Tapasztalatok Loppianóból és Burundiból: vajon mi történik, ha lemondunk a szebb panorámát ígérő útról, mi történik, ha a sorban magunk elé engedünk valakit? És gondoltunk-e már arra, hogy Isten országát építjük, amikor lemondunk az utolsó pár csepp étolajunkról?
Munkánk során egy jól megpakolt teherautóval kellett célba jutnunk. Két út közül kellett választanunk: az egyik tavak mellett vezetett el, itt szép kilátás várt minket, vagy mehettünk az autópályán, amin gyorsabb a haladás, viszont nem olyan szép mellette a táj.
Idő szűkében voltunk, sok munka várt még ránk, igyekeznünk kellett. Hittük, hogy ebben is Isten akarata van, és elindultunk a rövidebb úton.
Nagy meglepetésünkre, nagyjából a fele útnál egy szép kis tavat láttunk meg a hegyek között, aminek a csillogása visszatükrözte a természet csodás színeit, és a parton egy táblát is találtunk, ezzel a felirattal: A Gondviselés tava. Íme, Isten gyengéd szeretete!
D.P., Loppiano
Egyik nap, amikor nem volt víz a környékünkben, a város másik végébe kellett mennünk, hogy vizet hozzunk. Sokan álltunk sorba. Amikor egy távolabbról érkezett ember azt kérte, engedje valaki maga elé, hogy a vízvétel után minél előbb hazaérhessen, süket fülekre talált.
Nem sokkal később egy kisfiú érkezett egy kannával. Rám nézett, és megkérdezte, beengedem-e. Rögtön hátrébb léptem, hogy legyen helye – nagy örömet éreztem a szívemben.
Ugyanakkor odajött egy asszony, és azt mondta: „Látom, nagyon hosszú a sor: jöjjenek be páran hozzám, adok vizet!”
Isten válaszát láttam ebben.
Edine, Burundi
Rövid ideje éltem Burundiban, a gitega-i fokolárban. A város nagyon kicsi, kevés boltja van, előfordul, hogy alapvető dolgokat se lehet kapni.
Egyik reggel egy szegény, beteg asszony kopogott. Kinyitottam az ajtót, ő pedig, nagy mosollyal, egy kis olajat kért. A konyhába mentem megnézni, mennyi van, és láttam, hogy még magunknak is épphogy elég. Meg akartam tartani, de úgy éreztem, Jézus arra kér, adjam oda: a szeretet építi Isten országát. Megkérdeztem a fokolártársam, Agnes véleményét is, és együtt úgy döntöttünk, odaadjuk az olajat. Így is tettünk.
Aztán dolgoztam, és tizenegy óra felé újra a konyhába mentem, ebédet főzni. Olaj ugyan nem volt, de sebaj, azt mondtam magamban: „Jól van, olaj nélkül lehet főzni, az a fontos, hogy szerettünk.”
Épp előszedtem a lábast, amikor valaki csengetett. Megnéztem, ki az: egy nővér volt, aki nagyon messze lakott, ezért ritkán látogatott el hozzánk. Annyit mondott: „Gyere, kérlek, segíteni!”. Az autójából három nagy dobozt emeltünk ki – összesen ötvennégy liter olaj volt bennük!
Burundi
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pixabay
Forrás: I fioretti di Chiara e dei Focolari (a cura di Doriana Zamboni)
Fordította: Péterfi Eszter
Az életünk utazás lelki és fizikai értelemben is. Megállunk -e menet közben, hogy észrevegyük a körülöttünk lévő világot, az embereket, vagy beletemetkezünk a saját láthatatlan „buborékunkba”?
A Fokoláre Mozgalom több tagja is gazdaként, földműveléssel keresi a kenyerét. Kemény élet ez! Az idényjellegű munkák nem várhatnak addig, amíg az ember ráér, vagy kedve támad kimenni a birtokra: amikor szántani kell, akkor ...
Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy egyetemen folytatott kísérletről, amelynek röviden az volt a lényege, hogy a kísérletben részt vevő kutatók kinyomtattak egyetlen mondatot nagy betűkkel, majd a papírt kitűzték egy jól ...
