Kalandjaim a faládikóval

A Fokoláre Mozgalomban a kezdeti időktől gyakorlat volt a szegények, rászorulók segítése anyagiakkal is – a lelki támogatás mellett.
Fiatal koromtól kezdve igyekeztem én is bekapcsolódni az anyagi és a lelki vagyonközösségbe. Bevallom, hosszú ideig inkább a lelki vonulatot sikerült élnem (elmondtam vagy leírtam az Istentől kapott inspirációkat, lelki gondolataimat, megélt tapasztalataimat), mert néhány évvel ezelőttig a hónap végére gyakran nem maradt már elég pénzem. Ilyenkor kölcsön kellett kérnem a családtagjaimtól, barátoktól. Persze, mindig megadtam a pénzt, de sehogyan sem tudtam úgy gazdálkodni a jövedelmemmel – pedig mindig sokat dolgoztam –, hogy elég legyen. Egy időszakban én magam is kaptam juttatást a szegényeknek gyűjtött alapból. Nos, ezért ért váratlanul és töltött el örömteli meglepetéssel az alábbi tapasztalatom.

1.fejezet

Mára sokat változott az életem, és 2020 nyarán többször is elgondolkodtam azon, hogy a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagjaként milyen módon tudnám jobban élni az anyagi-pénzügyi oldalt.

A pénzbeli vagyonközösséget már modernebb módszerrel adjuk össze a barátainkkal. Lehetőség nyílt rá, hogy utaljuk a közösbe szánt összeget, de én többször is elfelejtettem elmenni abba a bankba, amelyikben be lehet fizetni, online pedig nem utalok.
Zavart, hogy így kimegy a fejemből, pedig tudom, mennyire fontos, hogy a lelki tapasztalataink mellett az anyagiakból is tegyünk a közösbe.
Chiara Lubich, az alapítónk sokszor elmondta, hogy minden hónapban Isten elé állva gondoljuk végig, mikor, kinek és mennyit adunk a vagyonunkból a vagyonközösségre, amiből például a szegényeket is támogatjuk itthon és az egész világon. Imádkoztam, kértem a fényt, hogy kialakuljon valami konkrét elhatározás, aztán megtörtént.

Egy izgalmas dolgot kezdtem el: fogtam egy kis faragott faládikót, és abba tettem bele minden alkalommal egy bizonyos összeget, amikor valami „Gondviselést” kaptam.

Ha pénzt, élelmiszert, ruhát, segítséget, bármit kaptam, tettem a faládikóba kisebb-nagyobb összegeket. Egyáltalán nem úgy, hogy mindig a 10%-át. A lényeg éppen az volt, hogy mindig egyenként „megbeszéljem” a Mennyei Atyával, hogy mennyit. Azért nem szerettem volna a bankban beállítani egy állandó összeget, hogy az átutalás menjen úgy is, ha elfelejteném, mert akkor pont az a rész veszett volna el, hogy az Istennel való „párbeszéd” eredménye legyen a pénzösszeg meghatározása.
Például: régen porosodott a pincémben egy szétbontott cserépkályha, de rájöttem, hogy nem építtetem be a lakásomba, így eladtam egy kályhaépítőnek – ment a ládikóba egy összeg. Eltört a lábujjam, és Apukám szállított ide-oda az ő autójával – a spórolt benzinre gondolva tettem a ládába pénzt. Valaki kicsit több pénzt fizetett a könyvemért, mint amennyiért én adom – ment a ládikóba valamennyi. Ajándékba kaptam olyan élelmiszereket (zöldség-gyümölcs), amelyeket úgyis megvettem volna – a spórolt összeg egy részét bedobtam. Sok-sok apróbb és nagyobb összeg került így oda.

