Mit tanított nekem egy (félrement) ökumenikus találkozó?

Olvasási idő: 3 perc

Péntek este hétkor véget ért a szentmise. Előtte félórás szentségimádáson vettem részt, és jutott időm gyónásra is. Nyolctól ökumenikus életige-találkozó kezdődött, és a kezdésig még majdnem egy órám volt, ezért sétálni indultam. Rendszerint ezt az egyórás idősávot az életigekör előtt a feleségemmel közösen töltjük. Készítünk valami harapnivalót, főzünk teát, imádkozunk… Eva azonban ezúttal nem tudott velem tartani, így emelkedett hangulatban mentem ki a természetbe, ahogy néha gyónás után érez az ember. Gyönyörű volt odakint. A természet látványa iránti lelkesedésem összefonódott a belső örömömmel. Mindaz, ami szembejött velem, megerősítette és megsokszorozta ezt az érzést. A frissen levelet hajtó fák a langyos esti fényben megvilágítva, éneklő madarak, zavarban lévő szemérmes szerelmespár… Szerettem volna imádkozni, de ez már túl sok volt nekem. A közelgő találkozóról gondolkodtam inkább. Nőtt bennem a vágy, hogy kilépjek önmagamból, tegyek valamit, ami mélyebb és jobb, mint ami most van.

A plébánián szimpatikus méretű csoport gyűlt össze. Az evangélikus és a katolikus lelkipásztor, és mi úgy húsz felebarát mindkét egyházból. A nyitóimádságot Marek, az evangélikus lelkész vezette. Azután mi, ahogy szoktuk, felolvastuk az életigét a magyarázattal együtt. Rögtön utána valami ilyesmit mondtam: „Egyházi közegeinkben gazdag a lelki kínálat, minőségi a katekizmusunk és van többféle lelki csoportunk. Ez a mi kis közösségünk abban egyedi, hogy itt ütköztetjük a saját életünket a Szentírás szövegével, hogy az elméletet gyakorlatra váltsuk. Próbáljunk meg tehát egy rövid kis időre megmaradni ebben a személyes közegben…”

Egy meglehetősen hosszú csend állt be, amelyet két evangélikus résztvevő tört meg: Vlaďka, egy nyugdíjas gimnáziumi tanárnő, és Marek, a lelkész. Mindketten alapvetően ellenezték az előbbi felhívásomat – a dolgok köztünk és Isten között túlságosan intimek, hogy arról ilyen sok ember előtt képesek legyünk beszélni. A lelki tapasztalatok, gondolatok megosztása nem való mindenkinek… Még próbálkoztam elmagyarázni, megvédeni valamit az igazamból, és közben azért egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy „lementem a pályáról”. Ez aztán az egész találkozóra rányomta a bélyegét. Az utolsó szöget a lelkiségi önbizalmam koporsójába Martina verte be, akivel egy hullámhosszon szoktunk lenni. Hazafelé a kocsiban azt mondta:

„Szerettem volna mondani valamit, de a felvezetőd után már nem volt értelme.”

Néhány nappal később visszatértünk erre a bizonyos találkozóra a katolikus plébánosunkkal. Azt mondta, számára az a kérdés, hogy vajon szeretnénk-e ezeket a találkozókat megőrizni a mi „fokoláros szellemiségünkben”. És ha igen – amivel ő is egyetért –, akkor nem szabad elcsüggednünk, hanem emlékeztetnünk kell magunkat a ránk jellemző tulajdonságokra, és ezek idővel rögzülnek majd. Szándékosan vagy nem szándékosan mondta-e, ez meglepő visszajelzés volt a számomra. Tehát így vagyunk jelen, így látnak minket, „fokolárosokat” a körülöttünk lévő emberek? Mi is valójában a „fokoláros szellemiség”? Azóta ez a kifejezés kísértetként követ engem. Hatalmas, kicsit naiv, de főként nagyon, nagyon lelki. Rájöttem, hogy mi folyton a határon vagyunk. Hogy a dolgok, amelyek fontosak és szentek a számunkra, kifordíthatók, tagadássá válthatnak.

Nem sokkal ezután egy kiállításon összefutottam evangélikus barátnémmal, Vlaďkával. Meghallgatta a képekhez fűzött kommentáromat, és hozzátette a sajátját. Ezután elmentünk együtt kávézni, és csak röviden tértünk vissza az ökumenikus találkozó témájára. Rendszeresen eljár az igekörökre, és enyhén ellenkezni szokott. Odaillik ő is, önreflexióra késztet minket. Szerettem volna beszélni még egyszer a legutóbbi elhamarkodott megnyilvánulásomról. Szerettem volna elmondani, hogy bármiféle program vagy stílus népszerűsítésénél értékesebb számomra a közös életünk. Erre azonban nem volt szükség. Világossá vált, hogy köztünk nincs semmiféle félreértés. Rendelt még süteményt, és nem hagyta, hogy én fizessek.