Te kivel éled át a járványt?

Három történet, egy főszereplő. Pontosabban kettő: a történetek narrátora, aki egyszerre vállalkozó és világi lelkipásztori munkatárs, és Valaki, akivel folyamatos párbeszédet folytat.

te-kivel-eled-at-a-jarvanyt

Program a vírus idején

 

Tegnap pakoltam az üzletben. Kezembe kerültek a CD-k. Nagy részük már idejétmúlt, de volt köztük egy, amin rajta volt a celofán. Chiara Lubich: Isten akarata. Vevő nem volt a boltban, hát betettem a lejátszóba, amikor leültem a számítógép mellé. Számlát írtam a következő napi bútorszállításhoz. Sajnáltam, hogy a beszédet inkább csak hallottam, mint értettem.

 

Másnap reggel a házunk előtt megszólított Éva (a nyugdíjas védőnő), aki az idősek klubjába igyekezett négykerekű járókeretével (a korlátozás másnap kezdődött): – János! Van magának valami terve, programja ezzel a vírussal kapcsolatban? Mintha egy „világvége” hangulat lenne. Mit tegyünk, azon kívül, amit mondanak, hogy mossunk kezet, stb?

 

Ismerős volt a kérdés, hiszen az enyém is, csak ő fogalmazta meg hangosan… Ő biztosan többször hallgat rádiót és lát híreket a TV-ben, mint én. Nem arra kíváncsi hát, amit ott is hallhat. Ebben a pillanatban világos lett a párhuzam a kérdése és a tegnap félig hallott mondatok között: „A háború idején történt. Az óvóhely egyáltalán nem volt biztonságos. Nem tudhattuk, hogy megérjük-e a holnap reggelt. Ezért úgy éreztük, hogy most kell megtennünk Isten akaratát. Nem várhatunk reggelig!” – írta Chiara Lubich.

 

Húsz másodperccel ezelőtt még gondterhelten zártam a kaput. Éva kérdése alatt az óvóhely bizonytalanságát éreztem és azt, hogy itt, most Chiarával együtt erősödik meg bennem egy elhatározás. Ezt kell elmondanom. – Van „programom” a vírus idejére – mondtam örömmel. Megállt tisztes távolságban, felém fordult és megkérdezte: – És mi az?
– Az első: megelőzni, elkerülni, nem megkapni, nem átadni, ahogy csak lehet. A második: az a jó, amit most meg tudok tenni, az sürgős! Nem várhatok vele holnapig, két hétig, két évig… Éva mosolyogva ballagott tovább a guruló járókerettel.

 

Délután beszéltem egy vásárlóval, akivel még soha nem találkoztam, csak írunk és telefonálunk egymásnak. Sokat késnek a kínai szállítmányok, de most az ő megrendeléseik is inognak. Elmondtam neki is a „programomat”. „Vevő” volt rá… És megbeszéltük a következő bútorszállítást is. Este egy költő és folyóirat-szerkesztő hívott. Közös kulturális programot mondott le a vírus miatt. Mondja, hogy az ő optimista természetét is megviseli ez a helyzet, különösen az, hogy egyes politikusok még most is képesek rémhírt, álhírt terjeszteni…

Elmondtam neki is, hogy mi az én „programom”, ami most konkrét teendőt és lelkesedést ad nekem. Hiszek abban, hogy az emberi kapcsolatok lehetnek jobbak vírus után, mint előtte voltak.

A székesfehérvári felsővárosi fogadalmi templomot az 1738–1739-es pestisjárvány után építették. Megfogadták ugyanis, hogy ha Isten megsegíti őket a járvány idején, akkor hatalmas házat építenek neki hálából. Másutt is vannak ilyen épületek, szobrok. Persze, én nem beton-építményre gondolok… Csodálom Jézust, aki kövek nélkül épített. Le se írta az üzenetét. Nem tartott attól, hogy elfelejtik, félreértik, kimagyarázzák, politikai haszonszerzésre használják az Ő szavát, a megismételhetetlen isteni üzenetet? Úgy gondolom, hogy van értelme annak, ahogy ő csinálta. És nekem is van „programom”.

 

 

Akivel Ti is találkoztok

 

Nem „csak” a vírus jött, hanem már január közepétől számos hörgő gyulladásos eset volt a családban a gyereknél. A kétéves unokánkkal kórházban voltunk egy hónapja. Most újra visszatért a betegség. Lányunk hozzánk költözött, hogy legalább a 2,5 hónapos el ne kapja. Elkapta. Súlyosan. Kórház, azonnal, éjszaka…

 

Délben meg telefonált a szomszédom. Nedves a ház fala, pedig nem is esett, valami baj lehet… Sietünk. A bojler fémhálós flexibilis bekötő csöve elrepedt. A pince, amit raktárnak használok, most medence, mintegy 20 m3 vízzel. Minden úszik. Búvárszivattyú, lapát. Feleségem, fiam, egy baráti házaspár segítenek. Ahogy hordom ki az elázott bútorlapokat, felfelé pillantok. „Tudom, hogy nem akarod a látszatát se kelteni annak, hogy azért, mert szeretsz, kivételeznél velem, de biztos, hogy a családnak is ilyen kalandokat kell megélnie miattam? Nem lehetne valahogy kímélni őket?”  Persze, nem gondoltam komolyan, hogy „miattam”, csak úgy mondtam…

 

Vasárnap együtt néztük a misét otthon. Ahogyan minden más katolikus. Felálltunk, leültünk, térdeltünk, ahogy ajánlották. Igazi SZENT misén voltunk. Felmerült egy kísértés is bennem: itt a templom a szomszédban és a kulcsa is nálunk van. Áldozhatnánk, ahogy szoktunk… de nem. „Azzal a Jézussal” akarok találkozni, akivel Ti is találkoztok!

 

 

Feltenném az Ő szemüvegét

 

Tegnapelőtt este feleségem bekapcsolta a TV-t. Talán Murdoch nyomozó rejtélyei lehetett. A következő epizód játszódott le: A potenciális gyanúsított odalép az orvos-szakértő hölgyhöz. – „Megengedi?” – kérdezi, és leveszi annak szemüvegét. A saját szemüvege elé tartja, hogy nagyobb legyen a nagyítás és felolvas valamit, ami később kulcsfontosságú lehet.

 

Ma korán ébredtem és eszembe jutott ez a jelenet. Aligha fordulhat elő ilyen, pedig nekem is jó lenne egy plusz szemüveg, hogy a két „lencsével” objektívebben lássak… Merészség lenne? – gondolom magamban – ha odalépnék Istenhez: „Megengeded?” – mondanám neki, és feltenném az Ő szemüvegét…

 

Nem a tájat nézném, hanem az új „szemüveggel” ismét megnéznék mindenkit, akivel találkozom, azokat is, akiknek ismerem az arcát, a nevét. Katicát, a feleségemet is, édesanyámat, a gyermekeimet, vejeimet, menyemet, barátaimat, Titeket, Téged. Egyenként tekintenék rátok, saját gondolat nélkül, és hagynám, hogy azt érezzem, amit Isten érez, amikor Rád néz.
Elkezdtem.

Fotó: sunyu, grant-whitty, bud hellisson / unsplash

Legújabb könyveink: