Mosolya legendás volt, tekintete bölcsességet sugárzott, a törékeny és szenvedő testben gyönyörű lélek: ezek a szavak ismétlődnek mindenki ajkán, akik visszaemlékeznek Máriára. Fejes Imre ifjúkori plébániai közösségi társa volt, ...
Utazás közben
Az életünk utazás lelki és fizikai értelemben is. Megállunk -e menet közben, hogy észrevegyük a körülöttünk lévő világot, az embereket, vagy beletemetkezünk a saját láthatatlan „buborékunkba”?
Megrögzött tömegközlekedő vagyok: vihet busz, vonat, villamos meg a két jó lábam, ahogyan régen mondtuk.
Ha anno lett volna lépés-számláló, mint manapság, hát nem tudom, hány ezer kilométer lenne a lábamban…
Most azonban nem is erről szeretnék szólni, hanem arról a valóságismeretről, ha úgy tetszik, társadalmi keresztmetszetről, amivel egy hozzám hasonló gyalogos és tömegközlekedő találkozik. Meg kell jegyeznem, hogy itt is lemérhető a sok társadalmi és szociális, valamint kulturális változás és annak lenyomata az emberek viselkedésében, lelkében.
Én arra nevelődtem, hogy az emberek szemébe nézzek, hogy érzékeljem a körülöttem lévők helyzetét, lelkiállapotát. Korábbi tévésként megtanultam kamera nélkül is lefilmezni a pillanatokat és szituációkat, amiket megélek.
Nem szeretném hasonlítgatni a hajdani időket és a mostani hétköznapi valóságot, de annyit mondhatok, hogy óriási a különbség. Miben is? Az emberi kapcsolatok milyenségében. Voltak olyan idők is, amikor – ahogyan ma divatosan mondják – face to face megszólítva egymást, beszélgettünk, még egy tömegközlekedési eszközön is.
Mi történik ma? Többnyire bezárkózunk a saját buborékunkba, hogy minél jobban elszigetelődjünk mindentől, amit látni sem akarunk. Jó esetben kinézünk az ablakon, és a biztonságos üvegen át figyeljük a világot.
Velünk vannak éjjel és nappal az okos telefonjaink, és rajtuk keresztül az egész világháló. Így tartjuk a kapcsolatot egymással, így beszéljük meg mindazt, amire személyesen sem lehetőségünk, sem időnk nincsen.
Akarva és akaratlan egy villamosba, buszba, vonatba zártan betekintünk a telefonbeszélgetéseken keresztül egymás életébe, örömeibe és tragédiáiba is.
Mit is lehet kezdeni ezekkel az információkkal? Hívőként az ember megpróbál imádkozni és felajánlani valamit azért az emberért és helyzetért, aminek így kéretlenül a tanúja lett: a betegségtől, a haláltól a nélkülözésig, az anyagi gondokig vagy az egyszerű családi problémákig.
Illik-e ilyenkor megszólítani valakit vagy jobb csendben maradni? Én néha az előbbit teszem, ha a Lélek erre késztet.
Van sok örömteli élmény és találkozás is. Ilyen az, amikor a vonaton egy kisgyerek megszólít, és adhatsz neki egy mosolyt, egy versikét, netán valami édességet, ha van a hátizsákban. Sok ilyen tapasztalatom is van. Legutóbb, amikor Kecskemétre utaztam az unokáimhoz, bespejzoltam csokiból és plüss játékból is. Így meg tudtam örvendeztetni egy két év körüli útitársamat is. Az édesanyja angol anyanyelvű volt, így csak annyit mondhattam neki: “Don’t speak English, but a little understand”. Kedves mosoly volt a válasz és a metakommunikáció.
Sok értékes embert hozott így elém a sors: időseket és fiatalokat egyaránt.
Mindig gurulós bőrönddel közlekedem, ez sokszor nem egyszerű. A régi típusú vonatokra felszállni nekem már tortúra. Sokszor megtapasztalom az emberek szeretetét ilyetén elesettségemben. Segítenek fiatalok és idősek is. Velem marad örökre egy idős úr kedves tekintete, aki felsegített a vonatra. Van, akivel azután beszédbe is elegyedünk. Ahogyan egy reformátusból Jehova tanújává lett úrral is. Vagy egy idős cigányasszonnyal, aki éppen a beteg unokájáért aggódott. Mit is mondhattam neki: csak a figyelmemet adhattam.
Azután mindenki megy tovább a maga útján. Mit is adhattunk így egymásnak? A jelen pillanatban megnyilvánuló szeretetet, amit mi is ingyen és bérmentve kaptunk egyszer Valakitől.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: pexels, pixabay