Megírtam a barátaimnak a fokoláros közösségbe a tapasztalataimat és az örömömet: a valóban Isten előtt állva végiggondolt és félretett pénzt fogom befizetni, és mivel mindent fölírtam egy cédulára, nem megy feledésbe – innentől kevésbé számít, mikor megyek a bankba, mert tudom, mennyit fogok ebben a hónapban befizetni. Nagyon csodálkoztam, hogy a hónap végén milyen sok pénz gyűlt össze. Boldogan mentem a bankba, és az egészet, több mint 10.000 Ft-ot befizettem. Szinte hihetetlen, de ennyi gyűlt össze egyetlen hónap alatt!
Végig nagy kíváncsiság és öröm volt a szívemben – a szeptemberi életige miatt pláne: „Adjatok, és adnak majd nektek is… „
Pár nap múlva beszélgettem az egyik társammal, és ő biztatott, hogy osszam meg az egész közösséggel a faládikós tapasztalatomat.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez másokat is sarkall majd az Isten elé állásra és a pénzről-gondviselésről-anyagiakról való párbeszédre. Azt írtam nekik: „Ha gondoljátok, kezdjük újra élni ilyen módon is a vagyonközösséget.”

Nyugodtan mondhatom, hogy valóságos cunamit okozott az azóta már rendszeres, havi beszámolóm a faládikómba kerülő pénzek hátteréről. Lelkesen reagáltak az emberek, és számos konkrét tapasztalat is megjelent a levelező listánkon, mások pedig telefonon beszélgettek velem arról, hogy ők a saját életükben milyen módon próbálják helyesen gyakorolni az anyagi vagyonközösséget.

De nem csupán a folyamatosan kapott gondviselésből vagy a fölöslegünkből kell visszajuttatnunk a közösség számára, hanem a saját vagyonunkat is meg kell osztanunk, pont úgy, Isten előtt megvizsgálva, ahogyan olvashattuk a szeptemberi életigében. Ráébredtem, hogy mivel most már több a rendszeres jövedelmem, mint amit saját magam fölhasználok, nagylelkűen adnom kell belőle azoknak, akik – mint annak idején én – rászorulnak a társaik támogatására. Ekkoriban személyesen is találkoztam Kurucz Mártival, aki a környékünkön töltött pár napot. Ő az a fokolarina, aki évekig Pakisztánban élt és dolgozott: segítette a legszegényebb gyermekeket és családjaikat. Erről az Új Városban is olvashattunk. Mostantól Szíriában fog tevékenykedni, ugyancsak a legrászorultabbakért. Egy borítékban egy nagyobb összeget adtam neki, amikor kikísértem az állomásra. Persze, Márti csak később, a vonaton utazva nyitotta ki, fölhívott, és hosszan hálálkodott, én meg mondtam neki, hogy arra használja, amire neki vagy a szíriai közösségnek szüksége van.
Úgy örült! Meg én is. Jobb adni, mint kapni!
Az elmúlt hónapokban folytattam az Istennel való, pénzzel kapcsolatos párbeszédet és a figyelmes fölülvizsgálatot, melynek eredményeként hol kicsi, hol nagy összegek landoltak a ládikában. A tapasztalatokat havonta megosztottam a barátaimmal, akik szintén egyre lelkesebbek és ötletesebbek lettek abban, hogy fölismerjék, mit kíván tőlük Isten, ha gondviselésszerű ajándékokat kapnak.

Néhány a válaszokból:

„Tegnap este becsöngetett a volt szomszédom, aki tudja, hogy mennyire szeretem a mángoldot. Két láda mángold levelet hozott, amiből másoknak is adtam, volt egy beteg ismerősöm, neki megfőzve, turmixolva. Ez a mángold útban volt, mert a helyére a gazda mást szeretne tenni, de nem dobta a szemétre, hál’ Istennek! Tavaly a szülői házunk kertjéből több kilót szedtem le, és kerestem meg azokat, akik ugyanúgy örültek, mint most én. Megérkezett a százszoros úgy, hogy most is tudjak belőle adni.”

„Nagyon köszönöm a tapasztalataidat! A lelki vagyonközösség is, az anyagi javak vagyonközössége is gyönyörűen kirajzolódik mindebben, óriási köszönet, hogy mindezt megosztottad velünk!

Örül a szívem, és igyekszem követni a példádat, ezzel a szívvel kezelni az anyagiakat!”

