Játsszunk együtt! – egy kép a Családi albumból

Egyik nap a munkából hazaérve férjem a következő hírrel várt: a szomszéd családban baleset történt, Márta, az anya elesett és begipszelt lábbal fekszik. Megkérdezték, tudnánk-e vigyázni a következő hónap folyamán két pöttöm gyerekükre. Először felsorakozott lelki szemeim előtt mindaz, amit azokra a napokra terveztem: befőzés, rendrakás stb., de aztán arra gondoltam, mit éreznék vajon, ha mi kerültünk volna Mártiékhoz hasonló helyzetbe. Meghánytuk-vetettük férjemmel, ki hogyan tudja kivenni majd a részét a teendőkből, én például arra gondoltam, hazahozok munkát és itthon fogok dolgozni. Elvállaltuk a gyerekeket.

Ez az apró esemény egyfajta lavinát indított el.

Amikor a gyerekeket sétálni vittem, és felmerült a kérdés, hova mehetnénk, ahol a lakótelepi betontenger közepette jól éreznék magukat, de biztonságban vannak valami zárt területen, akkor eszembe jutott plébániánk udvara. Nemrégen építkeztek, és maradt egy kis homok. A plébános, aki nagyon közvetlen, megengedte, hogy nap mint nap oda vigyem le a gyerekeket.

Miközben játszottak, szóba elegyedtem a plébániára igyekvőkkel és a gyerekeket sétáltató anyukákkal.

A „homokozó” forgalma szinte észrevétlenül növekedett. Egyértelmű volt a következő tennivaló: egy igazi homokozót kellene kialakítani az udvaron, ahová minden gyerek lejöhet játszani. Kezdetben csak a templomba járó családok hozták ide a csemetéiket. Egyre jobban megismertük egymást, ki-ki hétköznapi gondjait, örömeit, és így az élet ezer apró alkalmat nyújtott, hogy igazi barátokká váljunk, segítsünk egymásnak a szükségben. Aztán egyre bővült a kör, sokan jöttek kereszteltetni vagy egyéb ügyekben, sőt megfordultak olyanok is, akiket egyszerűen a kíváncsiság hajtott. A plébános mindig bemutatott minket ezeknek a plébánián megforduló embereknek, és mi biztattuk őket, jöjjenek bármikor gyerekeikkel együtt. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egyre szebb és mélyebb beszélgetések alakultak ki, mígnem fokozatosan az is természetesebbé vált, hogy beszéljünk szükségleteinkről, esetleges feleslegünkről: sok felnőtt- és gyerekholmi talált új gazdára. Később csúszda épült a homokozóhoz.

Télen pedig, amikor a hideg miatt a „játszótér” nem működhetett, újabb ötletünk támadt: közös erővel az egyik teremben játszósarkot alakítottunk ki.

Mennyi ember jó szándéka járult ehhez hozzá! És azzal indult az egész, hogy egyszerűen nyitott szemmel jártam a világban.

További információk