A szeretet nem költözhet el

Miközben az olasz házaspár az életük történetét meséli, olyan természetességgel adják át a szót egymásnak, mintha ennyi évi házasság után egy emberré váltak volna. Anna ezzel kezdi:

Amikor összeházasodtunk, az lelkesített bennünket, hogy láttuk a családunk növekedését. Senkit sem ismertem abban a kisvárosban, ahová a munkalehetőség miatt költöztünk. Én vezettem a háztartást és vártam, hogy a férjem este hazajöjjön. Boldogok voltunk, de … valami hiányzott. Egyik vasárnap mise után egy pappal beszélgettünk a templom előtt. Meghívtuk magunkhoz, és ő elhozta a Città Nuova, az olasz Új város újság egyik számát. Később elhozta az Életigét is. Úgy gondoltuk, hogy mi is elkezdhetnénk élni az evangélium igéit.

Claudio veszi át a szót: Jó állásom volt. Olyan gépeket készítettünk, amik a mozifilmek részére hívták elő a filmet. Azonban amikor a tulajdonos meghalt, problémák támadtak az örökösök között. Ekkortájt felajánlottak egy másik nagyon jól fizető állást, de mint megtudtam, a filmek tartalma, amiknek készítésében közreműködnöm kellett volna, etikai szempontból elfogadhatatlan volt. A feleségem és én egyetértettünk abban, hogy nem szabad elfogadnom az állást. Nem sokkal később egy másik állást ajánlottak, de sokkal kevesebb fizetésért. Addigra megszületett a második gyermekünk, és több kiadásunk lett, mégis elfogadtam a második állást bízva abban, hogy megleszünk valahogy. Mivel sok volt a munka, szükségem volt egy munkatársra. A HR-osztály egy nehéz embernek tartott valakit javasolt. Amikor először találkoztam vele, ezt mondta: „Ha azt hiszi, hogy munkára foghat, nagyon téved.” Megértettem, hogy nekem kell majd az ő részét is elvégezni, de a családban elhatároztuk, hogy mindenkit szeretni fogunk, így nem fordultunk vissza. Aztán igazán élvezni kezdte a munkát, és emlékszem, hogy karácsonykor egy kis vonatot hozott újságpapírba csomagolva a fiamnak.

Anna folytatja: A harmadik babát vártuk, amikor egy újabb állást ajánlottak Claudiónak. Elköltöztünk, és a többi négy gyerek már abba a városba született. Egy kis „törzset” alkottunk, élveztük az életmódunkat, a békét és harmóniát, amit próbáltunk mindig fenntartani. Én is dolgoztam. Németet tanítottam egy középiskolában, és ez azt jelentette, hogy mindig sok dolgom volt. A gyerekek sokat segítettek egymásnak a tanulásban, és néha vacsorát főztek. Az iskola mintegy 30 km-re volt az otthonunktól, és emlékszem, hogy egy esős este busszal jöttem haza, és azon gondolkodtam, hogy mire hazaérek, bőrig ázom. Abban az időben nem voltak még mobiltelefonok. Amikor leszálltam a buszról, a megállóban várt az egyik gyermekem egy nagy esernyővel. Néhány évvel később, amikor már kilencen voltunk (plusz egy macska), a férjem munkája miatt megint költöznünk kellett. Először nagyon bizonytalan voltam. Aztán eszembe jutott, milyen nehéz volna neki heti ötször egy szállodában aludni. Iránta való szeretetből belegyeztem, hogy újra bőröndbe tegyünk mindent. Megértettük, milyen fontos, hogy mindig egységben legyünk, és gyakran imádkoztunk együtt a nehéz időkben. Napközben egyedül voltam, de tudtam, hogy ő mindig velem van. Néha vacsora után sétáltunk egyet a ház körül, csak hogy egy kicsit kettesben tudjunk lenni.

Claudio fejezi be a történetet: Gyermekeink már mind házasok. Egyikük különvált a feleségétől, és ez nagy fájdalom számunkra. Nemrég részt vettünk egy zarándoklaton, és Máriára bíztuk ezt a helyzetet. Eleinte azért imádkoztunk, hogy a család újra egyesüljön. Aztán azt gondoltuk, hogy jobb, ha azt kérjük, hogy a szívük megtérjen. Végül megértettük, hogy azért kell imádkoznunk, hogy mi megtérjünk. Amikor vége volt a zarándoklatnak, elhatároztuk, hogy arra fogunk figyelni, Isten mit kérhet tőlünk. Az Ő szeretetének eszközei akarunk maradni. Egy családban a szeretet az egyetlen, aminek nem szabad költöznie.