Már senki meg se kérdezi: Hogy vagy?

hogy-vagy

Parképítő szaktanárként dolgozom egy budapesti középiskolában. Öt éve zajlik egy leépítési folya­mat, aminek keretében a személyi állomány kevesebb, mint a felére csökkent, közel azonos tanulói létszám mellett. A korábbi igazgatónk sok nehézséggel küzdött, de minden lehetőséget megragadott arra, hogy rákérdezzen a hogy­létünkre. Az intézményleépítés kapcsán az elmérgesedett emberi kapcsolatokkal terhelt kollektívában akadozik a párbeszéd. Sokan az állásukat féltik, mások a pozíciójukat, megint mások egérutak kidolgozásán fáradoznak. Három évvel ezelőtt folyamatosan az járt a fejemben, hogy itt már senki meg se kérdezi: „Hogy vagy?”

Az akkori nagyböjtben az volt a felajánlásom, hogy iskolába menet nem hallgatok rádiót, hanem imádkozom. Imádkozom személye­kért, helyzetekért, vagy csak magáért az imádkozás kedvéért. Átimádkozva a reggeli csendben ezt a „Hogy vagy, Zita?” hiányomat, rájöttem, hogy nekem kell megkérdezni a többieket.

Berendeztem a szertárban egy széksort, és amikor valaki bejön, hellyel kínálom és megkérdezem: „Hogy vagy?”

Olykor csokit vagy gumicukrot is kínálok a kérdés mellé. Így sikerült sokakkal újra emberi szinten párbe­szédre jutni.

A tanári persze maradt a frontzóna, az „aré­na”, de onnan kimozdítva, a „hogyvagy-padra” leültetve mindenkiből megismerhető az ő személyes igazsága.

Egyik alkalommal a velem homlokegyenest más nézeteket valló kolléganő – mintegy magyarázkodva – elmesélte, hogy szüleit a vidéki nyomorból az előző rendszer emelte ki. Ekkor engedte először meglátni az ő sajátos, személyes igazság-magocskáját.

Egy másik kolléganő, akit 25 éve ismerek, és nyíltan egyházellenes, szintén a „hogy­vagy-padon” egy hosszú, monológ-jellegű, magánéleti pa­naszáradat végén mondta: „Neked azért nagyon jó, hogy van hited.”

Egy 60 év körüli, meglehetősen cinikus férfikollégám, aki az ötödik házasságában él, szokatlan tollászkodásomat látva kérdezte meg: „Mi van? Új pasi?”

„Nem – válaszoltam –, házassági évfordulónk van, és jön értem Balázs, hogy megünnepeljük.” Nevetve válaszolta: „Úgyis el fog múlni!” Én viszont teljesen őszintén tudtam neki mondani: „Mi a házasságunkat komolyan, örökre gondoljuk.” Könnyes szemmel válaszolta: „Én még soha nem gondoltam így egy kapcsolatra!”

A „hogyvagy-padot” a diákjaim és a visszajáró volt diákjaim is szívesen használják, elpötyög­tetni a kamasz vagy fiatal felnőtt életükben megélt örömöket és nehézségeket.

Őket látva mindig újra megtapasztalom, hogy Jézus szavai mennyire igazak, ami­kor azt mondja: „Legyetek olyanok, mint a gyermekek!”

A kollégák ugyanis kizárólagosságot köve­telnek a padon, körbebástyázzák magukat motyóikkal, hogy véletlenül se telepedhessen le más melléjük. Ha pedig már ül valaki a „hogyvagy-padon”, az újonnan érkező jelzi, hogy inkább majd később visszajön. Ezzel szemben a diákjaim, más tanulók megjelené­sekor hellyel kínálják egymást.

A „hogyvagy-pad” sajátossága, hogy jellem­zően nekem csak figyelni, kérdezni, bólogatni, esetleg csokit adni szükséges.

A helyzet azonban közel sem reménytelen, a kölcsönös szeretet felé biztosan sok út vezet. Az utóbbi félévben már többen megkérdezték: „És te, hogy vagy?”

Fotó: suju-foto / pixabay

Forrás: A történet az Új Város 2018/5 számában jelent meg

Legújabb könyveink: