Kertépítő világbajnokság: Magyarország a dobogón

1946 óta rendezik meg fiatalok számára a Worldskills vetélkedőt, ahol az
egyes szakmákban tanulók csapatai összemérhetik tudásukat más országbeli
társaikkal. A szerző a Varga Márton Kertészeti és Földmérési Technikum
tanára, és a 2022. évi vetélkedőn átélt élményei nyomán született ez az
írás.

A WorldSkills, azaz a Szakmák világbajnoksága egy sok ezer embert megmozgató hatalmas rendezvény, amire mi két kertépítő versenyzővel és nagyjából száz fős támogató csapattal két és fél évet készültünk éjt nappallá téve.

A korábbi versenyek idejét jellemző felfokozott idegállapotban az örömök mellett beépül az emberbe sok frusztráció és félelem is. Személyes aggodalmam a versenyhalasztgatás, a pástunk helye a csarnokban és a kis országok sportpolitikai hátránya (és emellett tudnék még olyan ötven kisebb-nagyobb dolgot írni).

A bajnokságot a pandémiás helyzet miatt egy évvel eltolták, aztán idén májusban Shanghai végleg elállt a megrendezéstől, de végül Európában sor került a versenyre.

A verseny előtt misét mondattam a versenyzők szándékára, naponta mentem szentmisére és gyóntam, így az átlagot jóval felülmúló lelki békével érkeztem a világbajnokságra – és erre nagy szükség is volt. A rendező Észtország szakértői erő feletti teljesítményükkel fantasztikus versenyt alkottak meg, és ebből következően ők természetesen hullafáradtak voltak, mire kiértünk, a többi szakértőben pedig – bennem is – elkezdtek működni a harci automatizmusok. A verseny előtt három nappal – amikor mi, versenybírák elkezdjük a helyszíni munkát – volt, aki part nélkül vitázott, más visszatartotta az információkat, megint más leitta magát, mindannyian próbáltuk bebiztosítani a helyünket ebben a kényes mátrixban.

Ezen a napon húztuk ki a versenypástunk sorszámát. Erre nagyon rá voltam görcsölve, mert az előző versenyen pont a bejáratnál voltunk, így mindenki folyamatosan látott minket, és minden hibánk azonnal pontlevonást hozott.

Egy szép, csarnok-sarokban eldugott versenypástról ábrándoztam hónapok óta.

Egész jó volt a csarnok, egy pást került faramuci helyre, nem csak a csarnok ki- és bejáratának torkolatába, hanem a versenybírói helyiség ajtajába is. Ez volt a kettes számú versenypást. Kihúztam, pont ezt! … és akkor elöntött a Gondviselés minden édességével, és tisztán kivehetően hallottam: „hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia”.

Másnap kiderült, hogy ez az egyetlen stand, aminek rossz a kőanyaga, és harcoltam ezerrel a kőcseréért – harmadnap kiderült, hogy ez nem lehetséges. Akkor már csak szerettem volna hallani: „hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia”.

A békém és a hitem töretlen maradt. Minden hajnalban hallgattam egy online szentmisét és minden nap végén (nagyon későn szoktunk végezni) egy homíliát. Minden szakértelmemmel és nyelvtudásommal azon voltam, hogy a versenyzők egy tiszta verseny biztonságában, a szakértőtársaim pedig egy együttműködő közegben érezzék magukat.

Az orosz és a kínai csapat nem vehetett/vett részt a versenyen. Valószínűleg emiatt (is) – de én úgy láttam, hogy a Gondviselés volt a béketeremtő – a verseny addig sose tapasztalt módon békésen zajlott. A legrégebbi szakértők is egyértelműen állították, hogy sose volt még ilyen baráti a hangulat.

A verseny rengeteg izgalmat, örömet, aggodalmat, reménykedést, kétségbeesést és ujjongást hozott. A valaha látott legkomplexebb építés zajlott. Csak a legjobb, sok évtized óta versenyző, dobogó-várományos 16 ország vett részt. Csupa kertészeti nagyhatalom: Németország, Franciaország, Japán, Kanada… A magyar fiúk rendkívül szépen építettek, tényleg mindent, de mindent beleadtak, a négy nap minden építési pillanatából kihozták a maximumot. A harmadik versenynapra mindenki kimerült. Sokan sírtak – versenybírók is –, nem tudtak befejezni egy-egy versenymodult, és mi magunk is vétettünk a versenyszabályzat egy pontja ellen, ami engem totálisan letört, de a verseny ment tovább…

A pontozás egy sokszorosan összetett rendszer, emiatt az embernek sejtelme nincs arról, ki hogy áll. Az éjszaka zajló napi modul bemérések mindig nagyon elnyúlnak a szakértői viták miatt, és azt követően szoktak még jönni a napi óvások. Most minimális vita mellett, fele idő alatt bemértünk, és egyetlen óvás sem volt.

A szakértők között szokásos mérgezett hangulat az első versenynapra már teljesen eltűnt,

és a számomra szupermumus svájci főszakértővel is nagyon hatékonyan, emberien, rengeteget dolgoztam együtt. Mindannyian úgy éreztük, hogy rendkívüli ez a verseny, és akármilyen abszurd módon hangzik egy világbajnokságon, de szeretetteljes volt a légkör. A verseny utáni napon még egy kis közös tortaevős ünnepséget is csaptunk: gratuláltunk a szakértőknél az elmúlt három évben született gyerekekhez, elbúcsúztattuk a leköszönő szakértőket, és megköszöntük a házigazda észteknek a rendkívül színvonalas versenyszervezést.

Utolsó este volt az ünnepélyes eredményhirdetés, ami egy grandiózus, gitárhúrtépős, szemkápráztató lézershow-val indult. Azzal a nyugalommal, hogy minden feladatba maximálisan beleálltunk, a hang- és fényhurrikán közepette elpilledtem a gyönyörű magyar delegációs ruhában, de mire mélyalvásba kapcsoltam volna, elkezdődött az eredményhirdetés. Először a bronzérmet hirdették, és azok mi lettünk… Atyaég! Gigantikus mennyiségű felkészülési munkán túl és a nagy kertépítő nemzetek előtt: Magyarország a dobogón!

„hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia”

A szerzővel korábban készült interjúnk itt olvasható.