„Szívtől szívig mozdul valami” – aktív önkéntesek vallomásai

Pár hete a neten bolyongva, szinte véletlenül botlottam bele a hírbe, hogy 2021 az Önkéntesség Magyarországi Éve (volt).  Meglepődtem. Illik, hogy az „utolsó óra munkásaként” legalább az Önkéntesek Nemzetközi Napja, december 5-e kapcsán reflektorfénybe helyezzem ezt a nagyobb nyilvánosságot érdemlő területet.

Először középiskolás éveimben, olaszországi nemzetközi rendezvények résztvevőjeként csodálkoztam rá, hogy Európa nyugati és déli részén élő kortársaim mekkora elánnal kapcsolódnak be társadalmi munkába, vagy akár saját maguk kezdeményeznek ilyeneket.

Lenyűgözött, ahogy teljes természetességgel tették magukévá idegen emberek gondját-baját, és hozták létre a szolidaritás hálóit.

Mindezt minden külső, családi vagy iskolai nyomás nélkül, ingyen és bérmentve. Akcióik közül nem egy később intézményesült vagy kiszélesedett. Látszott rajtuk a lelkesedés és az öröm, így persze mi, a szocializmusból épp kilábalók is ihletet kaptunk, saját önkéntes akciókba fogtunk, illetve nemzetközi kezdeményezésekbe kapcsolódtunk be. Erre emlékezetes példa, amikor, már szegedi egyetemi éveim alatt, a délszláv háború kapcsán egyfajta „híd”-szerepet játszottunk, kamionnyi adományt pakoltunk, szállítottunk, menekülttáborban élőket segítettünk…

Van tehát elképzelésem, személyes élmények alapján is, arról, miért fárad az ember egy olyan dologért, amiért egy fityinget sem kap. De hogy több szempontot lássunk, az elmúlt napokban feltettem pár kérdést aktív önkénteseknek. Az ország különböző részein élnek, és egyikük sem unalmában, láblógatás elkerülése végett önkénteskedik. Van köztük óvónő, nyelvtanár, művész, banki operációs munkatárs, szerkesztő riporter, hárman pedig hosszú évek óta mások társadalmi érzékenységének inspirálói, és mára alapítványi vezetők, hivatásos agitátorok, a szó legnemesebb értelmében. Hol tömören, hol hosszabban írtak motivációikról, tapasztalataikról: ezekből idézek.

(Mivel nem mindannyian járultak hozzá identitásuk felfedéséhez, név nélkül, változó sorrendben szólaltatom meg őket, gondolatjellel elválasztva a válaszokat egymástól.)

Mi hajt(ott) arra, hogy önkéntességet vállaljatok?

–          Ami részemről egy kis segítség, az másnak öröm.

–          A belső indíttatás, hogy segítsek, hogy valami jobb legyen, hogy valakinek jobb legyen.

–          Az emberek, a teremtmények és az élet iránt érzett csodálatom és tiszteletem.

–          Szeretnék másokon segíteni, a talentumait kamatoztatni, és nem elásni azokat. Ha jó vagyok valamiben, az akkor tud örömmé válni, ha másokat szolgálok a tudásommal, képességeimmel. „Aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.” (Lk 12,47). Én sokat kaptam másoktól, és nem mindig tudtam visszaadni pont annak a személynek, aki velem a jót tette.

De rájöttem, hogy a szeretet körforgásban működik.

Azaz lehet, hogy a jót egy másik embernek tudom visszaadni, nem annak, akitől kaptam.

–          Szabadon szerethetek, és látom vagy sem a hatását, ilyenkor biztos, hogy szívtől szívig mozdul valami, ami nagyon nagy gazdagság.

Milyen hozadéka van az egyes ember számára (számodra) az önkéntes munkának?

–          Kinyitja az ember szívét másokra.

–          Tanulás önmagamról, másokról, a világ jelenségeiről, munkatapasztalat, szervezeti kultúrák megismerése, jó érzés, öröm, motiváció és hit az élethez stb.

–          Örömet okoz számomra is, hogy mosolyt csalhatok egy másik ember arcára, reményt adhatok neki. A legjobb, ha közvetlenül vagy közvetve Istent adhatom át valakinek.

–          Örömforrás, sikerélmény, társas kapcsolatok színesítése, tapasztalatszerzés.

–          Megismerem önmagamat biztonságos keretek között, a képességeimet, hogy mit kell magamban csiszolni, hol bontogathatom még a szárnyaim. Utat mutat a hivatással kapcsolatban. Többféle területet meg lehet ismerni, amivel egyébként nem biztos, hogy foglalkoznál. Olyan kapcsolatokat lehet teremteni, ápolni, amiknek a gyümölcsöző együttműködés a hozadéka.

És mit ad a közösségnek, a társadalomnak?

–          Egyrészt ott az elvégzett tevékenység, a sok munkaóra. Másrészt a hit és az öröm, hogy a jóság nem hal ki a világból. Harmadrészt a példa, hogy így is lehet. Negyedrészt az informális tanulás, amit az önkéntesek és a velük kapcsolatba lépő emberek szereznek az önkéntességnek köszönhetően.

–          Bizonyítja, hogy nem feltétlenül a profithajhászás és az anyagi felhalmozás a cél. Megismerteti kis kezdeményezések előremutató tevékenységét, melyek például szolgálhatnak akár egy nagybani megvalósításhoz is. Az önkéntesség során az emberek ráébredhetnek, hogy mindenki tevékenységét érdemes megbecsülni, mert mindig kaphatunk, tanulhatunk valami újat.

–          Egy olyan társadalomban, ahol inkább a ’valamit valamiért’ elv érvényesül, szemben az önkéntes felajánlással, szerintem megállít, elgondolkodtat az önkéntes munka.

–          Az egyének szintjén: minél több ember szívében van béke, annál békésebb lesz a társadalmunk, és nem lesz helye a gyűlölködésnek. Minél több ember érzi, hogy szeretve van, elfogadják, annál többen fogják tenni a jót… Talán azt érezzük, hogy amit teszünk, annyira apró, hogy már-már jelentéktelen. De egy mosoly sem jelentéktelen, egy kicsi gesztus is számít. Az önkéntes munka az önzetlenség által azt üzeni, hogy az ember, a személy a legfontosabb. Nem a haszon, nem az, hogy én mit nyerhetek. Így gyógyítjuk a társadalom sebeit.

Az önkéntesség hivatalos definícióját az ENSZ határozta meg 2001-ben, amikor az évet az Önkéntesség Nemzetközi Évének nyilvánították. Az önkéntesség fogalmának meghatározásakor három feltételt rögzítettek. E szerint az önkéntes személy: 1. önként, szabad akaratból, belső indíttatásból; 2. ellentételezés nélkül; 3. más személynek, annak hasznára vagy a közjó növelésére, előállítására végez tevékenységet. Ugyanekkor bevezettek egy negyedik, az önkéntesség fogalmát szűkítő feltételt is: a magánszemélyek egymás közti segítségnyújtását, önkéntes tevékenységét nem veszik figyelembe. Szóval, ha bevásárlok a szomszéd Aranka néninek, vagy elviszem a szomszédék gyerekét is iskolába, az a hivatalos fogalom szerint még nem önkéntesség.

Interjúalanyaimat is megkértem, adjanak egy saját, szubjektív meghatározást arról, mi is az önkéntesség:

–          Az önkéntesség önzetlen segítségnyújtás valami jó érdekében, vagy közös, társadalmi ügy érdekében. Adok – ellenszolgáltatás nélkül – és kapok: örömet, jó érzést, lelkesedést.

–          Viszonzás és elvárás nélküli segítségnyújtás, önként odaadott idő.

–          Önzetlenül, saját erőforrásokból táplálkozva (lelki, anyagi, idő) segítséget nyújtani, közösségért tenni.

–          Amikor nem számít, hogy a munkádért fizetnek vagy sem, mert érzed, hogy az Istennek vagy legalábbis egy emberen túlmutató célért teszed, és még élvezed is minden pillanatát. Soha nem tudsz kiégni benne, maximum elfáradni, de ebben az elfáradásban is tele vagy új gondolatokkal.

Az önkéntes személy:

–          Saját döntésből, szabad akaratból tesz másokért. Ezt teheti egyénileg is, de leginkább közösségben, vagy a közjóért, már meglevő keretek között, amibe beleteheti a részét.

Mi volt életetek legjobban sikerült önkéntessége?

