Igen Istennek egy életen át

Magyarországon a 70-es évek elején terjedt el az egység lelkisége. Akkor, alig húszévesen, te az elsők között csatlakoztál, és megszentelődésed útjának a Fokoláre Mozgalmat választottad. Mi indított ilyen fiatalon, hogy egy életre szóló, radikális döntést hozzál Isten mellett?

Nekem egyáltalán nem úgy tűnt, hogy radikális döntést hozok. Megérintett Isten hihetetlenül tapintatos és végtelen szeretete, amire csak teljes önátadás lehetett a válasz.

1973. szeptember 1-jén szombat délután egy gödi nyaralóban harminc-egynéhány számomra csaknem teljesen ismeretlen fiatallal tapasztaltam meg először Isten jelenlétét a közösségben. Tomka Ferenc atya éppen akkor tért haza római tanulmányai után, s a megújulási mozgalmaknál tett látogatásairól beszélt nekünk. Évekkel később tudtam meg, hogy az a szavakkal vissza nem adható óriási öröm, béke és szabadság, amit akkor átéltem, a köztünk megszületett nagylelkű szeretet nem más, mint Jézus ígéretének a beteljesülése: ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevében, Ő ott van közöttük.

A Fokoláre Mozgalmon keresztül tárult fel előttem Jézus követésének végtelen távlata, amire nagy vágyat éreztem, de addig nem láttam a hogyanját. Az egység lelkiségének fényében haladva, anélkül hogy különösebben foglalkoztatott volna, egyszerre csak napnál világosabbá vált előttem, mire hív Isten.

1978 húsvétja után néhány napot a pozsonyi fokolárban töltöttem. Egyik reggel, miután a többiek elmentek a munkába egy házas férfi érkezett Prágából, akit nem ismertem. Ő is fokolarinó volt. Reggeli után nekifogott a konyha kitakarításának. Természetfölötti természetessége, ahogy viselkedett, megértette velem, hogy Isten engem ebbe a „családba” hív.

Voltak-e pillanatok, amikor Istennek kimondott elköteleződésed, hűséged alábbhagyott?

Ha nem válaszolok Isten szeretetére, ha nincs „antennám” rá, úgy élek ilyenkor, mintha Isten nem is létezne, annak ellenére, hogy még lélegzetet sem tudok venni nélküle. Ha egy apró szeretet-tettel „ráállok a hullámhosszára”, akkor meglepő módon nem szemrehányást hallok az elmulasztott pillanatokért, hanem úgy érzem, mintha Isten mindent csak miattam teremtett volna.

1986-ban, hogy Loppianóba mehessek, a magyar állam engedélyével beiratkoztam a firenzei Képzőművészeti Akadémiára. Néhány hónap elteltével mély krízisbe kerültem. A fotólabor sötétkamrája, ahol éppen dolgoztam, semmi nem volt ahhoz a sötétséghez képest, ami bennem uralkodott: „Lehet, hogy semmit nem értettem meg az egység lelkiségéből?!” A firenzei akadémia kalandja (gyermekkori álmom volt, hogy festő legyek) annyira betöltött, hogy nem akartam tudomásul venni a valós helyzetet. Ezért azt gondoltam, hogy el kell hagynom nemcsak Loppianót, de a fokolárt is. Amikor sikerült elfogadnom ezt a „hűtlenségemet”, az istengyermekség egészen új szabadságát tapasztaltam meg: én egészen Istené vagyok, és ezen az sem változtathat, ha el kell hagynom Loppianót és a fokolárt!

_{Vizsolyi László „Luce” Szentpéterváron}

Amióta beléptél a férfi fokolárba, több mint huszonöt év telt el, és ebből sokat töltöttél külföldön. Mit jelent ez neked?

A fokolárban Jézus elhalmoz az ajándékaival, folytonosan meglepetéseket tartogat. A Bajorországban eltöltött hat év után Oroszországba hívott. Amint kimondtam rá az igent, kiválasztottnak éreztem magam. Mintha az emberiség új lehetőséget kapna ma Istentől Európán keresztül. A II. világháború fájdalmas tapasztalata Magyarországon hosszú évekig tabutéma volt, az egykori NSZK területén a német nemzet szégyene, Oroszországban a diadal emléke. Az előttünk járó nemzedék szenvedéseinek gyümölcseként ma egy új népet látok Európában megszületni. Ha válaszolunk Isten szeretetére, és átlépjük a megosztottság korlátait, új világ tárul fel előttünk. A köztünk lévő szeretetben pedig minden ember megtalálja a saját helyét az emberiség nagy családjában.

Megértettem, hogy az, ami másokkal történik, az velem történik, ami velem történik, az másokért történik. Isten a mi tanúságtételünkön keresztül is meg akarja szólítani az embereket, hogy már itt a földön minél többen megtapasztalhassák az öröm teljességét!