Autóval

Van, amikor egy pillanat alatt kell döntenünk, akár egy nagy forgalom kellős közepén. Megálljunk-e segíteni? És van, amikor azt kell mérlegelni, hogy mivel tudnánk támogatni a rászorulókat. Le tudunk-e mondani arról is, ami már a szívünkhöz nőtt?

autoval

Egyik nap már jó korán elindultam otthonról. Amikor kocsival a hídhoz értem, megállt a sor… egy autó tartotta fel a forgalmat, ki is tette az elakadásjelzőt. A többi autós kikerülte az akadályt, én, ahogy a közelébe értem, láttam, hogy egy nő és egy idős férfi ül a járműben. Nem sokat gondolkodtam, úgy éreztem, bennük Jézus kéri, hogy segítsek. Leparkoltam, kiszálltam, és odamentem hozzájuk: „Mi a baj?”
A nő elmondta, hogy a vele lévő édesapjának 8:45-kor fontos vizsgálata lesz a kórházban. Ez szíven ütött, nem tudtam, mit tegyek.
Aztán így szóltam: „Üljenek át az én kocsimba, elviszem Önöket a kórházba, az autójukat pedig később megoldom, kicserélem a kereket, amíg a vizsgálaton lesznek… természetesen, csak ha beleegyeznek!”.
„Köszönöm, uram! Ön a mentőangyalunk! Odaadom a kocsikulcsot, és később találkozunk.”
Elvittem őket a kórházba, visszamentem a defektes járgányhoz, és nekiláttam megszerelni. Egyedül nem boldogultam, úgy döntöttem, elvontatom a közeli szerelőműhelybe. Így is tettem. A szerelő elég gyorsan helyrehozta a hibát. Miután ez megvolt, az ő autójukkal visszamentem értük a kórházba, hogy megjavítva átadhassam nekik.
Amikor elmeséltem, milyen kalandos volt a javítás, a nő azt mondta, nem hitte volna, hogy vannak még ilyen jó emberek. Válaszul elmondtam, hogy hitem szerint tanúságot kell tenni a felebarát iránti szeretetről, és ma Jézus pontosan ezt kérte tőlem.
Akkor az idős édesapa, aki addig meg sem szólalt, azt mondta: „Elvesztettem minden reményemet, és eltávolodtam az Istenbe vetett hittől…

de ma el kell ismernem, hogy tévedtem, és újra kell gondolnom a hitemet.

Ön rendkívüli leckét adott nekünk!! Köszönöm, sose felejtem el ezt a napot!”.

(Mario)

 

 

 

 

Egy barátunk messziről érkezett, csak azért, hogy elhozzon egy autót. Felajánlotta egy földrengés sújtotta, rászoruló családnak. Eddig „semmi különös”.
Az első feltűnő dolog az volt, hogy milyen örömmel és természetességgel élte meg az adományozást, sőt, volt ebben egyfajta „tökéletességre” törekvés. Mindenre gondolt: volt hozzá téli gumi-szett, a csomagtartóban elemlámpa, jégkaparó, nyugta az akkumulátor vásárlásáról, befizetett biztosítás… sőt, egy elektromos generátor és egy 20 literes, teletöltött benzinkanna is.
Meghatott minket a nagylelkűség és a gondosság, amit mindez bizonyított, de ez még mindig „semmi különös”.
Később még többet megértettünk a szeretete lényegéből. Nálunk ebédeltünk együtt, eljött az atya is, aki a Karitászt vezeti: neki adta át aztán a barátunk a kocsit.
Az együtt töltött pár óra alatt lassan megértettük, hogy az a jármű sokkal több volt neki, mint egy átlagos használati eszköz. Ez nem egy közömbös ingóság – amely épp feleslegessé vált a családban –, nem, ez az ő „dédelgetett kincse” volt. Egészen mostanáig úgy vigyázott rá, hogy a széltől is óvta, gyakorlatilag hozzá tartozott, a részévé vált. Látszott, hogy fáj neki az elválás.
Ebben megmutatkozott, milyen az a szeretet, amely nem méricskél, megdöbbentett minket ez a – ráadásul ismeretlen felebarát iránti – szeretet. Kölcsönösen ajándéknak éreztük a nálunk töltött időt.
Ez a tapasztalat több mindenre megtanított minket: nem lehet csak tervszerűen dönteni (jó, ez is fontos, de nem lehet kizárólagos), nem csak azt adhatjuk oda, amiből nekünk több van (ez is szép dolog, de ezt sokan csinálják), adni kell a magunkéból is,

ki kell lépni a komfortzónánkból, el kell engedni a ragaszkodásainkat, észre kell venni mások szükségleteit, különösen azokét, akik leginkább rászorulnak, ki kell tárni az ajtónkat, a szívünket, hogy egyre inkább az Isten tervében élő nagy családdá váljunk.

(P. L.)

Forrás: https://www.focolaritalia.it/2020/12/26/amare-sempre-subito-e-con-gioia/ https://www.focolaritalia.it/2017/12/20/dare-qualcosa-piu/

Fordította: Péterfi Eszter

Legújabb könyveink: