Tapasztalatok Loppianóból és Burundiból: vajon mi történik, ha lemondunk a szebb panorámát ígérő útról, mi történik, ha a sorban magunk elé engedünk valakit? És gondoltunk-e már arra, hogy Isten országát építjük, amikor lemondunk az utolsó pár csepp étolajunkról?
Munkánk során egy jól megpakolt teherautóval kellett célba jutnunk. Két út közül kellett választanunk: az egyik tavak mellett vezetett el, itt szép kilátás várt minket, vagy mehettünk az autópályán, amin gyorsabb a haladás, viszont nem olyan szép mellette a táj.
Idő szűkében voltunk, sok munka várt még ránk, igyekeznünk kellett. Hittük, hogy ebben is Isten akarata van, és elindultunk a rövidebb úton.
Nagy meglepetésünkre, nagyjából a fele útnál egy szép kis tavat láttunk meg a hegyek között, aminek a csillogása visszatükrözte a természet csodás színeit, és a parton egy táblát is találtunk, ezzel a felirattal: A Gondviselés tava. Íme, Isten gyengéd szeretete!
D.P., Loppiano
Egyik nap, amikor nem volt víz a környékünkben, a város másik végébe kellett mennünk, hogy vizet hozzunk. Sokan álltunk sorba. Amikor egy távolabbról érkezett ember azt kérte, engedje valaki maga elé, hogy a vízvétel után minél előbb hazaérhessen, süket fülekre talált.
Nem sokkal később egy kisfiú érkezett egy kannával. Rám nézett, és megkérdezte, beengedem-e. Rögtön hátrébb léptem, hogy legyen helye – nagy örömet éreztem a szívemben.
Ugyanakkor odajött egy asszony, és azt mondta: „Látom, nagyon hosszú a sor: jöjjenek be páran hozzám, adok vizet!”
Isten válaszát láttam ebben.
Edine, Burundi
Rövid ideje éltem Burundiban, a gitega-i fokolárban. A város nagyon kicsi, kevés boltja van, előfordul, hogy alapvető dolgokat se lehet kapni.
Egyik reggel egy szegény, beteg asszony kopogott. Kinyitottam az ajtót, ő pedig, nagy mosollyal, egy kis olajat kért. A konyhába mentem megnézni, mennyi van, és láttam, hogy még magunknak is épphogy elég. Meg akartam tartani, de úgy éreztem, Jézus arra kér, adjam oda: a szeretet építi Isten országát. Megkérdeztem a fokolártársam, Agnes véleményét is, és együtt úgy döntöttünk, odaadjuk az olajat. Így is tettünk.
Aztán dolgoztam, és tizenegy óra felé újra a konyhába mentem, ebédet főzni. Olaj ugyan nem volt, de sebaj, azt mondtam magamban: „Jól van, olaj nélkül lehet főzni, az a fontos, hogy szerettünk.”
Épp előszedtem a lábast, amikor valaki csengetett. Megnéztem, ki az: egy nővér volt, aki nagyon messze lakott, ezért ritkán látogatott el hozzánk. Annyit mondott: „Gyere, kérlek, segíteni!”. Az autójából három nagy dobozt emeltünk ki – összesen ötvennégy liter olaj volt bennük!
Burundi
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pixabay
Forrás: I fioretti di Chiara e dei Focolari (a cura di Doriana Zamboni)
Fordította: Péterfi Eszter
Laja és Babi 41 éves házasok. Három felnőtt gyermekük és nyolc fiú unokájuk van. Az elmúlt év több változást is hozott az életükbe. Beszámolnak arról, hogy fogadták ezeket, milyen lemondások, elhatározások fémjelezték az utóbbi ...
Nagyon szeretek sétálni. A nap végén majdnem kötelező a lelkemnek egy kis mozgás, de van amikor napközben is leszaladok a közeli parkba, hogy a tó körül tegyek egy-két kört. Most ebben a lassan kettő hónapja tartó különleges ...
Anyaság vagy önmegvalósítás? Flora Rodriguez manilai édesanyának hét gyermeke született, miközben 23 éven át tanítónőként is dolgozott, mégis egy váratlan helyzet révén értette meg, hogy mi az igazi hivatása. A történetet Flora és ...
