Az Olaszországban és világszerte jól ismert biológus a gyors öregedést okozó genetikai betegségben, progériában szenvedett. Részletek tőle és édesanyjától élettörténetéről, hitének alakulásáról, és „az élet himnuszaként” ...
Homlokkereszt
Születésünk óta szüleink keresztet rajzoltak homlokunkra. Jókedvünket, pozitív szemléletünket az élethez, ráhangolódásunkat a kevésbé tetsző házi feladatok elvégzéséhez, reménységünket a kilátástalanságban, zord idők túlélését a nagyvilágban, félelmeink legyőzését a hétköznapokban – mind-mind ez a kereszt éltette és élteti.

Olvasási idő: 2 perc
Ezt a felelevenített történést talán azzal a mottóval illetném, amely a ’90-es években a Gyulafehérvári Főegyházmegye missziójának jelmondata volt: „Sodor az ár? Fogózkodj a keresztbe!”
Ha nem is kézzelfogható a homlokunkra rajzolt kereszt, mégis ott van rajtunk, azt nem veheti el tőlünk senki sem. Mindig jólesett a lelkemnek, amikor a kereszt rajzolását az Isten áldjon! útra-bocsátó szavak kísérték, ami régen nem csak a falvakban, hanem kisebb városokban is megszokott köszönésnek számított, de ma már alig találkozunk olyan emberekkel, akik ekképpen köszönnének egymásnak. Életem során sokféle köszönési módot hallottam, de gyakran hiányzott belőlük a lényeg: a meghittség, s ilyenformán inkább üres szavaknak tűntek gyermeki énemnek.
Kisgyermekként testvéreimmel együtt lefekvés előtt mindig sorban álltunk a homlokkeresztért, mintha éreztük volna, hogy anélkül nem lenne nyugodt éjszakánk. S bár idősebbek lévén már kiszálltunk a családi fészekből, példánkat továbbra is követték a kisebbek a sorban állással. Egyszer előfordult, hogy a két legfiatalabb öcsénk azért nem indult el időben az iskolába, mert
„vártuk, hogy édesanyánk hazajöjjön, hogy keresztet rajzoljon a homlokunkra, és megpusziljuk egymást”.
Türelmesen várhattak rá, míg a reggeli szentmise után a sekrestyési teendőket elintézte, s ha nem is tudatosan, de biztosan nem hiába várták, hiszen aznap a templomból frissen hozott homlokkeresztet kaptak útravalóként. Mindannyian ebben részesültünk valahányszor, amikor időnként hazatértünk a családi házba szárnyai alá, s majd idővel újból távoztunk a megszokott lelki útravalóval.
Aztán egy alkalommal a CsIT (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó) kiscsoportos beszélgetésének végén a vezető, aki egy pap volt, elköszönésképpen keresztet rajzolt homlokunkra az Isten áldjon! kíséretében. Csak álltam, mint a sóbálvány, és azon tűnődtem, honnan tudhatta a csoportvezető, hogy szükségem van erre, mégpedig nagy szükségem. Ugyanis azokban a napokban nem kaphattam otthon keresztet a homlokomra, viszont ajándékba kaptam egyet a csíksomlyói kegyhelyen.
A legközelebbi hittanórán pedig örömmel osztottam meg a néhány nappal azelőtt megélt lelki élményemet, amire egyik hittanos társunk kissé gúnyosan csak annyit mondott: igencsak kellet osztogatniuk azokat a kereszteket, ha már annyian vagytok a családban. A hitoktató plébános észlelve a nem feltétlenül kellemes kicsengésű reakciót, csak annyit mondott: Hála Istennek! Kilencgyermekes családban felnőni kegyelem és különleges ajándék. Ezzel pedig azt a hatást váltotta ki, hogy a hittanóra végén minden jelenlévő sorban állt az útravalóért: áldásért és a homlokra rajzolt keresztért. Sőt a felszólaló hittanos még bocsánatot is kért nyilvánosan a megszólásáért.
Amikor pedig bekövetkezett édesanyánk földi életének utolsó pillanata, és elköltözött a Mennyei Atyához,
útravalóként szenteltvízzel rajzoltam keresztet homlokára.
Kifejezve ezzel mindannyiunk nevében a hálát mindazért, hogy világra hozott, felnevelt, tanított a szépre és jóra, példát mutatott hitvallásával, egyengette útjainkat, orvosolta bajainkat, és sok feledhetetlen, örök érvényű élményben részesített bennünket édesapánkkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel tanúsítottam, hogy amit örökségként ránk hagyott, azt ily módon megőrzöm, éltetem és továbbadom.
***
Életadó kereszt
Meghajolok Előtted
imára kulcsolt kézzel,
s lelkem elédbe teszem.
Mosd tiszta fehérre!
Szenny övezi szívemet,
megtört bennem az élet,
büszke és dacos vagyok.
Irgalmazz énnékem!
Szánom-bánom vétkemet.
Te vagy a Mindenható,
végtelen a kegyelmed.
Fényedben élni jó.
Kereszt előtt megállok,
szánj meg most Uram, kérlek!
Jelenléted keresem
alázattal, hittel.
Szomjat oltó igékkel
simogass, éltess soká!
Kereszténységemet vallom –
hallja ország-világ.
Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.
Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!
Fotó: Fortepan/Wikimedia Commons