Már „foga van a télnek”– ahogyan a régiek mondták. Meleg otthonaink rejtekébe húzódva gondolunk-e azokra az embertársainkra, akik ilyenkor is Isten szabad ege alatt, vagy zsúfolt hajléktalanszállók névtelen „otthontalanságában” ...
A jó szó ára
Csak úgy véletlenül összehoz a sors egy emberrel, szemben ülsz vele a villamoson. Nem is beszélsz vele, de az adott pillanat, helyzet kapcsolatot teremt. Csak a tekinteteken átsütő lélek köt össze, de ez beleég a szívedbe, a lelkedbe…
Egy lélegzetvételnyi időre betekinthetsz a másik ember valódi világába, ami a kényszerű álarcok mögött rejlik. Nem is tudsz vele mit kezdeni, segíteni sem, csak befogadni őt a lelkedbe… azután hordozod, mert a lélekből semmi sem vész el…
Az emlékezetem az idő múlásával szépen lassan megkopik. A nevek már gyakran nem jutnak az eszembe, de az arcok és a tekintetetek igen. Rostás-Farkas Györgynek van egy verse, ami egy villamosban maradt tekintet emlékét őrzi:
„Az emberi arcok és szavak
eltávolodnak egymástól
idegenként bolyongok
ha hagynád megszólítanálak
Elmondanám honnan
jöttem s hová tartok
megmutatnám vándorlásom
színes kavicsait…”
(Remény-esély, részlet)
Megrögzött tömegközlekedő vagyok, így nap mint nap szembesülök ezzel az „elmegyünk egymás mellett” világgal. Az emberek többnyire a telefonjukat nyomogatják, azt bűvölik egy zsúfolt villamoson is. Esetleg hangosan társalognak az éteren keresztül az ismerőseikkel. Akarod vagy sem, tanúja leszel a másik ember magán-üzleti-munkahelyi életének és problémáinak.
De megtörténhet ez a közvetlen családunkon belül is. Egy lakásban, egy háztartásban élünk, de mindenki a saját kis világában elmerülve. Már nem beszélgetünk egymással, csak a napi, többnyire anyagi szükségleteinkről, az időpontok és intéznivalók egyeztetéséről.
Ilyen-olyan álarcok mögött élünk, amit a helyzetünk, társadalmi státuszunk, kapcsolataink, munkánk miatt öltünk magunkra. De hol is vagyunk mi, Isten egyedi teremtményei valójában?
Meg tudjuk-e mutatni valódi énünket, s nyitni tudunk-e a másik ember valódi énje felé?
Észrevesszük-e?
Miért is sajnálunk egy mosolyt, egy-egy jó szót egymástól és mindazoktól, akikkel az életünk összekapcsolódik, akárcsak egy pillanatra is? Nem a magunkéból adunk, nem pénzért vettük!
Az életünk a megvásárolható dolgokról, a pénzről, az anyagi biztonságról szól. Elgondolkodtam azon, hogy mi az, ami még ingyen kapható. A levegőn kívül.
Mi az, amit anyagi eszközök híján is adni tudnék másoknak? Csak a szívből jövő jó szó, odafigyelés és a mosoly maradt. Ez nem kerül pénzbe, mégis annyira szűken mérjük.
Miért is? Talán már hozzászoktunk ahhoz, hogy minden megvásárolható, vagy egyszerűbb a plázák polcairól levenni azt, amire úgy gondoljuk, hogy múlhatatlanul szükségünk van. Mi az, ami hiányzik ebből a képletből? Talán csak az emberségünk, a szeretetünk, a figyelmünk. Ez azt is jelenti, hogy észrevesszük a másik embert, és nyitott szívvel, lélekkel járunk a világban.
Istentől kapott küldetésünk, hogy bőséggel adjunk a szeretetből, amit Tőle kaptunk. Én most ennek a kegyelmét kérem magamnak és mindannyiunknak!
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pixabay/ geralt