Karantén újratöltve

Július 14-én férjemmel a Mátrában kirándultunk. Egy rossz lépés, elestem, a lábam beakadt egy gyökérbe, és következett az újratervezés. Már esés közben akkora fájdalmat éreztem a lábfejemben, hogy azt gondoltam, ebből komoly baj lesz, csoda, ha fel tudok utána állni. Nos, pár perc erőgyűjtés után nem csak felálltam, de a férjemre támaszkodva lebicegtem a 3 km-re lévő szállásunkig, Mátrafüredre. Ez Gondviselés volt! Utána már egyáltalán nem tudtam ráállni sem, nemhogy menni vele.

Milyen érdekes, mennyi gondolatfoszlány belefér egy másodpercbe! Esés közben ez a kérdés is eszembe jutott: mi lehet ezzel Isten akarata?

Mivel nem tudtam járni, tulajdonképpen karanténba kényszerültem… Egy hétig az ágyban kellett lábadoznom, azóta pedig gipszcsizmában terhelhetem fokozatosan a lábam. A családfő és a gyerekek remekül megállták a helyüket, voltak vicces helyzetek is (pl. lefotózták a fürdőszobában a mosógép paneljét, én pedig telefonon mondtam el, melyik gombbal mit kell beállítani), sok segítséget kaptunk szüleinktől, barátoktól, amiért nagyon hálásak vagyunk. Rögtön kaptunk mankókat, járókeretet, akik szereztek már ilyen tapasztalatot, tudták, mire lesz szükségem, és hozták is az eszközöket.

Mi ebben Isten akarata? Világos lett, hogy meg kellett tanulnom jobban bízni (például abban, hogy nélkülem is ügyesen boldogulnak – nagyon jól ment nekik), meg kellett tanulnom kérni és elfogadni a segítséget. Pedig milyen egyértelmű, ugye, hogy ha más kerül hasonló helyzetbe, én is boldogan segítenék neki! – most ezt visszájára kellett fordítanom: a barátoknak azzal szerezni örömet, hogy szeretetüket valamilyen segítség formájában kifejezhessék. Nem is kellett túlterhelni senkit, annyi jelentkező volt vásárlásra, kislányunk meg alig győzte sorba rakni a meghívásokat, sok klassz programban lehetett így része. Azt a könnyítést is a Gondviselésnek tudom be, hogy a fiaink épp a következő hétfőn indultak hat napra a Teens4Unity táborba. Jó páran mentek velük Gödöllőről, a táborba oda-vissza fuvarozásuk is az egyházközség nagy családjából oldódott meg.

Sokat jelentettek nekem a biztató üzenetek, egy kedves barátnő például egy megható válaszlevélben arról győzött meg, hogy higgyem el, ez az öröm kölcsönös, nem jelent neki plusz terhet Julcsi jelenléte, teljesen jól beilleszkedett a gyerekeik közé.

Mindezekben kézzelfoghatóan érezhettem, érezhettük „a család melegét”, a „Legyetek család!” felszólítás konkrét megvalósulását.

(A júliusi életige-magyarázatból az idézet, ami nagyon illett ránk, a helyzetünkre, a megélt tapasztalatainkra.)

Így közeledett július 31-e, legidősebb fiunk műtétjének időpontja (ez egy évek óta várt, nyár elején kitűzött orrműtét, amit egy 2008-as biciklis baleset miatt kellett elvégezni – most az is egészen megható volt nekem, hogy egy másik barátnő emlékezett az akkori levelemre, amit a baleset utáni napokban a közösségnek írtam).

Közben kiderült, hogy nem ő vár egyedül műtétre a környezetünkben, csütörtökre és péntekre tömörítve három műtétért imádkozunk együtt! A csütörtök esti misén a közös ima és a plébániai e-mail listán érkező levelek is az egység megéléséről tettek tanúságot.

Apa és fia hét elején elintézték a műtét előtti kötelező vizsgálatokat, elérkezett a péntek, a műtét napja. Hárman mentünk be reggel a kórházba, és mivel fiunkat csak fél 12-kor vitték el a műtétre, addig hármasban minőségi időt tudtunk együtt tölteni. Hála Istennek, a műtét a tervezettnél ugyan hosszabb lett, de rendben ment, az orvos kihozta a maximumot.

Amikor a műtét után visszahozták, és még kicsit az álom és ébrenlét határán volt, megkérdezte tőlünk: „Sikerült?”. Mi mondtuk, hogy igen, mire ő még nehezen érthetően, de azt válaszolta: „Isten velünk volt!”

Estére megtudtuk azt is, hogy mindhárom műtét rendben zajlott le! A gyógyulásukért sokan imádkoztak, ez erőt adott.

Egy kórházban töltött éjszaka után a nagyfiunk haza is jöhetett. Nehezek voltak az első napok, az ő fájdalma jobban fájt, mint a sajátom, de

ebben a próbatételben is bátornak kellett lenni. Gyakoroltam azt, hogy ne engedjem, hogy „gyötörjön a kétség”. „Bármi történik velünk, Isten szeret.”

Azóta már szépen gyógyul az orra, ennek mondhatjuk, hogy „happy end” lett a vége.

Az én lábam lassabban gyógyul, küzdök a türelmetlenség, az aggodalom kísértéseivel, igyekszem a pozitívumokat keresni és felfedezni. Nálam még várni kell a „vége” feliratra…

Ebben a helyzetben az augusztusi életige siet segítségemre: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” Chiara Lubich gondolatai segíthetnek jobban megértenünk és élnünk ezt az igét:

„Bizonyos, hogy hiszünk, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy hinni akarunk Isten szeretetének. Sokszor azonban – el kell ismernünk – ez a hitünk nem annyira bátor, mint amilyennek lennie kellene. […] A próbatételek pillanataiban, betegség idején vagy kísértésekben. Nagyon könnyen engedjük, hogy gyötörjön minket a kétség: »Valóban igaz, hogy Isten szeret engem?« Viszont nem, nem szabad kételkednünk. Bizalommal, minden fenntartás nélkül kell ráhagyatkoznunk az Atya szeretetére. Túl kell lépnünk a sötétségen és ürességen, amelyet esetleg érzünk, jól átölelve a keresztet. S azután szeressük új lendülettel Istent azzal, hogy megtesszük akaratát, és szeretjük felebarátainkat. Ha így teszünk, Jézussal együtt meg fogjuk tapasztalni a feltámadás erejét és örömét. Kézzelfogható lesz számunkra, hogy mennyire igaz: annak, aki hisz és ráhagyatkozik a szeretetére, minden megváltozik: ami negatív, az pozitív lesz, a halál az élet forrásává válik, és a sötétségből csodálatos fény ragyogását fogjuk látni.”

* * *

Veled mi történt az elmúlt időszakban? Írd meg nekünk a címre!