Az utcán dél körül

Olvasási idő: 3 perc

A Fény utcai piacon dél körül, sietős utamon – szerencsémre, és hála Isten – meghallottam a Hangot: „Most állj meg, most ne siess! Kérdezd meg, mi baj van?”.

A piac sarkában egy fiatal hajléktalan hölgy kuporgott – nevezzük Évának. Magánál volt, tudott beszélni, de nagyon szenvedett. Először csak éhesnek, szomjasnak tűnt. De amint szóba elegyedtem vele, kiderült, hogy korai terhessége is van, és nagyon görcsöl. Enni-innivalót vittem neki, és édességet is, amire szintén vágyott.

Hamar kiderült, hogy egy kicsit nehéz megértenem, mit mond, mit kér, mit szeretne. A péknek mondtam, hogy pontosan nem tudom, mi kellene annak a földön ülő hölgynek, de viszek neki „croissant”-t. Ő kilátott a pult mögül, és egy rövid idő múlva megjelent egy nagy pohár friss vízzel. A lelkem legmélyéig megrendültem, hogy létezik még ilyen gesztus a mai világban.

Ezután el kellett volna jutnunk a földről a közelben lévő padig, de Éva nem tudott felállni, mert olyan fájdalmai voltak. Hirtelen a semmiből egy fiatalember – legyen Csaba – termett elő. Olyan lendülettel lépett hozzá, hogy megkérdeztem, talán ismeri? Mondta, hogy nem, és hozzáfűzte, ő bevallja, egy kicsit ittas. De csodás erővel felkarolta, és szabályosan odavonszolta a padhoz, ahova szakszerűen, „csak oldalra fektessük” mondattal felfektette. Csaba szemei szépek, tiszták voltak, és igen nagy tettrekészséggel segített.

Közben Éva olyan rosszul volt, a könnye is kicsordult, és üdítőt szeretett volna inni. Gondoltam, adtam már rá pénzt neki, de hát nem tudott lábra állni, hogy a közelben lévő boltba bemenjen. Bementem hát én, és odafurakodtam a pénztárhoz. Kértem a sorban állókat, engedjenek előre, mert valaki rosszul van. Az éppen vásárló fiatal hölgy nemcsak, hogy odaengedett, hanem ki is fizette az italt.

Mire kiértem a padhoz, ott állt már a piac takarítónője, és a nagy történést látva, el akarta küldeni a padon fekvő Évát és Csabát. De pillanatok alatt kiderült, hogy itt nagy baj van, ezért éppen mentőt hívunk. Elhaladt mellettünk az italt megvásárló hölgy is, és megnyugodva ment tovább, mert ő is értesült a mentőhívásról. Eközben megérkezett a piac két felügyelője, egykettőre ők is megenyhültek.

A mentőssel való telefonbeszélgetés elég kaotikusra sikerült. Nem tudtuk a pontos címet, csak azt, hogy a Fény utcai piac aljában vagyunk. Csaba egyre mondta, hogy az ő telefonjáról beszélünk, de itt áll mellette „egy néni is”, ez voltam én. Szegény mentős kérdéseket tett fel, amit én nem hallottam jól. Végül hol Éva, hol én válaszoltam a nagy hangzavar közepette.

Minden tiszteletem a hívást fogadó emberé, mert mind egyszerre beszéltünk.

Az elején nem volt világos, hogy Évának ez az ötödik terhessége vagy öt hónapos terhes, de végül kiderült, hogy ez utóbbi. Végül sikerült, és vártuk a mentőt.

Közben a takarítónő végtelen gondossággal jobb pozícióba helyezte Évát. A két piacőrből az egyik elment várni a mentőt, mivel a piacnak több kijárata van. A másik és Csaba maradtak ott. Én akkor már úgy éreztem, hogy eljöhetek, miután a takarítónőt és a piacőrt nagyon kértem, hogy figyeljenek arra, hogy a hátizsákja mellett a most megkapott ételt, italt is elvigyék. Biztosítottak róla. Nagyon megköszöntem nekik, és Évát megsimogatva, otthagytam őket.

Elintézve a még hátralevő vásárlásaimat, rövid idő múlva, amikor kijöttem a piacról, az ott álló őröktől megkérdezem:

– Itt jártak már a mentők?

– Épp most vannak itt! – válaszolták, és valóban, a portásszobában zajlott a helyzetfelmérés.

Így láttam a mentősöket, és még egyszer az egész társaságnak a szemébe tudtam nézni, meg tudtam mindent köszönni. Fejükre tettem a kezem, és magamban áldást adtam rájuk.

Itthon a májusi életigéből felsejlett ez a mondat: „De a Szentlélekben a kozmosz felemeltetik, és az Ország megszületéséért fohászkodik…”. Istenem, úgy éreztem, Isten Országáért való fohászkodást, ezt a születést éltük át ott mindannyian! Mert van remény! Ennyi jó ember! Ezért lenne a címe: „Halld, Izrael, van remény!”, de ezt csak a történet végére lehetne megérteni…