„Nagyon köszönöm, hogy megosztottad az anyagiakkal kapcsolatos tapasztalatodat, amely lelkiismeret-vizsgálatra indított. Jobban Isten előtt kell megnéznem a hónapot, a Gondviselés által kapott dologból bizonyos összeget félre lehet tenni a vagyonközösségre.”

„Nagyon-nagyon köszönöm ezt az életszagú vagy inkább -illatú tapasztalatot. Csak az Evangéliumot kell élnünk, nem? Megírom majd én is az enyémet, ami egy hosszabb folyamat gyümölcse. Fontos, hogy ne feledkezzünk el azokról az országokról, ahol bizony nagyon nehéz helyzetben élnek.”

2. fejezet

„Minél nagylelkűbbek vagyunk, annál bővebben adunk.”

Folytatódott hát a kalandom a vagyonközösségre gyűjtött összegekkel. Ismét eltelt egy hónap, és megint összesítettem, ami a faládikómban összegyűlt.

Alig hittem a szememnek! Ebben a hónapban még az előzőnél is több pénzt tudok befizetni: 16.100 Ft-ot tettem bele. Hangsúlyozom, hogy nem a kapott pénzt teszem bele a ládába, hanem egy pillanatra megállok, és “megbeszélem” Istennel, hogy most ebből és ebből mennyit adjak a közös kasszába.

Ez most olyan gondviselésszerű adományokból és segítségekből tevődött össze, mint Apukám ebédmeghívásai; autóval ide-oda szállítás (mivel nem tudtam vezetni a lábujj-törésem miatt, mindig elvitt valaki, akár még szakértői munkámra is “a világ végére”); ajándék gyümölcsök; bizonyos összeget nem kért vissza valaki tőlem, amikor egy nagy címletű pénzzel fizetett, meg ilyenek.

Ismerős a mondás: Isten a jókedvű adakozót szereti. No, akkor engem biztosan szeret, a nevem is ez: Amata (olaszul azt jelenti: aki Isten által szeretve van), mert nagyon jókedvűen adom.

Néhány a válaszokból:

„Amata, nagyon köszi! Én is kezdem, illetve volt már alkalmam, hogy a kis dobozkámba bedobtam. Amikor valami nem kerül annyiba, a fennmaradó pénzből teszek be valamennyit. És olyan érdekes, hogy valóban jönnek vissza Isten ajándékai.”

„Kedves Amata! Gondoltam, megírom neked, hogy milyen sokat jelentett nekem  a tapasztalatod a faládikóddal. Elhatároztam, hogy én is elkezdem és „gyűjtöm” a gondviselést. Ez nagyon szép tapasztalat nekem is, mert úgy látom, hogy azóta sokkal több gondviselés érkezik. Vagy lehet, hogy csak eddig nem vettem észre, mert nem figyeltem rá? Erre is jó volt, hogy elkezdtem. Úgyhogy folytatom. Nagyon köszönöm neked, hogy megírtad, és ötletet adtál! A közösbe is többet utaltam a szokásosnál az utóbbi hónapokban, és az Új Várost is támogattam a gondviselésből. További szép napokat kívánok neked!”

„Ciao Amata, képzeld, már annyi faládikós történeted volt, hogy én is igyekeztem figyelni rá. A baj csak az, hogy még nem léptem azonnal és másnapra elfelejtettem, mit is gondoltam ki… Mindenesetre, legalább szempont kezd lenni nekem is.

Köszönöm, nagyon örülök a konkrétumoknak is, mert az is szemnyitogató. Tudod, sokszor az ember olyan magától értetődőnek vesz dolgokat, hogy észre se veszi.

Te viszont ráirányítod a figyelmet az apró történetkéiddel. Puszi és hajrá, együtt!”

„Nagyon köszönöm, Amata, az “ízes” történeteidet, amelyek valóban a földi Mennyországról szólnak. És köszönöm a finom biztatást, lelkesítést, ami azt is kifejezi számomra, hogy egymás testvérei vagyunk.”

„Kedves Amata! Decemberben én is figyelni kezdtem a Gondviselésre, és a vagyonközösségbe tett összeg már így alakult ki. Sokkal személyesebb Isten-kapcsolatot eredményezett, mert így többször felismertem a Jelenlétét, igyekszem idén is folytatni.”

Az egyik hónap azért volt különleges, mert Rómában is “voltam”, a Fokoláre Mozgalomban elkötelezettek számára online megrendezett Nemzetközi találkozón. Mivel a valóságban nem kellett utaznom, így megbeszéltem Istennel, hogy mennyit tegyek a ládába a sok ki nem fizetett pénzből.
Ezen kívül számos esetben kaptam különböző élelmiszert, gyümölcsöt és ruhát is. Alkalmam volt ezek miatt párbeszédbe kezdeni Istennel, hogy mennyi tegyek a gondviselés érkezése után a faládikámba.
Lassan rájöttem, hogy a ládikóm történetei nem is annyira a ládáról szólnak, hanem Isten szeretetéről, amire válaszolnom kell (lehet).
Egyszer például egy teherautót “küldött” a Mennyei Atya, amivel Budapestre szállítottuk a lányom bútorait, mert sikeresen vettek egy szép nagy lakást. No, ezt a szállítást nem csupán térítésmentesen végezték, hanem még meg is ebédeltettek az egész napos munka során. Nyilvánvaló, hogy be kellett tennem valamennyit a ládikóba.
Az egyik hónapban a Gondviselés a különféle kedvezmények, bónuszok segítségével adott új lehetőségeket. Persze, most is érkezett étel-ital meg édesség-virág is, főleg a névnapom környékén. Ez utóbbiakat azért szeretem, mert számos ünnepre és találkozásokra tudok belőlük vinni, illetve nem kell nekem megvennem, ha ajándékozni szeretnék. Például kaptam egy olyan színű orchideát, ami nekem nem annyira tetszik, mert túl “férfias”. De épp akkor mentem valahová, ahol a férfinak tönkrement a majdnem ilyen színű orchideája – persze, hogy nekiadtam, és így nem kellett a virágosnál vennem, és lehetőség volt megvizsgálni, hogy mennyi kerüljön a ládába.
Volt még pár más is, de ezeket azért írom, hogy érzékeltessem: mindig sokkal többet ad a Jóisten, mint amire számítok, és még inkább, mint amit megérdemlek.

3.fejezet

Majd következett – az utóbbi hónapban – egy újabb kaland: a Köztünk lévő Jézus (a Fokoláre Mozgalomban így nevezzük azt, amikor olyan mélyen és kölcsönösen kitárjuk a lelkünket szeretetből, hogy ott „megszületik” Jézus közöttünk) bevonása a pénzügyeimbe. Ez pedig úgy történt, hogy

a sok vagyonközösségről szóló beszélgetés során egyre világosabb volt, hogy a valódi rászorulókat konkrétan és rendszeresen szeretném segíteni pénzbeli adománnyal.

Nem csupán általában a vagyonközösségbe akarok adni, és nem csak a Gondviseléstől kapottak egy részét visszaáramoltatni. Beszéltem erről a gondolatomról telefonon valakivel, aki nálam sokkal jobban átlátja ezt a területet. Szép párbeszéd alakult ki köztünk, és szóba kerültek a horvátországi földrengés károsultjai, Libanon, Szíria stb. Lassan kibontakoztak azok a lehetőségek, melyek új irányokat jelöltek ki számomra, aki egyre komolyabban szándékozom élni Chiara ideálját. Konkrétabbá vált az igazán rászorulóknak eljuttatott összegek útja, és a felhasználásuk is. Így hát ismét elmentem a bankba, és most már ettől a köztünk megszületett és kialakult párbeszédtől (Jézussal közöttünk) indíttatva küldtem – a megbeszéltek szerint – azoknak, akik nap mint nap valóban rászorulnak a segítségre, bárhonnan is érkezzen.
Ettől függetlenül faládikómban továbbra is gyűlnek a gondviselésből származó összegek. Eztán is be fogok számolni a barátaimnak a Mennyei Atyának arról a sok jó ötletéről, amelyek nyomán – és Vele egyeztetve – különböző összegeket teszek be a ládikóba.

Ily módon közösen és intenzívebben éltük, és élhetjük a továbbiakban is a lelki és anyagi vagyonközösséget, Istennek hála!