és megtettem az első lépéseket. Abban az időben született a gen mozgalom^[4], amelyben az elsők között voltam.  Egy nagyon szép út kezdődött, amely néhány év alatt a fokolárba vezetett. Már Loppianóból^[5] fejeztem be az egyetemet.

_{Chiara Lubichkal és a kelet-európai közösségek felelőseivel a ’80-as években (archív)}

Bevett szokás, hogy a fokolarinik akár távoli országokba kerüljenek. De a te költözésed különleges volt. Elmesélnéd, hogy kerültél Magyarországra még a kommunizmus idején?

A Loppianóban eltöltött idő után egy nálam idősebb fokolarinával együtt az olaszországi Anconába kerültem, ahol többen már régóta várták, hogy megnyissuk a fokolárt. A semmiből indultunk, még lakásunk sem volt. Hat év elteltével – pedig végre már állandó munkám volt tanárként – áthívtak Szardínia szigetére, Cagliariba, szintén egy új fokolár beindítására. Itt további kalandokban, eseményekben és erős élményekben gazdag hat évet töltöttem el. 1980 végén újabb ajánlatot kaptam. Karácsonykor az éves lelkigyakorlatunkon a Fokoláre Mozgalom központjában, a Róma melletti Rocca di Papa-ban egy ottani személy magához hívott: „Chiara^[6] rád gondolt. – Megilletődve hallgattam tovább – Azt kérdezi, el tudnál-e költözni az egyik vasfüggöny mögötti országba, ahol ő is járt sok évvel ezelőtt. De én sem tudom, melyik az.”

Abban az időben a vasfüggönyön túli régió számunkra olyan volt, mint az Atlantisz: egy titokzatos, ismeretlen világ.

Megdöbbentem a felvetés hallatán, és azért megkérdeztem: „De mit fogok ott csinálni? Én semmihez sem értek!” „Ne aggódj, csak menj oda, és legyél jelen!” Így könnyebbnek tűnt a feladat. A nap folyamán megtudtam, hogy Magyarországról van szó. A tartózkodási engedélyhez komoly indok kellett, és mivel annak idején a bölcsészkaron ókorra specializálódtam, a limes, a Római Birodalom határain végzendő régészeti kutatásokra kértem ösztöndíjat. Miközben vártam, hogy elbírálják, a húsvéti szünetben életemben először felkerekedtem Budapestre.

Melyek voltak az első benyomásaid?

Fogalmam sem volt, mire számíthatok. Korábban csak két magyart ismertem meg egy NDK-ba tett utazásom során, Palkót és Luce-t (szerk.: Tóth Pál és Vizsolyi László). Judit és Ilonka (szerk.: Tóth Judit és Tóth Ilona) vártak a budapesti repülőtéren, virággal a kezükben, hogy felismerjem őket. Nagyon hideg volt, havazott, és mindent szürkének láttam. A városról az volt a benyomásom, hogy szomorkás. Egyfajta megfáradtságot érzékeltem az embereken, az épületeket, a terek elhanyagoltnak látszottak. Bementem egy bárba, és nem volt mit enni. Azonnal megfogalmazódott bennem, hogy szeretnem kell ezt a népet, hisz Jézus, amikor a földre jött, nem egy szép helyet választott.

Azért, hogy Őt szeressem és kövessem, én is oda akarok menni – gondoltam –, ahol nehezebb.

Ezzel a hozzáállással igyekeztem jelen lenni azon a héten. „Turista” szerepemnek megfelelően jártam a várost. Tényleg érdekeltek és megragadtak a szép műemlékek: látszott, hogy egy gazdag történelem és egy értékes kultúra letéteményesei, amely azonban rejtve marad. Szent Pál az életemben végig elkísér, és most is sokat segített az ige, amit abban a hónapban próbáltunk megélni: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22). Akkor és ott nekem ez a hidegben osztozást, a szegényesség tapasztalását jelentette, a bizonytalanságot, hogy vajon eljutok-e templomba vagy sem, és azt is, hogy nyelvtudás híján igyekezzek a szavakon túl megérteni az embereket. Megismerkedtem néhány, akkor épp Budapesten élő lánnyal, akik nagy szeretettel fogadtak, valamint pár fiúval és négy családdal is.

_{Grazia az egyik első magyar családos, Fialovszky Magdolna társaságában (archív)}

Az átéltektől gazdagodva mentem haza tanítani, és nyáron még visszatértem egy hónapra a Balatonra, Téglási Klára házába, majd Budapestre. Eközben megtudtam, hogy – nagy meglepetésemre – a Kulturális Minisztérium elfogadta az ösztöndíjkérelmemet. Így miután ott hagytam Cagliariban a tanítói állást, 1982 januárjában végleg megérkeztem.

Tehát ekkor költöztél Budapestre.

Igen, először ösztöndíjasként telepedtem le, egy a minisztérium által kijelölt családnál. Nagyon érdekes régészeti kutatásokba fogtam, főleg az MTA-s kollégákkal. Az első tanárommal, Gabler Dénessel barátok lettünk, szerencsére ő beszélt franciául. Eközben kezdő magyar nyelvtanfolyamra jártam az egyetemre. Kevesen voltunk a csoportban, társaim nehéz politikai helyzetű országokból, például Chiléből és Szíriából jöttek ide, menekültként. A nyelvi különbözőség ellenére nagyon jól megértettük egymást.

Kislány voltam, és emlékszem, hogy akkoriban a kommunista rendszer miatt titkolnod kellett az itt tartózkodásod valódi okát. Emlékszem a találkozókra, ahol mindig egy fokolarina kísért, mert ha véletlenül arra vetődött egy idegen, akkor el kellett tűnnöd. Csak akkor beszélgethettünk veled, amikor valakinek a lakásában találkoztunk. Nehéz lehetett neked mindez, és hogy nem lakhattál a fokolarinákkal. Hogyan élted meg ezt a rejtőzködést?

Tudtam, hogy csak kevés kapcsolatot tarthatok fenn, de néha este meglátogattam valamelyiküket, együtt vacsoráztunk… Két lány együtt lakott, másik kettő szintén, egy másik lakásban. Királynőnek éreztük magunkat, mert közöttünk olyan szép légkör volt, hogy mindent elmondhattunk egymásnak. Számomra fontos volt, hogy osztozzam az életükben, meghallgassam őket. Ugyanez volt a helyzet a kevés családdal is, akikkel kapcsolatban álltam. Páran tudtak kicsit olaszul, és fordítottak nekem, majd fokozatosan a magyar nyelvet is elsajátítottam.

_{A regionális felelőssel, Raffaella Bronzinóval (archív)}

A nyolcvanas évek elején kaptatok-e híreket más országokból és a mozgalom római központjából?

Se telefonálni, se levelezni nem lehetett, mert mindent lehallgattak. Én féltettem az ittenieket, hogy miattam bajba kerülhetnek, ők pedig engem féltettek, hogy a legkevesebb baj, ami megtörténhet, hogy kitoloncolnak. Évente egyszer-kétszer mentem Olaszországba. A kapcsolatot egyedül az onnan havonta kapott egyoldalas írás jelentette: ez egy bibliai mondat kommentárja volt,

a mindmáig megjelenő életige, amelyet kézről kézre adtak át a volt Jugoszlávián, Szegeden és Budapesten keresztül, kézzel másolva, hogy sima levélnek látsszon.

Ez lelki táplálék volt számunkra, hírt viszont nem tudtunk adni magunkról, se kapni másokról, legalábbis az elején, de azt éreztem, hogy ez nem számít, mert lelki síkon összeköttetésben vagyunk mindazokkal, akik ugyanazt az ideált élik szerte a világon.

De gondolom, ez mégiscsak terhes volt számodra.

Nos, igen, nehezemre esett. De azt is éreztem, hogy mindenki bennem él, még Chiara Lubich is, akivel nem tudtam kommunikálni, és akinek nem tudtam híreket adni magamról. Bizonyára Isten különleges kegyelme adott erőt. Ha nem egyedül, hanem másokkal együtt éljük a kereszténységet, megtapasztaljuk azt az erőt és teljességet, amelyet Jézus ad. Ő ugyanis megígérte, hogy ahol az emberek az Ő nevében szeretik egymást, és szeretni akarják Őt, Ő ott lesz közöttük. Úgy éreztük, mi vagyunk az a nyáj, amelynek Jézus ezt mondja: „Ne félj, te kicsiny nyáj” (Lk 12,32). Tudtuk, hogy velünk van a Pásztorunk, aki gondoskodik rólunk. Akkor hát mi is hiányzott volna? A evangéliumban éltük életünket, és az bevilágította. Abban is segített, hogy ne féljünk.

_{Chiara első társnője, Natalia Dallapiccola társaságában (archív)}

Nem féltél?

Nem, semmitől sem féltem. Figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, ne mondjak túl sokat magamról a szomszédoknak vagy a családnak, akiknél laktam. Biztos, hogy megfigyeltek, de ha az ember fél, akkor kételkedik Istenben, és a saját erejére támaszkodik, ez pedig nem az evangélium szerint való. Aki fuldoklik, nem tudja magát a hajánál fogva kihúzni a vízből, hogy megmeneküljön, valaki másnak kell kihúznia. Ezért vagy Istenre támaszkodunk, vagy előbb-utóbb biztosan kudarcot vallunk. A félelem, a nyugtalanság nem Istentől való, mert Isten szeret minket.

Látszik, hogy volt egy kegyelem, ami békével töltött el.

Igen, de ezt az evangélium tanítja meg nekünk, és én itt fedeztem fel. Sokat köszönhetek Magyarországnak és ennek a nehéz helyzetnek is.

Nem Magyarországnak volt szüksége rám, hanem nekem volt szükségem Magyarországra.

Olaszországban nagyon „aktív” életet éltem, látványos kapcsolatokkal és tevékenységekkel, nagy találkozókat szerveztünk. Szardínián az utolsó Máriapolin^[7] 1800 ember vett részt. Szabadon beszélhettünk, tévében szerepeltünk… és mindez itt hirtelen eltűnt az életemből. Itt a rejtőzködés volt a jellemző, nyugton kellett maradnunk, „nem tenni semmit”, úgy élni, mint bárki más, osztozni a többi ember életében, a fáradozásban, a hidegben, a munkában.

_{Grazia Passa és Tanino Minuta (archív)}

És úgy érzed, hogy erre volt szükséged?

Igen, arra, hogy úgy éljek, mint mások, velük együtt, hogy eggyé váljak mindenkivel. Ezzel nem akarom lebecsülni a cselekvést és a „beszédet”, amelyek szintén elengedhetetlenek az evangéliumi tanúságtételéhez. De akkor itt meg kellett tanulnom visszatérni a kereszténység gyökereihez, ahhoz, hogy „arról tudják majd meg, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34). Ez a kereszténység lényege, hogy az emberek között élünk, de magunkban hordozzuk a kincset, amely mindent, minden eseményt és minden embert megvilágít, és mindenkihez elvisszük az Ő szeretetét. Minden egyes ember értékes.

Ebben a helyzetben pedig sietség nélkül szerethettem mindenkit, megpróbálhattam mindent jól csinálni, jól dolgozni, ahogy a kommunizmus is tanította, hatékonyan, de Istenért.

És próbáltunk egy nagy családot építeni, családként élni. Nem csináltunk nagy dolgokat, de szerettük egymást, a családok segítették egymást. Akkoriban elég szegények voltunk, így anyagilag is segítettünk egymásnak, de időnket, energiánkat is felajánlottuk egymásnak. Judit anyukája beteg volt, így segítségképp éjszakánként valamelyikünk mindig nála maradt. Emlékszem, egy nap elmentem meglátogatni egy családot, amelyik nehéz helyzetben volt. A konyhában némi rendetlenség volt, így elmosogattam. Pár szót váltottunk, aztán elmentem. Ennyi történt. Egyszerű, családias élet volt.

Olaszországban minden nap részt vettél a misén. Itt meg tudtad ezt oldani?

Óvatosságból minden nap más templomot és más időpontot választottam. Bár rájöttem, hogy valaki „elkísér”, soha nem hagytam abba az imát, még ha ez kockázattal is járt. Bíztam Istenben, és soha nem történt semmi rossz emiatt. Az Akadémián, ahová az elején jártam, Magdi, egy régész titkárnője rögtön feltűnően barátkozott velem, érdeklődött irántam. Sokat sétáltunk együtt, és felmerült bennem a gyanú, hogy ellenőriz.

De Jézus azt mondja: „szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44), nem pedig „fegyverkezzetek fel”. Isten megadta a kegyelmet, hogy így tegyek.

