Homlokkereszt

Ezt a felelevenített történést talán azzal a mottóval illetném, amely a ’90-es években a Gyulafehérvári Főegyházmegye missziójának jelmondata volt: „Sodor az ár? Fogózkodj a keresztbe!”

Ha nem is kézzelfogható a homlokunkra rajzolt kereszt, mégis ott van rajtunk, azt nem veheti el tőlünk senki sem. Mindig jólesett a lelkemnek, amikor a kereszt rajzolását az Isten áldjon! útra-bocsátó szavak kísérték, ami régen nem csak a falvakban, hanem kisebb városokban is megszokott köszönésnek számított, de ma már alig találkozunk olyan emberekkel, akik ekképpen köszönnének egymásnak. Életem során sokféle köszönési módot hallottam, de gyakran hiányzott belőlük a lényeg: a meghittség, s ilyenformán inkább üres szavaknak tűntek gyermeki énemnek.

Kisgyermekként testvéreimmel együtt lefekvés előtt mindig sorban álltunk a homlokkeresztért, mintha éreztük volna, hogy anélkül nem lenne nyugodt éjszakánk. S bár idősebbek lévén már kiszálltunk a családi fészekből, példánkat továbbra is követték a kisebbek a sorban állással. Egyszer előfordult, hogy a két legfiatalabb öcsénk azért nem indult el időben az iskolába, mert

„vártuk, hogy édesanyánk hazajöjjön, hogy keresztet rajzoljon a homlokunkra, és megpusziljuk egymást”.

Türelmesen várhattak rá, míg a reggeli szentmise után a sekrestyési teendőket elintézte, s ha nem is tudatosan, de biztosan nem hiába várták, hiszen aznap a templomból frissen hozott homlokkeresztet kaptak útravalóként. Mindannyian ebben részesültünk valahányszor, amikor időnként hazatértünk a családi házba szárnyai alá, s majd idővel újból távoztunk a megszokott lelki útravalóval.

Aztán egy alkalommal a CsIT (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó) kiscsoportos beszélgetésének végén a vezető, aki egy pap volt, elköszönésképpen keresztet rajzolt homlokunkra az Isten áldjon! kíséretében. Csak álltam, mint a sóbálvány, és azon tűnődtem, honnan tudhatta a csoportvezető, hogy szükségem van erre, mégpedig nagy szükségem. Ugyanis azokban a napokban nem kaphattam otthon keresztet a homlokomra, viszont ajándékba kaptam egyet a csíksomlyói kegyhelyen.

A legközelebbi hittanórán pedig örömmel osztottam meg a néhány nappal azelőtt megélt lelki élményemet, amire egyik hittanos társunk kissé gúnyosan csak annyit mondott: igencsak kellet osztogatniuk azokat a kereszteket, ha már annyian vagytok a családban. A hitoktató plébános észlelve a nem feltétlenül kellemes kicsengésű reakciót, csak annyit mondott: Hála Istennek! Kilencgyermekes családban felnőni kegyelem és különleges ajándék. Ezzel pedig azt a hatást váltotta ki, hogy a hittanóra végén minden jelenlévő sorban állt az útravalóért: áldásért és a homlokra rajzolt keresztért. Sőt a felszólaló hittanos még bocsánatot is kért nyilvánosan a megszólásáért.

Amikor pedig bekövetkezett édesanyánk földi életének utolsó pillanata, és elköltözött a Mennyei Atyához,

útravalóként szenteltvízzel rajzoltam keresztet homlokára.

Kifejezve ezzel mindannyiunk nevében a hálát mindazért, hogy világra hozott, felnevelt, tanított a szépre és jóra, példát mutatott hitvallásával, egyengette útjainkat, orvosolta bajainkat, és sok feledhetetlen, örök érvényű élményben részesített bennünket édesapánkkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel tanúsítottam, hogy amit örökségként ránk hagyott, azt ily módon megőrzöm, éltetem és továbbadom.

***

Életadó kereszt

Meghajolok Előtted

imára kulcsolt kézzel,

s lelkem elédbe teszem.

Mosd tiszta fehérre!

Szenny övezi szívemet,

megtört bennem az élet,

büszke és dacos vagyok.

Irgalmazz énnékem!

Szánom-bánom vétkemet.

Te vagy a Mindenható,

végtelen a kegyelmed.

Fényedben élni jó.

Kereszt előtt megállok,

szánj meg most Uram, kérlek!

Jelenléted keresem

alázattal, hittel.

Szomjat oltó igékkel

simogass, éltess soká!

Kereszténységemet vallom –

hallja ország-világ.