Karácsony ünnepe mélyen megérinti azokat is, akik talán nem is pontosan tudják, mit ünneplünk ilyenkor. Megmozdulnak a szívek és sok kis csoda történik… azonban a Kisjézusnak szüksége van ránk is, hogy általunk véghez vihesse ...
Homlokkereszt
Születésünk óta szüleink keresztet rajzoltak homlokunkra. Jókedvünket, pozitív szemléletünket az élethez, ráhangolódásunkat a kevésbé tetsző házi feladatok elvégzéséhez, reménységünket a kilátástalanságban, zord idők túlélését a nagyvilágban, félelmeink legyőzését a hétköznapokban – mind-mind ez a kereszt éltette és élteti.

Ezt a felelevenített történést talán azzal a mottóval illetném, amely a ’90-es években a Gyulafehérvári Főegyházmegye missziójának jelmondata volt: „Sodor az ár? Fogózkodj a keresztbe!”
Ha nem is kézzelfogható a homlokunkra rajzolt kereszt, mégis ott van rajtunk, azt nem veheti el tőlünk senki sem. Mindig jólesett a lelkemnek, amikor a kereszt rajzolását az Isten áldjon! útra-bocsátó szavak kísérték, ami régen nem csak a falvakban, hanem kisebb városokban is megszokott köszönésnek számított, de ma már alig találkozunk olyan emberekkel, akik ekképpen köszönnének egymásnak. Életem során sokféle köszönési módot hallottam, de gyakran hiányzott belőlük a lényeg: a meghittség, s ilyenformán inkább üres szavaknak tűntek gyermeki énemnek.
Kisgyermekként testvéreimmel együtt lefekvés előtt mindig sorban álltunk a homlokkeresztért, mintha éreztük volna, hogy anélkül nem lenne nyugodt éjszakánk. S bár idősebbek lévén már kiszálltunk a családi fészekből, példánkat továbbra is követték a kisebbek a sorban állással. Egyszer előfordult, hogy a két legfiatalabb öcsénk azért nem indult el időben az iskolába, mert
„vártuk, hogy édesanyánk hazajöjjön, hogy keresztet rajzoljon a homlokunkra, és megpusziljuk egymást”.
Türelmesen várhattak rá, míg a reggeli szentmise után a sekrestyési teendőket elintézte, s ha nem is tudatosan, de biztosan nem hiába várták, hiszen aznap a templomból frissen hozott homlokkeresztet kaptak útravalóként. Mindannyian ebben részesültünk valahányszor, amikor időnként hazatértünk a családi házba szárnyai alá, s majd idővel újból távoztunk a megszokott lelki útravalóval.
Aztán egy alkalommal a CsIT (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó) kiscsoportos beszélgetésének végén a vezető, aki egy pap volt, elköszönésképpen keresztet rajzolt homlokunkra az Isten áldjon! kíséretében. Csak álltam, mint a sóbálvány, és azon tűnődtem, honnan tudhatta a csoportvezető, hogy szükségem van erre, mégpedig nagy szükségem. Ugyanis azokban a napokban nem kaphattam otthon keresztet a homlokomra, viszont ajándékba kaptam egyet a csíksomlyói kegyhelyen.
A legközelebbi hittanórán pedig örömmel osztottam meg a néhány nappal azelőtt megélt lelki élményemet, amire egyik hittanos társunk kissé gúnyosan csak annyit mondott: igencsak kellet osztogatniuk azokat a kereszteket, ha már annyian vagytok a családban. A hitoktató plébános észlelve a nem feltétlenül kellemes kicsengésű reakciót, csak annyit mondott: Hála Istennek! Kilencgyermekes családban felnőni kegyelem és különleges ajándék. Ezzel pedig azt a hatást váltotta ki, hogy a hittanóra végén minden jelenlévő sorban állt az útravalóért: áldásért és a homlokra rajzolt keresztért. Sőt a felszólaló hittanos még bocsánatot is kért nyilvánosan a megszólásáért.
Amikor pedig bekövetkezett édesanyánk földi életének utolsó pillanata, és elköltözött a Mennyei Atyához,
útravalóként szenteltvízzel rajzoltam keresztet homlokára.
Kifejezve ezzel mindannyiunk nevében a hálát mindazért, hogy világra hozott, felnevelt, tanított a szépre és jóra, példát mutatott hitvallásával, egyengette útjainkat, orvosolta bajainkat, és sok feledhetetlen, örök érvényű élményben részesített bennünket édesapánkkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel tanúsítottam, hogy amit örökségként ránk hagyott, azt ily módon megőrzöm, éltetem és továbbadom.
***
Életadó kereszt
Meghajolok Előtted
imára kulcsolt kézzel,
s lelkem elédbe teszem.
Mosd tiszta fehérre!
Szenny övezi szívemet,
megtört bennem az élet,
büszke és dacos vagyok.
Irgalmazz énnékem!
Szánom-bánom vétkemet.
Te vagy a Mindenható,
végtelen a kegyelmed.
Fényedben élni jó.
Kereszt előtt megállok,
szánj meg most Uram, kérlek!
Jelenléted keresem
alázattal, hittel.
Szomjat oltó igékkel
simogass, éltess soká!
Kereszténységemet vallom –
hallja ország-világ.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Fortepan/Wikimedia Commons