Sok mindent meséltem neki magamról, amit csak lehetett, és a kapcsolatunk őszinte barátsággá fejlődött. Bizalmasan elmondta nekem életének nagy nehézségeit, és tanácsomat kérte. Évekig jártam hozzájuk szalonnasütésekre (szerk.: ez magyarul hangzik el), annak ellenére, hogy utána mindig fájt a gyomrom.

Hasonlóan alakult a szomszédaimmal is. Akkoriban mindenkitől tartani kellett, és még a lányok (szerk.: az első fokolarinák) is féltek kicsit a szomszédoktól. Aztán rájöttünk, hogy a szeretet elűzi a félelmet. Persze, óvatosnak kellett lennünk, például különböző időpontokban megérkezni a találkozókra (találkozókat nem lett volna szabad tartani), de próbáltunk nem titokzatoskodni. Szívélyesek voltunk mindenkihez, érdeklődtem a szomszédok iránt, esetleg átvittem egy kis süteményt. Csak nyilván nem beszéltünk feleslegesen bizonyos dolgokról, de mindenkivel barátságosan viselkedtünk.

_{Szegedi közösséggel 2026 januárban (Fotó: Erhardt Gyula)}

Most törnek fel az emlékek, ugye? Számunkra ez a látogatásod igazán nagy ajándék. De milyen érzés neked visszatérni harmincöt év elteltével?

Mindezek alatt az évek alatt Magyarországot mindig is a szívemben hordoztam. A jelen pillanatot élve azt hiszi az ember, eltűnik a múlt, de ez nem így van. Igen, titokban azt hiszem vágytam rá, hogy egyszer visszatérjek, de ez sohasem tudatosodott, és nem fejeztem ki. Aztán egy véletlen körülmény, egy Ilonkával Rocca di Papában folytatott gyönyörű beszélgetés kapcsán meghívást kaptam, hogy eljöjjek. Közben éppen ezekben a hónapokban kezdtem el leírni a magyarországi élményeimet, amire már régóta kérnek. Így jó alkalomnak tűnt, hogy idejöjjek, felelevenítsem az élményeimet, és további részletekkel egészítsem ki a történetemet. A történeteink soha nem egyéniek, hanem sok más emberrel vannak benépesítve.

A múlt értékes, nem azért, hogy nosztalgiázzunk, hanem hogy jobban megértsük a jelent, hogy megértsük, hogyan éljünk ma.

Mikor most Budapestre értem, máris otthon éreztem magam, a városban, az utcákon – még ha a nevük és a megjelenésük meg is változott. Minden színes lett, csodaszép, még a boltban is „minden szinten szinte minden” van! (szerk.: Grazia ezt is magyarul mondta) Úgy érzem, hogy most még jobban szeretem a város minden szegletét. A magyar nyelv napról napra jobban előtör. Az, hogy „otthon” érzem magam, főleg a kapcsolatoknak köszönhető azokkal, akiket már ismertem, és másokkal is, akiket most ismerek meg! A visszamenetel igazi elszakadás lesz. Ó, most meghatódtam… Minden egyes találkozás ezekben a napokban örömmel tölt el. Azért is jöttem, hogy mindenkit meghallgassak, tanuljak és köszönetet mondjak. Fiatalon voltunk együtt, és öröm látni, hogy megmaradtak, és mindenki érettebb lett, mint a gyökerek, amelyek terebélyes fává nőttek. Gazdagít, hogy magammal vihetem az emberiségnek ezt a darabkáját. Isten szeretete összeköt minket a tér és az idő korlátain túl.

^{[1] A Fokoláre Mozgalomban elkötelezett házaspár.
[2] Fokolarinik (többesszám): Fokoláre Mozgalomban elkötelezett, Istennek szentelt életet élő személyek. Fokolarina (nő). Fokolarinó (férfi).
[3] A fokolarinik férfi fokolárokban és női fokolárokban élnek, mely lakások családi otthonra emlékeztetnek, egyben a tágabb közösség találkozási helyei.
[4] Gen, ejtsd: dzsen, a Fokoláre Mozgalom ifjúsági ága.
[5] A mozgalom városkája Toszkánában, ami helyet ad többek között a fokolarinák képzésének
[6] Chiara Lubich, a mozgalom alapítója.
[7] Máriapoli: „Mária városa”, a Fokoláre Mozgalom közösségének többnapos találkozója.}