–          Nagyon sok van, nem tudok választani. az egyik ezért sikeres, a másik azért…

–          Egyféle önkéntességem volt: gyermekfelügyelet. Bármennyire is lefárasztanak egy-egy ilyen alkalom után a gyerekek, mégis nagy hálát lehet tőlük kapni, illetve jó látni, hogy ők még alakíthatók.

–          Egy iskolafestés koordinációja, 200 résztvevő motiválásával, és a munka irányításával, lelkesítő kommunikációval. Csapatban szerveztük, de az egy hetes festési akció előtt lett teljesen világos, hogy nekem kell lenni a fő összefogónak és mindent összekötni a csapattal, mindenkinek megfelelő munkát adni.

Ez volt a legfárasztóbb önkéntes tevékenységem, de a legmaradandóbb emlék is, mert egyszerre nyílt ki sok ember szíve, életre szóló barátságok alakultak.

Fantasztikus szeretet-légkörben és jó hangulatban telt a táborként megélt festés, óriási közösségépítés lett és gyönyörűszép iskola.

–          Egy sérült, hátrányos helyzetű ember hosszútávú támogatása, sokszor összefogással.

–          Kb. 10-12 évvel ezelőtt párkereső fiatalok részére imacsoportokat (havi rendszerességgel), nyitott lelki napokat, kirándulásokat, filmklubot szerveztünk, ahol találkozhattak is egymással a párkeresők. Idővel egyre több imacsoport alakult szerte az országban. Kb. 5-6 év alatt több mint 100 házasság és sok gyermek lett a gyümölcse az imának, szervezésnek Isten kegyelméből.

Az önkéntesség koordinálása:

–          Jó szervezés kell ahhoz, hogy mindig be tudjon kapcsolódni, aki tenni szeretne a környezetéért, másokért. Az a tapasztalatom, hogy csak szólnom kell előre és tervezhetően, hogy mikor lesz lehetőség önkénteskedni, és azonnal le is csap rá nem egy, hanem sok ember.

Nagy az igény az emberekben, hogy szívből tehessenek valamit akár rendszeresen, akár időszakosan.

Szóval erre felhívnám a figyelmet, hogy mindig legyenek konkrét, értelmes tevékenységek, amelyek lehetőséget teremtenek a kapcsolódásra.

–          Most már sok éve szervezhetem is a szeretet körforgását sok-sok önkéntessel és mindenki nagyon boldog, ha jöhet, ha tehet másokért.

Egy fontos igény:

–          Egy önkéntes számára sokat jelentenek a visszajelzések, kell, hogy időről-időre megerősítést kapjunk: „Jó és fontos szolgálat az, amit végzel”.

Az önkéntes tevékenységeket bírálókhoz szól:

–          Nem emberekhez köthető önkéntesség (pl. állatvédelem) esetén néha úgy gondolják az emberek, hogy lenne fontosabb is ennél. Én minden területen végzett önkéntességet az emberek szolgálatának tartom. Az állatvédelemben is pl. a kóbor állatok megmentésével segítünk azoknak, akik nem szeretik az állatot, és zavarja őket, ugyanakkor azoknak is, akik imádják őket, és akiknek örömforrás egy hálás kutya, macska örökbefogadása. Minden összefügg az emberi közösséggel.

És egy megfontolandó jótanács:

–          Mindenki próbálja ki, csak ajánlani tudom.

Az elmúlt 25 évben az önkéntesség szárnyra kapott Magyarországon is, az új nemzedékek kreatívabbak, bár sokszor még mindig tetten érhető a mentalitás, hogy „az önkormányzat, az állam, a szociális ellátórendszer, a szomszéd… (és hadd ne soroljam tovább) majd megoldja a helyzetet”.

Az egyik megkérdezett hölgy hálásan írta, milyen érdekes volt végiggondolni számára ezeket a kérdéseket. Magam részéről szívből köszönöm nekik, hogy felélesztették a nyitottságra, közösségi felelősségvállalásra hajló részemet, és távolabbra űzték azt, amelyik csak legyint e javíthatatlanul lelkes megoldáskeresők buzgalma láttán. Hisz emlékszem, valahányszor közösségi önkéntességben vettem részt, mindig átjárt egy különös teljesség-érzés, amelynek egyszerre volt alanya a mások, a mi és az én. Ahol az is megajándékozottá vált, aki adni ment. Ahol az emberségünkben osztozás egy igaz, egyetlen testvériség pecsétjét hagyta szíveinkben.