Gyógyuljanak be a sebek! Tanúságtétel Afganisztánból

Tegnap zárult Párizsban a Sant’Egidio Közösség által szervezett nagyszabású vallásközi konferencia, mely a „Képzeljük el a békét” címet viselte. A három napos rendezvényen a világ számos nagy vallásának eminens képviselője, köztük Párizs érseke Laurent Ulrich, a Canterbury érsek, Justin Welby, Haim Korsia, Franciaország főrabbija, Chems-Eddine Hafiz, a Párizsi nagymecset rabbija, a Sant’Egidio Közösség alapítója, Andrea Riccardi és Franciaország köztársasági elnöke, Emmanuel Macron is felszólaltak, s még számos tudós, vallási vezető, helyi és nemzetközi politikában felelősséget viselő személy. A megnyitón hallhatták a résztvevők Lina Hassani afgán lány megrendítő tanúságtételét, amit most olvashatunk.

Tisztelt Elnök úr, tisztelt hölgyeim és uraim!

A nevem Lina Hassani. 21 éves afgán lány vagyok, aki egy hazara családból származik, és aki évtizedeken át konfliktusokat és mélyreható változásokat élt át. Egy olyan országból származom, amely sajnos a három évtizedes háborújáról híres. A Sant’Egidio Közösség humanitárius folyosóján érkeztem Belgiumba, 5 hónapja élek itt. Most tanulom a flamand nyelvet. A történetem nem csak az én életemről szól, hanem számtalan afgán nőéről, akik elképzelhetetlen nehézségeken mentek keresztül.

Kabulban születtem, sok örömteli és sok fájdalmas emlék fűz ehhez a városhoz. Az élet Afganisztánban sosem volt könnyű. 2009-ben apámat elvesztettük – a tálibok megölték. Anyám azonban hihetetlen erővel tartotta össze a családunk.

Továbbtanultam, mert felismertem, hogy ez az egyetlen út egy jobb élethez. Apám halála után Dusht-e-Barchiba, költöztünk, Kabul egy olyan negyedébe, ahol sok hazara és síita család lakik. Ezért ez az egyik legveszélyesebb környék, a terrorista csoportok, különösen a tálibok gyakran választották célpontjukul. Mivel ott éltünk, megismertük a bombázások és öngyilkos merényletek borzalmait.

Az erőszak könyörtelen volt, tanúja voltam egy öngyilkos merényletnek az iskolánkban, 14 év alatti gyerekeket áldoztak fel, majd egy robbantásos merénylet következett az oktatási központunkban. Ott tragikusan láttam osztálytársaim élettelen testét. Ez csak egy volt a sok nap közül, amely túlságosan is normálisnak tűnt egy kabuli diák számára.

2021 augusztusában a tálibok átvették az irányítást egész Afganisztán felett, és szigorú korlátozásokat vezettek be a nőkre vonatkozóan. Az én családom — az édesanyám és a 3 lánya — csak nőkből áll. Nem hagyhattuk el otthonunkat férfi kísérő nélkül, és az oktatást is megtagadták tőlünk. Különösen súlyos helyzetbe kerültek azok, akik külföldi szervezeteknél dolgoztak, ahogy az édesanyám is. A tálibok ellen tiltakozó nőkre börtönbüntetés vagy akár halál várt. Mivel nem éreztük magunkat biztonságban, és nem volt reményünk egy jobb életre Afganisztánban, Pakisztánba menekültünk.

^{2024. szeptember 22-én a konferencia megnyitóján felszólalók (Párizs, Palais des Congres)}

A helyzet azonban ott sem volt sokkal jobb: tehernek tekintettek minket, menekülteket, nem voltak jogaink, nem jutottunk egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz, a vízum megújítása mindig nagyon kérdéses volt és a kitoloncolás veszélye fenyegetett minket. Több mint egymillió afgánt küldtek vissza Afganisztánba.

Pakisztánban egy csoport afgán menekülttel együtt éltünk sátrakban: 40 fokos hőségben, fedél nélkül, zord körülmények között. Számos megpróbáltatás után végre kapcsolatba kerültünk a táborunkban lévő Sant’Egidio Közösséggel, az első szervezettel, amely meglátogatott minket Pakisztánban. Meghallgatták aggodalmainkat és segítséget ígértek, amit be is teljesítettek. 2024. április 29-én a Sant’Egidio segítségével útnak indultunk Pakisztánból Belgiumba.

Ma édesanyám, én magam és a nővéreim egy lakásban élünk. Új barátaink, a Sant’Egidio közösség tagjai szeretettel kísérnek minket ebben az új életben.

Végezetül szívből jövő hálámat fejezem ki mindazoknak, akik támogatták az afgán menekülteket és meghallgatták a hangunkat. Olyan jövőt kívánok, ahol béke uralkodik Afganisztánban és az egész világon. Gyógyuljanak be a konfliktus okozta sebek, és minden egyes ember találjon erőt a szeretet, a megértés és az egység elfogadásához. Köszönöm, hogy hisznek a szabad élethez való jogunkban. Arra kérem Önöket, hogy továbbra is támogassák az afgán nőket és lányokat, akiknek nagy szükségük van segítségre. Legyen nekik is lehetőségük álmodni, tanulni és boldogulni. Az Önök támogatása gyökeres változást hozhat az életükben, és együtt egy igazságosabb és méltányosabb jövő felé kövezhetjük ki az utat.